Fővárosi Lapok, 1885. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1885-01-13 / 9. szám
Kedd, 1885. január 13. 9. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ^ M A _____________ _ _ Hirdetések Wu/ABfiCT ADAir TMi,8,i2'i ésii P II« n n.UnI I in rl liV ............... W BiBHBNKl Athenaeum-épület) megjelenik a kiadóhivatalban kivéve szépirodalmi napi közlöny. küldendők. Regina. (Elbeszélés.) Szanday Zénótól. I. Csodálkozva állták körül a sásvirágok a tó csöndes tükrét, hosszú leveleik nem mozdultak, sárga virágaik tágra nyitva bámultak a vízre. Gyönge locscsanás hallatszott, s egy tündér — szépségéről, bájos idomairól annak lehetett tartani — merült fürdő kedvvel a vízbe ; két fehér karjával merészen tolta félre a hozzá tolakodó habokat, s hosszú, fürtös sötét haját apró gyöngyökként lepték el a reá hulló vízcsöppek; majd hátára feküdt fehér gerincét áztatva, majd oldalára dőlt ringatódzva a tó felületén. A lenyugvó nap észrevette őt, visszapillantott rá s rózsásra festette körülre a vizet. Majd csevegő fecskék röpültek el fölötte, szárnyaikkal szinte érintve gyöngéd tagjait. De ez nem zavarta őt, vidáman folytatta játékát a ragyogó habokon. Egyszerre a felriadt szellő egy vadászeb hangját hozta feléje. Erre a sasok elkezdtek nyugtalankodni, figyelmeztetőleg integetni, s hosszú leveleik egymáshoz verődve susogták : rejtőz el, rejtőz el! S a lány, mert az volt, ha tündér bizonyára tovaröppen. így nem tehetett mást, oda menekült, hol legsűrűbbek voltak a parti bokrok, s nyakig merült a vízbe, de villogó szemeivel kíváncsian kémlelte a levelek közül a közeledőt. Először csak egy barna foltos vizsla jött a tóhoz , nyugtalanul nyivogott, mintha valakit keresne, majd jobbra-balra szimatolt, oda ment a tóhoz, s piros nyelvével habzsolva a vizet, jót ivott. Néhány pillanat múlva fiatal férfi lépett a bokrok közé. — Igyál Lyra, igyál, megérdemled az istenadta áldomást, eleget futkostál dél óta szegény állat, — monda megsimogatva a szép vadászeb selyemfényes szőrét. E közben észrevette a fűben heverő női ruhákat, piciny piros cipőket. — Ej, — szólt nevetve, drága vad lehet itt a közelben meglapulva, jer Lyra, legyünk nagylelküek ne háborgassuk őt. — És széles bőrörvénél fogva elvonta onnan kutyáját, s vidáman fütyürészve visszatért az erdő felé, ahonnan jött. A rejtőző lány kémlelő tekintete követte, míg el nem takarták előle a fák. Ez a véletlen háborgatás kedvét szegte, gyorsan felöltözött, futva sietett a falu felé. Atyja, házának ajtajában, várt reá. — Hol jársz Regina ? — kérdé, Rebi már félórája keres, a kocsi is előállt s te még nem vagy felöltözve, pedig jól tudod, megígérted Brauner Szidinek, hogy ma este bekocsizol hozzá a városba és néhány napot nála töltesz. — Tudom, hogy megígértem , de a látogatástól már elment a kedvem , jobban szeretnék itthon maradni veled atyám. Szidinek majd írok, levélben kimentem magamat. — Mily ingatag vagy, ma így beszélsz, holnap amúgy , még néhány óra előtt örömmel készültél e látogatásra. — Ne haragudjál atyám, engedd, hogy itthon maradjak, hisz oly sokáig voltam tőled távol, évekig a növeldében, alig láttalak évközben egyszer-kétszer s most nagyon jól esik közelebben lenni. Hízelegve ölelte át atyját. — Nos jó, legyen úgy, ahogy te akarod, — mondá az öreg. Regina