Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)
1884-12-02 / 283. szám
1824 _ — mintegy bucsut intendő, többször visszafordult. Időnként gyorsította lépteit s karja az enyémben reszketett, minthaattól félt volna, hogy üldözik. Aztán kissé erőltetett módon nevetett, majd gondolkodónak látszott; magam is úgy éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem. A csöndes éj félhomályában megkülönböztethetők voltak a nyári lakók, melyek mind nagyobb és nagyobb számban kezdtek előtűnni, a mint a várostól távoztunk. Pauline elbeszélte, hogy mit irt a nénjének. Két kötelességem között, — mondá — nem habozhattam, a szentebbiknek engedelmeskedtem. Kenőmnek tisztelettel, a legönfeláldozóbb szeretettel, de önnek jelenemmel, életemmel tartozom. Holnap majd elmegyünk, hogy második anyám lába elé boruljunk, bocsánatot kérve az aggodalomért, melyet neki okoztunk. — Igen holnap ! — viszonzom, de talán csak nem fogunk sétálni az egész éjjel ? Valóban, mi csak sétáltunk, sétáltunk folytonosan. Percenként vidámak valünk, mint két iskolás gyermek színidőben, majd ismét némák, mint két vadász, kik csöndesen haladnak a sötétben, hogy a vadat a hajnal első sugarainál lepjék meg. E séta annyira kellemes volt, hogy nem is foglalkoztam azzal, mint fog végződni. Hosszú fölfelé haladás után magas fensíkra érkeztünk, honnan a nyugodt és mintegy alvó tenger végtelenségére nyílik kilátás. E kép nagyszerűsége által bámulatba ejtve, elbájolva, Pauline erősebben támaszkodott karomra és elragadtatásban volt. De nemsokára megállásunk után a fáradtság mutatkozott rajta, melynek engedve, a nélkül hogy fáradtságát bevallotta volna, egy nagy sziklára ült. Helyet foglaltam mellette. — Hagyjuk kedvére, — gondoltam. A lég tiszta, enyhe és kellemes. Az én kedves nőm nemsokára épp úgy elszunnyad keblemen, mintha egy anya keblén pihenne. Mégis megszólítottam pár pillanat múlva: — Ön fáradt ? — Én, — felesé, — legkevésbbé sem. És hogy ezt bebizonyítsa, fölkelt, míg én ülve maradtam, mintegy némán híva, hogy üljön vissza. — Sétálással fogjuk eltölteni az éjt, — mondá kissé dacos hangon, mely neki elragadóan jól állt, — igen sétálással töltjük el az éjét és jobbra balra kezdett járkálni. Hirtelen csak megszólított. Oda siettem. — Mi az? Útonálló? Veszett eb? De nem, én nem látok egyebet, mint egy mezei lak kapuját, melynél minden oly csöndes. — Tivadar, én tudok egy kissé olaszul. Nézze csak. Ez a fölirat itt azt teszi, hogy: bérbe kiadó. — Kiadó ? Nos hát béreljük ki. Kinyújtottam a karomat, hogy csöngessek. Pauline visszatartotta. — Mily esztelenség, — mondá elpirulva. De láttam, hogy ez eszme, talán épp mert különös és előre nem látott volt, tetszett Pauline képzelődésének. De mindazáltal nem akartam semmikép sem erőltetni. — Csöngessek ? — kérdem. — Nem fogják számba venni, — szólt egy kis habozás után. Tőlem kitelhetőleg csöngetni kezdtem. Öt perc múlva vastag ember jelent meg, kezében lámpással. — Meneküljünk, — mondá Pauline. — Nem. Beszéljen ön vele, minthogy tud olaszul. — Oh, annyira nem tudok. — Várjon csak. Majd én mindjárt olyan nyelven fogok beszélni, mely minden népeknél közös. Ezzel egy aranyat csúsztattam emberünk markába, melyet ő jobbra balra megforgatva, valami világpolgári nyelven azt kérdezte: mivel lehetek szolgálatukra. A feliratra mutattam és aranyaimat csörgettem. Az értelmes ember azonnal megértett s a rácsos kaput feltárva, tiszteletteljesen nyitott utat nekünk. — De hát csakugyan nem tréfál? — szólt Pauline kissé zavartan. — Tekintsük meg, — feleltem gyöngéden kézen fogva, — lássa csak mily szerencse, hogy olaszul tanult. A felügyelő csinos és tisztességesen bútorozott lakáson vezetett keresztül. Pauline megérttette velem, hogy a kertbe is el akar vezetni. — Szükségtelen, — mondom, — teljesen szükségtelen. — Hogyan, hát uraságod tán nem is bérli ki ? — De igen, vagyis inkább forduljon e hölgyhez, ez az ő dolga. Minthogy pedig látta, hogy Pauline habozik, várjon maradjon-e, nem győzte a