Fővárosi Lapok, 1885. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1885-01-14 / 10. szám

Belépve Mihály a nagybátyja szobájába, mindjárt észrevette, hogy valamely komoly ügyben hivatta őt , mert Carotnak az arca izgatottságot árult el s az ujjai közt forgatott dohányszelence nagy felindulást sejtetett. — Éppen most értesültem olyasmiről, mi rám nagyon kellemetlenül hatott, — szólt Cazot. — Soha sem vártam volna tőled affélét. — Mit, bátyám ? — Úgy hallom, nagyon durván viselted magadat Dusureau úr iránt. — Micsoda ? Ő volt az, aki oly szemtelenségre vetemedett... — Ejh, Mihály, gondold meg, hogy éhes emberről van szó. — Oh, bátyám, épp az imént mondtam neki, hogy ha az öreg ember iránt tartozó tiszteletet megköveteli, viselje magát úgy, mint öreghez illik. Négy év óta dolgozom ön mellett, bátyám s vette-e észre egyetlenegyszer is, hogy én illetlen vagy csak legkevésbé indulatos hangon szóltam volna valamely nőhöz avagy öreg emberhez ? — Nem, valóban nem. De annyival inkább meglepett az, amit Dusureau úrtól hallottam. — Dusureau úr léha vén ember, kinek illetlen magaviseletéről mind én, mind Kamilla eleget tudnánk beszélni. De, úgy hiszem, nem fog az többé ismétlődni. Aztán elbeszélte Cazotnak a történteket, illetőleg ismételte a Kamillától hallottakat, ki mint megjegyeztük, szelidítve adta elő Dusureaunak tolakodó modorát. Cazot, ki a gyönge emberek ama hibájában szenvedett, hogy mindig annak hitt, akivel utóbb beszélt, annyival inkább hitelt adott a Mihály szavainak, mert e fiatal ember a megtestesült őszinteség volt, ki soha sem hazudott. Ezúttal Cazot nagyon megboszankodott Pascalra. Már föl leven a bálhoz öltözködve, hirtelen fölugrott s kijelenté, hogy azt a túlságosan udvarias Dusureaut kiutasítja az ajtón. Öcscse nem is óhajtott volna egyebet, de sokkal jobban ismerte nagybátyjának a gyöngeségét, sem hogy bizonyos ne lett volna abban, hogy szörnyű haragja csupán addig tart, míg Cesarine-nel és Porta- guerrené asszonynyal beszédbe nem ereszkedik. IV. Egyetlenegy reményét csak abba veté a fiatalember, hogy Cazot először Dusureauval fog találkozni s beszélhet vele, mielőtt haragja lecsilapulhatna. Szerencsétlenségére, nem úgy történt. Dusureau sejtvén, hogy Kamilla és Mihály bevádolják őt, iparkodott őket megelőzni Cazotnénál és Barniernénál. E nők nyilván megütköztek Pascal elbeszélése fölött, de a Colette asszony mindent készebb lett volna föláldozni, mint utolsó udvarlóját. Ami Cesarinet illeti, a féltékenység démona azt sejteté vele, hogy Kamillában veszélyes versenytársa támadt, s inkább volt hajlandó Dusureaunak adni igazat, a fiatal leány ellenében. Különben is tudta, hogy ha ő másképen cselekednék s a vén udvarlónak el kellene hagyni a házat, Portaguerrenét sem tarthatná vissza körében. Hiszen ha öt-hat napon át nem láthatta Pascalt a szerelmes Colette, csaknem az egész házat felforgatta boszúságában. Cesarine tanácsára Dusureau odahagyta a bált, hogy Antalnak ideiglenes haragját kikerülje. Miközben Cazot hasztalan kereste ellenségét valamennyi teremben, végre feleségével állt szemben, ki valószínűleg őt kereste. Cesarine sietett tudatni vele, hogy Dusureau, kit Kamilla megsértett, éppen most hagyta el a házat, kinyilatkoztatva, hogy többé be nem lép abba. — Mihály is helytelenül cselekedett, hogy ez ügybe ártotta magát, — folytatá Cazonné ; — de hát ezt tőle nem lehet rossz néven venni, mert alig tehetett volna máskép ama pillanatban, midőn unokahuga védelemre hívta föl. — Bocsánat, édes barátnőm, bocsánat, — szólt Cazot, — de a dolgok nem úgy állnak, a mint azt te gondolod. — Vagyis, más szóval, én ostoba vagyok, ugye? — Dehogy vagy! . . — A ki összevissza beszél . . . — Elámítottak téged . . . — Persze, én oly buta vagyok, hogy velem mindent elhitethetnek. — Ejh, dehogy hitethetnek. Ugyan, Cesarine, hallgass meg, mielőtt haragra gerjednél. Dusureau az oka mindennek. — Igen, hibázott, mikor Kamillával, ezzel a kis libával tréfálkozott. De hát ön jól tudja, milyen ember ez a mi öreg barátunk. Ő reggelenkint, mihelyt fölkel, összeszed egy csomó szóvirágot s mézes-mázos szavakat s azon iparkodik, hogy valamennyi