szőkéivé tűnt el a házba. Szép is volna, gondolta, ha most máshol keresnék szórakozást, mikor éppen ma, éppen itt láttam meg a legszebb férfit, meg kell tudnom, ki. A konyhában az öreg Rebi gyergyatartókat, rézedényeket fényesített a közelgő szombatra, a lányka lekuporodott mellé a földre. — Jó dajkám, mondd csak, kik költöztek a faluba új emberek, mióta én a növeldében tanulással töltöm az éveket ? — Senki se drágám, mind a régiek laknak itt. Talán láttál valakit, a kit nem ismersz ? — Nem láttam senkit, — felelt a lányka, tagadása fölött pirulva.— Mind ismered a régieket, — folytatá az öreg Rebi, — de egy van mégis a ki uj lesz előtted, a Báthy uraság fia, Béla úrfi. Csak néhány nap óta van itthon. Ő is mint te, bevégezte iskoláit, most végképen hazajött. Ideje is már, egész gyermekségét idegen városokban töltötte. Azt hiszem, jobb uraság válik majd belőle, mint az apja, aki egy félórát se vár az árendáért, a tornácon henyél egész nap, pipáz, szidja a zsidót, s csalónak híja apádat, Salamont, pedig ez a verejtékével szerezte, a mije van. Atyád igazán türelmes ember és nem felel a bántó szavakra. »Miért tűzzek össze vele ? — szokta mondani, — mikor itt oly jó termő a föld, melyet tőle kértek; itt építettem fel házamat, itt szereztem leányomnak gazdag hozományt ; bérlő mindenütt találkozik, de jó föld nincs mindenütt.« Hej Reginám, ha láttad volna, amit Salamon mutatott nekem, mennyit gyűjtött már számodra, ezüst pénzt, értékpapírt. Az uraság is szép összeggel tartozik neki. — Jobban szeretném Rebikém, ha kevésbbé volnék gazdag, akkor talán jobban szeretnének az emberek. — Látszik, hogy gyermek vagy Regina. A zsidók hatalma a pénz. A pénz előtt meghajolnak az emberek. Mennél több vagyonod van, annál jobban tisztelnek. — Ha olyan gazdag vagyok Rebi, a mint te mondod, és a pénz olyan tiszteletet gerjesztő valami, miért nézi le apámat mégis az uraság, dacára hogy adósa! És miért történt velem a növeldében egy gyermekbálon, hogy a mellettem ülő nemes kisasszonyt hangosan figyelmeztette a szomszédnője: »Eveline húzd félre a ruhádat, ne érjen hozzá, az egy zsidó leány !« Lásd azóta kerültem minden mulatságot, attól féltem, mindenütt ilyesmit fogok hallani. Nem ajánlottam föl barátnői szeretetemet senkinek, magamba vonultam, tanultam, s mikor az osztályban első kitűnő lettem, azt suttogták kürültem: »Könnyű neki, gazdag zsidó az apja.« Kimondhatatlanul örültem, mikor végre haza hozott atyám. Azt hittem, itt már nem leszek lenézve, és most azt kell tőled hallanom, hogy itt is szidják a zsidót, mégpedig a műveit úri nép , mennyire gyűlölhet még a tudatlan paraszt. Belátom, hogy itt se kereshetek rokonérzésű szívet, ismét a magam társaságára leszek utalva. De itt az erdő tele vadvirággal s a zöld mezők majd megvigasztalnak ; a föld egyaránt terem kenyeret, virágot mindenkinek, s a napsugár épp úgy ragyog a szegény zsidó leány göndör hajára, mint a büszke delnek fehér arcára. — Szépen beszélsz, Regina, igazad van, a nap egyenlőn áraszt fényt jókra rosszakra, és hidd el nekem, Ábrahám istene nem hagyja el az ő választott népét. — Kedves Rebeka, — folytatá némi szünet után a leány, — engem sokszor elfog a vágy egy szerető lélek után, a ki engem megértene, a kivel megoszthatnám minden gondolatomat, olyan bohó, víg fiatal volna, mint