nagyszerű villát előtte a legrikítóbb dicséretekkel elhalmozni. Végre anélkül, hogy Pauline akár igent, akár nemet mondott volna, jó éjszakát kívánt és mi egyedül maradtunk. — De néném, az én kedves néném! — tört ki zokogva Pauline. — Alig lehetséges, hogy most vele foglalkozzunk, — feleltem, de majd holnap, vagyis, minthogy már reggel van, még ma visszatérünk hozzá. — Megesküszik erre, Tivadar ? — Esküszöm, Pauline! És az én kedves, jó nőm szép szemében a könyek lassanként felszáradtak. Néni és bácsi Megtartottam ígéretemet és reggel tizenegy óra felé útra keltünk, hogy a nénit felkeressük. Minthogy pedig a villa dolgában magamat tisztán megértetni nem tudtam, félévi lakbért ki kellett fizetnem, amit a mi körülményeink közt is kissé drágának találtam. A nénivel való találkozás jelenete szívszaggató volt. Nagy karosszékbe mélyedve még a nőm levelét tartotta kezében, ki neki nyakába borult és átkarolta. Sem szemrehányást, sem panaszt nem hangoztatott, csak sírt, zokogott. — Vonuljon vissza pár percre, — szólt Pauline halkan, — ez a nagy fájdalom egészen elrémít. Eltávoztam és csak egy óra múlva tértem vissza. — Néném. . . Egy mozdulattal szakított félbe. — Ön diadalmaskodik, Tivadar, — szólt gyöngéd hangon , — nemsokára még jobban is fog diadalmaskodni, mert érzem, hogy nemsokára örökre fogom lehunyni a szememet Olaszország szép ege alatt. — Nem, azt nem fogja tenni, — feleltem nagy hévvel. — Íme most már ketten vagyunk, akik szeressük és életét szebbé tegyük, kedves néném. Olaszország szép egét ön kedveli ? Jól van, jöjjön tehát Pauline-nal a mi csinos kis villánkba. Ezerkétszáz frankot kellett érte fizetnem, de a legkevésbbé sem sajnálom. Én olaszul nem tudok s midőn a villánkat elhagytuk, hogy önt fölkeressük, megértették velünk, hogy itt a nyári lakókat legalább is félévre szokás kiadni. Minthogy pedig már kifizettem, a villa ennyi időre az enyém és azt ezennel rendelkezésére bocsátom. — Mit mond? — kérdé Pauline-t. — Mit beszél ? — Azt hiszem, néném, elég világosan szóltam. Villát béreltem ki, melyről a tengeröbölre pompás kilátás nyilik. Intett, hogy ne folytassam. (Folyt. köv.) Folytatás a mellékleten. Az akadémiában. (Dec. 1-én.) (K.) Nem emlékezünk, hogy az akadémiában olyan vidám hétfő este lett volna, mint tegnap. A nyelv- és széptudományi osztály tartotta ülését, de a tárgysor nem olyan volt, mint rendesen szokott lenni, sőt a hallgatóság is a Kisfaludy-társaság üléseire emlékeztetett. Székfoglalónak vígjáték, felolvasónak színművész, közönségnek fiatal asszonyok és lányok egész nagy serege: ez nem a szokásos akadémiai kép. Szigeti József tartotta székfoglalóját. A vígkedélyű komikai művész akadémiai beköszöntőjére sokan voltak kiváncsiak olyanok is, kik máskor nem járnak e komoly csarnokba. Láttunk színészeket és színi iskolai növendékeket. Hölgy annyi volt, hogy a tagoknak csak öt-hat széksor jutott. A tagok közt megjelent gr. Zichy Ágoston fiumei kormányzó is. Midőn Hunfalvy Pál elnök megnyitá a gyűlést: »Szigeti bácsi«, (mert ő itt is az,) kifogástalan báli öltözékben lépett az emelvényre, Irakban, fehér nyakkendővel. Állva, az elnöki szék felé fordulva, mondott köszönetet a »magas kitüntetés «-ért, melyben részesítő az akadémia. Akármily hiú és elhízott volna is — úgymond — nem tekinthetné azt a maga érdemei jutalmának, hanem úgy véli, hogy elsősorban ama nagy művelődési hatású művészetnek kívántak elismerést nyújtani, melynek ő is egyik tagja. De bármi az ok, ő ezt élete »fénypontjá«-nak tekinti. Egyszersmind azonban némi bűnbánással néz vissza múlt tevékenységére, mert az irodalom terén csak kevés gyümölcsöt mutathat fel. De érzi a kötelesség súlyát, mely arra ösztönzi, hogy igyekezzék az akadémiának, ha nem is nagynevű, de elismerést érdemlő tagja lenni. E komoly, egyszerű, igen szerény és bizonyos meghatottsággal mondott köszönetért megéljenezték a kitűnő színműkót, ki nagyon is megszerezte magának az akadémiai jogcímet. A zöld-bársony szőnyegű asztalhoz ülve »Kolostorból« című egy felvonásos új vígjátékát olvasta fel. Az akadémiának szánva, igen gondos jambusokban dolgozta ki a mű párbeszédeit, még pedig úgy, a hogy a vers nem lett tolla alatt a könnyű kifejezés nyűge, hanem annak emelője, szépítője lett. Meséje érdekes, hangja kedélyes, színezése jellemző. A vidámság mosolyát deríte az arcokra. Három személye van a kis műnek : Coralie, fiatal özvegy grófnő, Oszkár, egy a kolostorból kikerült ifjú, meg az inas, ki csak levelet hoz s bejelent, egyébb szerepe nincs. Voltaképp egy nagy párbeszéd az egész, de a melyben nagy a fejlődés. Egy előkelő, nagyvilági hölgy szeret bele egy ifjúba, kit — midőn belépett — nevelnie kellett esetlenségeiért. A grófnő levelet kap egy idős barátnőjétől, ki elmondja neki, hogy mily szerencsétlenségek sújtják: férje meghalt, nagyobbik fia is, egy lóról leesve, követé apját, másik fia meg, ki egykor a grófnő gyermekkori játszótársa volt s kit az apa egy szent fogadalom következtében szerzetesnek szánt, most, hogy a család tovább virágzása érdekében kihozta a kolostorból, oly szögletes, tapasztalatlan, a világ dolgaiban járatlan ifjú, hogy őt egészen kétségbeejti, nem tud vele mit kezdeni, s ezért kéri a grófnőt, hogy ez »esetlen konfráterből« faragjon »szaloni gentleman«-t, hogy boldogulni tudjon. A grófnőnek ez a megbízatás nincs ínyére. Kedvesen emlékezik ugyan az egykori játszótársra, de hát mi örömetelhetnék neki egy ily tapasztalatlan ifjú nevelésében! Kedvetlenül gondol erre, midőn belép hosszú fekete kabátban, többször körülfont nyakkendővel, félénken, naivan a »kolostorból« hazatért ifjú, nagyon csodálkozva, hogy Coralie nem ismer rá. A grófnő nevet rajta. Mosolyogva hallgatja, hogy az ifjú neve eddig Fráter Blázius volt, hogy miket tanúit, mikben versenyzett a fráterekkel, hogy tanúit még héberül,megkérdve a grófnőt is, hát ő tud-e héberül ?), de e modortalan elbeszélések s a furcsa kérdések közben az ifjú elárulja, hogy van lelke, fenkölt gondolkozása, nemes erzuseje, sói nüszkesege is, Szával, hogy a furcsa külső alatt meleg szív, férfi jellem rejlik. Fenkölten szaval Kapisztránról írt eposzából s egy akgatózva tett kérdésre büszkén feleli, hogy tudna ő lelkesedni nem Csak versben, hanem az igazi harc közepett is, mert családjában nem volt még gyáva. Naivan árulja el azt is, hogy Coralie, az egykori játszótárs, mennyire mindig megmaradt emlékében. Mikor egy páternek, kivel mulatságból a botanikát tanulta, nevenapjára szép pálmafát hozatott, összevesztek, mert a páter »Pius«-nak, ő meg »Coralie«-nak akarta nevezni e pálmafát. Sőt a Coralie felnőtt lánykori arcképét is bevitte magával a kolostorba s egy éjjel a jó öreg gvárdián meg is látta azt nála. Kérdezte: kinek az arcképe? »A mamámé«, felelte neki ijedten. »Nagyon fiatal mamád van«, — jegyzé meg a jó gvárdián, intve őt, hogy tegye el örökre. El is tettegy imakönyvbe, nem is nézte meg, mert a fogadást meg kell tartani, bár az a kép lelkesítő őt zord magányában a folytonos munkára. E kép most is itt van Oszkárnál s a grófné, amint meglátja, egy verset is megpillant a hátán. Akármint ellenzi Oszkár, a vers nem marad a grófnő előtt titok. Föl kell olvasni. Utolsó sora: »Majd én helyetted itt imádkozom«, meghatja a grófnőt. Hiába jő az inas, jelenteni egy vendéget (a bárót, alkamasint udvarlóját,) most nem fogadja el. Érdekelni kezdi az ifjú belső lénye. Hát még midőn oly fenkölten tud beszélni a családi élet szentségéről. Az önkénytelen vallomások valami kedves komikuma árad az ifjú ajkairól, ki ijedtében olykor bátorrá válik. Az özvegy grófnő pedig játszik vele, de e játék alatt nő rokonszenve, érzése, szerelme. Az ügyetlen fiatal férfi, (mert férfi) megnyeri a szalon előkelő hölgyét, ki elkezdi bírálni formátlan ruháit, eltökéli, hogy most már nem csak világi oktatója, hanem neje is lesz s a vígjáték azzal végződik, hogy a szerelmét el nem tagadtható ifjú eléje borul s az igaz érzés hangján kéri: »Légy hát őrangyalom, légy hát vezérlő csillagom!«