portékája elkeljen, mielőtt álomra hajtja fejét. Mi őt nem fogjuk megváltoztatni, ugye-e ? Azt azonban ön is épp úgy tudhatja, mint én, hogy ő egyátalában nem veszedelmes ember. — Hűm, hűm, hűm! — volt Antalnak a válasza. — Látszik, hogy ön saját magából indul ki, másoknak a megítélésénél s azt hiszi, hogy ők képesek lennének . . . Miért nem vádolja ön ezt a szegény öreget egyenesen nőrablással, csábítással ? — Bocsánat, Cesarine, bocsánat. Én nem mondtam, hogy Dusureau odáig ment. — Azt hiszem, nem is lehet. Képzelje ön, alighogy két-három bókját értékesíteni akarta annál a kis . . . Kamillánál, ez már is ingerültségbe jött s azt kérdezte tőle, meg akarja-e kérni a kezét ? Dusureau egészen elámult. Akkor a leány megharagszik, méltatlankodik, előszólítja Mihályt, ki megtámadja Dusureaut, mert a leány azzal vádolta, hogy őt megsértette. — Bocsánat, bocsánat, — szólt Cazot. — Kétségkívül így mondta el önnek a dolgot Dusureau úr azonban nekem egészen másképen adták azt elő. — Következéskép, ő a hibás és Kamillának van igaza, — vágott közbe Cesarine. Rég látom én már, miben mesterkedik ő. — Nos, miben ? — Miben ? Hogy férjre tegyen szert. Ha az ily korban levő s ily jellemű leány férjhez akar menni, nem bánja ha húsz család nyugalmát zavarja is meg, csak boldogulhasson. — Nos! — szólt Cazot, kezeit dörzsölve, — nos, édeském . . . — Ne nevezzen ön így. Ez nagyon közönséges! — No, jól van ; tehát nem nevezlek úgy, csak ne neheztelj ! . . De, térjünk vissza Kamillához. Mit gondolsz, nem oly korban van-e már ő is, amelyben ideje, hogy férjhezmenetelére is gondoljunk ? — Kétségkívül, — viszonzá Cesarine. — S nekem van is e tekintetben egy tervem. — Nekem is, és én férjhez adom őt . . . — Unokaöcsémhez, — vágott közbe Cesarine, ki előre gyanította Mihálynak a nevét. (Folyt, köv.) Az ajándékozásról. Az általánosan bevett szokások ősének mondhatnék, mert legrégibb, az ajándékozások szép szokását, Ős apáinktól öröklött és valószínűleg dédunokáinkra is visszamaradt s a társadalom minden rétegében követett szokás volt mindenha: a figyelmet, tiszteletet, a megköszönést, kitüntetést, tervszerű behízelgést és sokszor az olcsó fizetést is ajándékadások által végezni el; a szerelmi versenyzésben pedig nem megvetendő fegyver volt ez a győzni akarók kezében. Idők folytán az ajándékadásokban bizonyos irányadó rendszer keletkezett, személyek és alkalmak szerint külön-különféle ajándékok adatván, miáltal az ajándékok nemcsak értékesebbé váltak, hanem azok adása bizonyos jelentőséggel is járt, annyira, hogy már az ókor törvényhozása is figyelemben részesíté az ajándékozásokat s azokból bizonyos körülmények szerint jogi következtetéseket vont le, részben pedig tiltólag vagy korlátozólag folyt be az ajándékok adhatásába. Az athéni törvényhozás — mely erkölcsi szempontokból indult ki, — megtiltá, hogy a kiskorútól ajándékot lehessen elfogadni. Sóron, habár törvényébe nem tudta beiktatni, de magyarázatai közt ismételve elítélte a gazdát, ki ajándékot adott nőcselédjének. A római törvények szigorú következtetéseket vontak az ajándékadás előzményeiből és ama viszonyból, melyben a megajándékozott lehetett az ajándék adóval szemben. Ez elv áthárult a mi törvényeinkre is. Az osztrák törvénykönyvben világos kifejezést is nyert és még ma is oly esetben, midőn valamely szívügyből kifejtett perben nincs írásbeli bizonyíték vagy alkalmas tanú, a tagadó féllel szemben sokszor jogi következtetéseket szabad levonni a kapott ajándékokból az ajándékozóval szemben és ennek hátrányára. Az ajándékozás szokásának ősi voltát legjobban igazolhatja egy visszapillantás a bibliai korszakra, melyben ott szerepel az arany, ezüst és mirrhából álló ajándékait vivő három király, a napkeleti bölcsek, a Heródes király megkérlelői s számos más példa. Attilát is ajándékokkal akarták a népek megkérlelni. A dákok, a dannok pedig mint ajándékvevő és adó nép különösen ismertek voltak. Utóbbiak azonban olyan fortélylyal és kiszámítással szokták ajándékaikat vinni, hogy annak rendesen lefőzés lett a vége, miért is közmondássá lett, hogy: »Félek a Danaoktól, még ha ajándékot hoznak is.