Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-10 / 243. szám
Szombat, 1885. október 10. 243. szám. Huszonkettedik évfolyam. Budapest, ferenciek tere 3. sz. I I. emelet. Előfizetési dij: Félévre 8 frt. Negyedévre . . . . . . 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési felhívását ajánljuk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. Szeptember közepétől fogva a lap mindennap egy teljes ívén jelenik meg s hétfőn és ünnepek utáni reggeleken is rendesen külön számot ad. Ekkép tetemesen megnagyobodva, sokkal több olvasmánynyal s nagyobb és újabb hírrovatokkal szolgál közönségének. S bár e tetemes és állandó megnagyobbitás az »Athenaeum“ társulatnak nagy anyagi áldozatába s a szerkesztőségnek sokkal több munkájába kerül: az előfizetési ár marad az eddigi: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. Lydia. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — Mivel tölti rendesen estéit kisasszony ? — kérdé tőle, miután a társalgás nem akart megindulni. — Nagyon prózai dologgal; ruháimat javítom ki, és rendesen nagyon korán fekszem le. — Theázik, azután gyorsan elalszik, — mondá mosolyogva Laura. — Nem mindig. Nagyon szeretem a szél zord fuvását hallgatni s nagy hegyek között sivitva, robog az út a kastély fölött, s különböző hangokon beszél. — Én borzadok tőle. — Alkalmasint mint mindentől, ami zord. Nagyságod az életnek eddig csak napfényét ismeré, s a természet vadságától is iszonyodik. — És ön, Lydia . Voltak önnek már szomorú napjai ? — Alig ismertem mást még az életben, de ne beszéljünk rólam, — mondá majdnem türelmetlenül. — Érdektelen beszédtárgy, s kegyetek azért rendeltek ide, hogy mulattassam. — Már ismét ily kitételeket használ! — mondá megrovóan Laura. — Tudja-e, hogy szelíd Madonnaarcához nem illik az ilyen keserűség. Lydia arcát láng borita. Félt, hogy lelkének belső háborgását elárulta, pedig minden erejét összeszedte, hogy nyugodtnak lássák. Tudta, hogy ide hivattatása kitől eredhetett, s bosszantó a reá tapadó tekintet, idegessé tette a félelem, hogy Laura azt észreveszi. — Nem akartam sértő vagy keserű lenni, — mondá szelíd mosolyával. — Kegyed tudja asszonyom, hogy kissé beteges és ideges vagyok. — Ez a folytonos egyedülléttől ered, — mondá Alfréd. — Hozzá vagyok szokva, s az egyedüllétet szeretem. — Ezentúl minden estéjét velünk kell tölteni. — Ha parancsolják. — Kérjük, — mondá Laura. — Pedig tudom, hogy örömestebb maradna szobájában. — Nekem nagy élvezet a kegyed társasága. Alfréd félrefordítá fejét, vér szállt arcába e határozott nyilatkozatra, mint teljesen kizárta. — Sohasem megy sétálni kegyed ? — A kérdé tőle majdnem remegő hangon. — Soha. — Ez nem lehet egésséges. A parkban kellene legalább mozognia. — Majd ha enyhébb lesz az idő, már beszéltünk erről a nagyságos asszonynyal: együtt megyünk. Laura majd az egyik, majd a másik beszélőn nyugtató szemét a társalgás alatt, s maga sem tudta mi okból, de kellemetlen volt az neki. Elhatározta más fordulatot adni a társalgásnak. — Kegyed igen szépen olvas fel Lydia, — mondá nyájasan, — már volt alkalmam tapasztalni. Hozok egy könyvet, hajlandó ezt az élvezetet nekünk megszerezni ? — A legnagyobb örömmel. Lochonné a mellékszobába sietett. Alfréd felugrott helyéből. — Beszélnem kell önnel, — mondá majdnem parancsoló hangon. — Még pedig mielőbb. — Ha mondani valója van, szóljon e percben, másutt nem találkozhatunk. — Lydia! A mellékszobában közeledő léptek hallatszottak s félben kellett hagynia, amit mondani akart. A könyv, mit Locxonné hozott, érdekes volt, s Lydia gyönyörűen olvasott. Érzésteljes, csengő hangja zeneként