én, aki nem nézne le, nem vetné szememre származásomat, szóval —------— Szóval, — vágott közbe nevetve Rebeka, — férjhez kell téged adni lányom. Férjedben majd feltalálod, akit keresesz. Hej ha tudnád, mit beszélt a minap Blau Jakab az atyáddal. — Nem vagyok rá kiváncsi. — Nem-e ? Szegény Jakab majd meghal érted, de atyád nem akar tudni róla , mit neki ez a falusi boltos, ő gazdag vőt keres, aki kényelmet biztosíthat számodra. — Oh hogy ti mindig csak a pénzen gondolkoztok , azt hiszitek, boldogságom fő feltétele az. Én szeretetet nélkülözök , epedek érte ; egész életemben csak gúnynyal, lenézéssel találkoztam. — Balga gyermek, nem szeret-e atyád, meg én, na meg Jakab is ? — Nem ilyen szeretetet értek én, jó dajkám. Atyám és te a legjobbak, legdrágábbak vagytok nekem a világon s Jakabodat sajnálom, oly túl szegény, —de én olyan szívet keresek, amelyik megértse az enyémet, vidám kedélyű társat, aki okosabb nálam, többet tud, mint én, szóval kárpótlást akarok benne találni mindazért, amitől származásom megfoszt. Úgy képzelem őt gyakran, mint egy mesebeli herceget, a ki eljön egy napon, lovára kap, nem kérdi ki vagyok, magához ölel és elvágtat velem egy más világba, ahol egyenlőség van és végnélküli boldogság. — Mily bolondos gondolatok ezek, Regina. A csodák ideje régen lejárt, ne várj te ma már az élettől semmi rendkívülit. (Folyt, köv.) A Caronne férje. (Francia elbeszélés.) Irta Alfred de Brénat. (Folytatás.) — Dusureau úr! — kiálta föl a leányka, ki már unta a vén udvarló csevegéseit, — mit gondol ön, mi történnék akkor, ha én mindazt, a mit ön nekem mondott, ismételném Portaguerrené asszonyság és leánya előtt? Azt gondolom, hogy nem hinnék önnek el, — viszonzá az öreg, ugyanazzal az édeskés kifejezéssel. — Micsoda ? — Portaguerrené és Cazonné asszonyságok régóta ismernek engem. — viszonzá. — Azt hiszem, a harc ön és én köztem nem lenne egyenlő s kellemetlenül végződhetnék nem csupán önre, de talán nővérére nézve is. Kamilla érezte, hogy a vén nyeglének igaza lehet s szomorúan sóhajtott föl. Dusureau, fölbátorodva a leányka lehangoltsága és hallgatása által, folytatta beszédét az elkezdett modorban, melyet Kamilla annál nagyobb fölháborodással hallgatott, mert Dusureau még csak egy szóval sem említette házasodási szándékát, mely tolakodását némileg kimenthette volna. — Dusureau úr ! — szólt végre Kamilla, félig tréfásan, félig komolyan, — utoljára kérem önt, hallgasson és hagyjon magamra. — Ejh !, várjon néma lehetek-e én ennyi báj előtt ? Vájjon . . . — Ha még egy szót szól ön, esküszöm, panaszt teszek ön ellen ott, ahol kell! Ama pillanatban, midőn Pascal folytatni akarta szerelmi vallomását, Kamilla megpillantotta az épp akkor belépett Mihályt. — Mihály! — kiáltott feléje a leányka.— Mihály ! A fiatal ember oda sietett. — Mi történt ? — kérdezte, midőn látta, mily haraggal és megvetéssel nézett Kamilla Pascalra, ki őt csöndesíteni iparkodott. — Dusureau úr illetlenül viseli magát irántam! — szólt a leányka fölindulva. — Igaz, hogy nem tartozom e ház ünnepeltjei közé, de azt mégsem hittem volna, hogy engem itt oly kevésre becsüljenek, mikép valaki vakmerő lehessen, nekem oly nyilatkozatokat tenni, minőt legfölebb szobaleánynak tehetnek . . . Sokáig visszatartóztatott könyei egyszerre elfojtották a szavát.