« (»Timeo Danaos, et dona ferentes.«) Az ajándékleső népek közt legelső helyen állott a mi kedves turbános atyánkfia, a török, vagyis annak szultánja és vezérei. Ezeknél ősidőktől fogva az volt a látogató jegy, hogy fényes és értékes ajándékot kellett előre beküldeni és így vásárolni meg a szóhoz juthatást. A török hódoltság szomorú korszakában hazánk nem egy városának vérkönyekkel kellett megsiratnia, ha nem volt pontos a drága ajándékok negyedévenkinti beszolgáltatásában. Az ajándék iránti gyöngéje ma is meg van még a fényes portának s gyakran olvasunk a nyugoti fejedelmek által hozzá küldött s igazán fejedelmi becsű ajándékokról. Hiába, »apró ajándékok tartják fenn a nagy barátságot.« Az afrikai fejedelmekkel szemben az ajándék valóságos Ézsau-lencse, mert azokkal úgy meglágyítják őket, hogy a csillogó, de kis értékű ajándéktárgyakért végtelenül fontos jogokat engednek át a fehéreknek. Klímában szintén ismert tárgy a nemzetközi ajándék, mert ott a törvénylap határozza meg a külföldi követek által netán hozott ajándékok átadásának ünnepélyes rendjét. A nyugati fejedelmek egymásnak, valamint kitűnőségeiknek, már csak érdemrendeket ajándékoznak. Hajdanában a fejedelmek másnemű ajándékozásban tűntek ki. »Adománynak« nevezték a főurak és főpapoknak királyi ajándékul kapott vagyonát. Nagy Napóleon nem »adta«, hanem tisztán ajándékozta a kiskirályságokat. Oroszországban, a »nagy borravalók« ismert hazájában, a nagy ajándékozások is jó talajra akadtak. A fejedelmek nagy uradalmakat, — a fejedelemnők pedig főrangot és kincseket ajándékoztak kegyenceiknek. I. Pál cár egy-egy jó ötletért grófi rangot, uradalmakat, Katalin cárnő pedig kedves szolgálatok és ügyes tanácsokért hercegi rangot és mérhetlen kincseket ajándékozott a Romanzonak, Aksakoffoknak, s igénytelen emberekből birodalmának első és leggazdagabbjaivá lettek az uj meg uj ajándékokban fürdő Potenkinek. Magyarországon szintén nem ismeretlen a fejedelmi bőkezűséggel tett királyi ajándék, minőben Mátyás részeltető sok kegyeltjét. Jó hangulatában idegeneknek is bőkezüleg osztogatott ajándékot s a megőrzött mondák szerint minden jó ötletet, vagy„ megnevettetést gazdag királyi ajándék követett. Ő ajándékozott egy vívójátékban kiütött négy fogért négy szép falut. II. Lajos pazar ajándékait jellemezheti az, hogy egy szép sólyom átadójának ezer aranyat ajándékozott. Deák Ferenc kedves tartózkodási helye szintén királyi ajándék volt, szent Lászlótól. Nem különben királyi ajándékul nyerte diós javait, az ügyvédből herceggé lett Grassalkovich is. Apafi Mihály erdélyi fejedelem valóságos ajándékozási mániában szenvedett, s minden jó ebédet egy uradalommal fizetett meg. Nemzetközi ajándékul szolgáltak régebben a pápák ajándékai, kik a keresztyén fejedelmek mindnyájának küldöttek nagy értékű s műbecsü koronákat, köztük a mi szent koronánkat is. Viszonzásul a mai korszak gyakorol a pápával szemben ajándékozást, az ú. n. Péterfilléreket. Legnagyszerűbb és talán legértékesebb ajándéka korunknak az a menyezetes ágy, melyet Viktória angol királynő kapott a keletázsiai siámi főnöktől, melynek vastag oszlopai vert aranyból, függönyei pedig fonott szinaranyból vannak s másfél millió tallérnál többre becsülték. De a mi királyunk legújabb ajándéka: az operaház szintén a legfényebbek közé tartozik. A történelmi jelentőségű ajándékok között ismeretes két szomorú ajándék is, melyet szintén fejedelmek szoktak volt küldeni. Egyik a török zöld aranyos zsinór, melyet a ki egyszer szultánjától megkapott, arra bátran felakaszthatta magát, mivel úgyis a biztos halál előpostája volt. Másik a római halálgyűrű, melyet az örök város zsarnokai küldtek ellenségeiknek, kik azt gyanútlanul felhúzván, az újjra szoruló kigyófej vagy oroszlánlábból kifolyó méreg halálukat idézte elő. Roppant kincset tesznek a templomokat gazdagító kegyes adományok. Ott van például a jeruzsálemi »Ajándék-kamra«, mely a szent sír temploma alatt van elhelyezve s benne tizenkét trombita alakú rézcsövön, mely tömérdek aranyat, ezüstöt és drágaságot bocsátottak le már a hívők. A mohamedánok pedig a mekkai templomban ajándékoztak annyit valolytatás a múkklelen. 66