törte be a termet, s halvány arca, szép szemei emelik az olvasmány hatását. Későn volt, midőn jó éjt mondva egymásnak, kiki szobájába vonult, Lydia sietve futott végig a hosszú folyosón, s az ajtón belépve a legközelebbi székbe rogyott. Túlbecsültem erőmet, midőn az idejövetelre válalkoztam, — gondolá, kezeibe temetve arcát. Dacolni akartam érzelmeimmel, megóvni Locxonnét a gyanakvás kínjától és megmutatni az orvosnak, hogy — közönyös előttem. Most látom, hogy mindez hasztalan volt, s én kimerülve, bátortalanul, tájékozás nélkül tévelygek egy vészes sötétségben, honnét nem találok utat a szabadulás felé. . .Hosszan gondolkozott, kínos elmélkedésnek adta át magát, s nem vette észre, hogy éjfélen már túljárt az idő, asztalán homályosodni kezdett a lámpa, s az ablakán betekintő hold és csillagok mind fényesebben villogtak, minél erősebb lett a csikorgó fagy és hó, s kandallójában kihamvadt a tűz és ő dideregni kezdett. Azzal a szándékkal hagyta el helyét, hogy alvószobájába menjen, midőn gyorsan felnyílt ajtaja s Locxon lépett be rajta. A leány nyugodtan nézett reá, bár belsejében minden remegett. — Számított jövetelemre, — kérdé az ifjú élénk zavarral, bár hangja s a szavak kiejtése nagy elhatározottságot mutatott. — Ezt nem tettem volna fel önről. — Ne kínozzon, ne kergessen a végkétségbeesésbe, — kiáltá, kezeit könyörögve kulcsolván össze Alfréd. — Miért jött ide, ha meg akar ölni... — Azt hitte, hogy az ön kedvéért teszem ezt? — Mit gondolhattam volna most ? — Ily aljasságot volt képes feltenni rólam, — kiáltá feljajdulva a leány. — Ki adott önnek erre jogot ? — A szerelem, mely mindent remél és semmiben sem lát gátat! Oh Lydia ha tudná ön, ha elmondhatnám, mily hévvel, mily őrülten szeretem. — Távozzék, — mondá Lydia, nagy felindulásában reszketve. — Az, amit nekem mond, nem csak engem, de saját magát is megalázza. — Azt hiszi lehetséges igy élni, azzal a kit szeretünk, — egy háznál, egy fedél alatt ? — El fogok távozni. „A fekete gyémántok.“ (Dráma öt felvonásban, hat képben. Irta Jókai Mór. Első előadás : a nemzeti színházban október 9-én.) (Sz.) »Mezítláb jár s a fején csillagot hord«, így jellemzi Berend Iván, a titkolt szerelem exaltált hangján szólva, e színpadi regény hősnőjét, Evilát, a kőszénbánya egyszerű szép munkáslányát, a »fekete gyémántok« (két ragyogó sötét szem) tulajdonosnőjét. A bánya, melyben Evila (P-né Márkus Emilia asszony) dolgozik, a Berend Iváné, egy ideális jellemű fiatal férfié, ki tudományos búvárkodásnak és folytonos munkának él s kit a szomszéd kastély grófnője »mágnes-lovagnak« nevez, mert mint mágnes a vasat, úgy vonja magához a nőket. A grófné leánya is szerelmes bele. De Iván (Nagy Imre) tudja a legnagylelkűbb áldozatot hozni Angela grófkisasszonyért (Fái Szeréna k. a.) csakhogy ez férjhez mehessen az anyja által kiszemelt herceghez, de nem tud szeretni mást, mint Evilát, aki pedig csodálatos módon egy visszautasító, iszákos munkásnak, Szaffrán Péternek (Szigeti Imre) a menyasszonya. A félelem miatt ragaszkodik ez emberhez, a kit »emberevő «-nek is hívnak, mert egykor matróz-korában, a víz hátán éhezve társaival, »tengerész-lakomát« csaptak s egy gyermeket megettek. Azóta Péter átkot érez magán, égeti az emlék s orvossága, a mitől enyhül, nincs más, csak a pálinka. Durva ember, ki bántja Evilát s ennek nyomorék kis testvéröcscsét, s a szép bányászlány tűri e bántalmat s azon a ponton van, hogy e szörnyű fickó felesége legyen. Az, a ki megszabadítja tőle, nem Berend Iván; ez másért mindent, magáért semmit sem tud tenni, hanem egy szerencsevadász, Kaufmann Felix (Vízvári). Ez a kalandor az erdélyi bányavölgybe jő Calamides máltai lovaggal (Bercsényi), mint a »Nagy frigyláda« ájtatos pénzügyi részvénytársaság képviselői jőnek, hogy megvegyék itt a bányákat, s vasutat épitsenek, gyárakat alapítsanak mások pénzével, magok hasznára. Szédelgők, mint voltak a Jókai regényének keletkezésekor Lagrande Dumonceau et comp. Azt a pénzügyi politikát követik, mely egy krajcárt fel tud váltani száz forintra. Berend Iván, ki tisztán lát, nem hisz nekik s nem is adja oda nekik bányáját, de gr. Bondaváryné (Felekiné asszony) eladja a »Nagy frigyládá«-nak ősi vagyonát, bányáját egy millióért, vagyis névleg ennyit érő részvényekért, hiába figyelmezteti Iván, hogy azok a részvények úgy megsemmisülnek, mint az erős tűzben elégetett gyémánt. Kaufmann máskülönben is számító fickó. Ő látta az Evila szép szemeit és hallotta szép hangját,mert e lány danolva hordja a kőszenet ki a bányából.) A szerencsevadász rögtön arra gondol, hogy e lány szemében, hangjában nagy tőke van, mert ne fordítsa azt a maga hasznára. Ez a szem meg fog bűvölni hatalmas embereket, ez a hang utat nyit a művészethez. Kezdi kecsegtetni a fiatal lányt, azt mondva neki, hogy az ő nyomorék kis öcscse ép és déli legény lesz, ha ő (ki doktornak adja ki magát) a városba viszi, hogy ott kigyógyítsa. Évila nagy szeretettel csüng szegény kis öcscsén s mindenre kész érette. Egy kissé csábítja a művészet ingere is, mert egyszer hallotta e tájon énekelni Hollósy Kornéliát. Ha ő is olyan lehetne ! Iván mondja neki, hogy a művészet nagy, mint az égboltozat, millió csillag van rajta, de alig tiznek-tizenötnek tudjuk a nevét, a legtöbbet akkor vesszük észre, midőn lehull. Inti Evilát, hogy ne távozzék, mert ha el is megy a nagyvilágba, vissza fog ismét térni mezítláb, a kőszénhez. Volna egy szó, a szégyen, melylyel vissza lehetne őt tartani, de épp ezt a szót Iván nem mondja ki. Az a lány, ki azt tartja hogy a verés nem fáj úgy, mint az arc, ha szégyentől ég, bizonyára e völgyben maradna, ha föltárnák előtte a Kaufmann gonosz szándékait. De a regény tarkasága követeli, hogy Evila mitsem tudólag higyje el a Kaufmann szavait. A máltai lovag, mintha pap volna, a szabad ég alatt, tanú, nélkül összeadja Evilát és Kaulmannt, s Evila azt hiszi, hogy ezzel ő a Kaulmann neje lett s kocsin — a kis sánta Kuntyorkával — elhagyja a bányavölgyet. Iván elszomorodik, az emberevő Péter pedig, akinek kérges szivében nagy szerelem ég, ordít, mint a megsebzett vad állat. Ez történik az első felvonásban, melynek színhelye a kőszénbánya torkolata, gépek, vegyészház és bányásztelep környezetében. A második felvonás idő múltán ugyanabban a völgyben, a már megépített vasút fapályaházában történik. Épp a vasút megnyitási ünnepe foly, lakomával, lármás toastokkal. A »nagy frigyláda« megnyerte nagy részvényesnek Salista herceget (Náday), ki a gróf Bondaváry Angela vőlegénye, s kit most toastban éltetnek s a nép nevében az emberevő Péter üdvözöl. Ott van az ünnepi zajban Iván is, a kitől saját munkás népe elpártolt, mert a »nagy frigyláda« jobb fizetést ad. A herceg nagyuras cinizmussal beszél a maga menyasszonyáról s Iván kel védelmére. Összetűznek. A herceg kihívja. Jól van — feleli Iván, — én ugyan a párbajt ostobaságnak tartom, de annyit megengedhetek magamnak, hogy egy napra én is ostoba legyek.« S úgy viv, hogy kiüti a kardot a herceg kezéből s aztán meg is sebesiti őt. A herceg dühös, hogy igy járt, de kibékül, midőn hallja, hogy Iván huszártiszt volt a forradalomban, mert hát igy egy katona győzte le őt s nem egy vegyész , s ez rendjén van. Később a tombolán is Iván nyeri el a fényere-