Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)
1886-10-01 / 272. szám
— Csak arra figyelmeztettek még, hogy ne hallgass Klárára. Nincs borzasztóbb az úri szegénységnél. — Ezt magam is jól tudom, de hála istennek, Klára nem szegény. — Ma talán nem, de igen könnyen azzá lehet. — Férje vagyonos. — Ha tekintetbe vesszük életmódját, igényeit, akkor nem mondhatjuk annak. — Állása megkívánja, hogy jól éljen. — Ez a képzelődés, ami a legtöbb embert tönkre teszi s félek, hogy Hugó nagyon is gyenge és hiús Klára nem kevésbbé. — Kiváncsi vagyok már látni őket, alig várom, hogy náluk legyek. — Eszedben tartsd figyelmeztetésemet ? — Mindent, amit mama mond, — viszonzá, szeretettel karolva át anyját a leányka, ki meleg csókot nyomott homlokára . . . Ugyan e nap délutánján Szaniszló Sándor látogatta meg Daniszkét, hol a család csinos leánya, Lóri még mindig a kalapdiszitéssel foglalkozott. — A mint hallom, Lóri kisasszony elutazik, — kérdé többek közt az ifjú. — Klára nővéremhez megyek pár hétre, — viszont könnyedén Lóri. — Ott nagyon jól fog mulatni. — Remélem. Alkalom elég sok lesz reá. — Hogyne, annyi katonatiszt között. — Kik mindnyájan vígak s minden tréfára mindig ketten vannak, és ezek legvidámabbja sógorom : Borbay főhadnagy. — Volt, — mondá Danisné, kinek leánya feleletei nem tetszettek. — Addig, mig Klárának udvarolt, ma már mint házas ember, bizonynyal komolyabb. — Ne higgye mama,— kiáltá nevetve Lóri. — A katonatiszt száz éves korában is vig és mulatságos. — Én nem osztom nézetét, kisasszony. — Mert ön sohasem vig s nem is kedveli, ha valaki az. — És nem is mulatságos! — mondá kissé ingerülten Sándor. — Azt nem mondtam, — viszonzá, anyja megrovó tekintetétől kissé lehűtve Lóri. — Sőt mi már gyakran jól mulattunk együtt. — Nem emlékszem kisasszony, hogy ily nagy szerencsében részesültem volna. — Hát már nem emlékszik a tavalyi majálisra, Sándor ? — mondá Danisné, bátorító mosolylyal. Lóri. Ugye, ezt már elfelejté ? — kérdésnyelgve — Soha sem fogom ama napot elfelejteni, — viszonzá Sándor. Aztán melegen tette hozzá : — akkor igen-igen jól mulattam. — Kész a kalap! — kiáltá Lóris fejére téve, az ifjú elébe állt. — Hogy tetszik önnek ? Egészen magam készítem. — Gyönyörű. — Azt találja, jól áll ? — Felségesen. — Azt hiszi, tetszeni fogok benne Moraván. Sándor elkomolyodott. — Mindenki el lesz ragadtatva. — No ennek örülök. Az ifjú arca nagy elégedetlenséget fejezett ki. — Hogy van Klára ő nagysága ? — kérdé szórakozottan. — Jól érzi magát, — mondá Danisné. — Levelei telve vannak Morava dicséretével, az ottani társasélet kellemeivel; s a társaságot, melyben él, elragadónak mondja, — folytatá anyja szavait Lóri. — És boldog! A két nő meglepetve tekintett az ifjúra, ki oly különös hangon ejté ki e szavakat. — Ez magától értetődik,— mondá sértődve Lóri. — Hogy lehetne ez másként fél éves házasság után, — viszonzá, figyelmesen vizsgálva vendégek arcát, Danisné. — Igaz, még csak fél év óta van férjnél a főhadnagyné, — mondá önkéntelen csípősséggel az ifjú. A hang s a szavak kiejtésében volt valami különös kétértelmű, ami mind a két hölgynek feltűnt (Folyt, köv.) ban levő hölgyre, ha csak rövid időre kellene is átélniük lázas szereplősök folytonos izgatottságait, bizony nem vágynának dicsőségükre és meg lennének elégedve egyszerűbb sorsukkal. Csak a végtelen hiúság, mely zsenge korában idomította már a hicleányt divathölgyi szereplésére, adhatja idegrendszerüknek a természet fölötti szívósságot, az életmódjukkal járó, pihenés és üdülés nélküli, éjjel-nappali fáradalmak elviselésére, melyektől kidőlne egy bölény. Igaz, hogy többnyire idegesekké lesznek s a morphineben keresnek enyhét. A morphiomania mind számosabban szedi áldozatait a párisi előkelő világban. Ez lenne tehát magyarázata ama különös dolognak, melynél fogva a divathölgyek csak ritkán beszéltetnek magukról, mint szerelmi kalandok hősnőiről ; részint érzéketlenségük, részint világias elfoglaltságuk megóvja ilyen gyöngeségektől. Mikor ifjúságuk, szépségük és ezzel együtt divathölgyi dicsőségük letűnőben vannak, akkor aztán nem gyöngeségből, hanem csupa stratégiából szeretik hajhászni a szenzációs ismeretségeket hírneves művészekkel, írókkal vagy valamely divatos fiatal emberrel. A szalmaszál ez, mely után a közöny vizében elmerülő divathölgy kapaszkodni szokott. Mivel a divathölgygyel jó egyetértésben megélni tudó férjnek alaperénye az, hogy lehető legritkábban mutassa magát neje körül, s mivel nejét egész hónapokon elveszíti láthatárából, nyáron a fürdői és télen a nizzai saison alatt, ő — a férj — nemcsak rá van utalva a pillangói röpkedésre a boulevard virágjai körül, hanem ha a nőnél van a pénztár, ez, bőven el is fogja látni őt arany nyilakkal cupidói kalandjaira, csakhogy őt békében hagyja. Ilyen előkelő házaspárnak legteljesebb prototype volt a nemrégiben elhalálozott Castries herceg, kinek neje, mint Sina báró leánya, Magyarországban is bir terjedelmes uradalmakat. A huszonöt milliónyi hozománynyal megáldott bécsi leányt az ősi származású, a legelőkelőbb összeköttetésekkel biró Castries herceghez, Mac-Mahon sógorához adták férjül, ki mint sport- és divatember nagy hírnek örvendett egész életén át. Az utóbbi években a legszebb párisi színésznő, Magnier Marie volt hódolatának tárgya. Ez vagy két milliójába került a hercegnének. Férjének sportbeli kedvtelései is több milliójába kerültek, de e roppant áldozatoknak meg volt legalább óhajtott haszna: a világias dicsőség. Egy másik, minden tekintetben divathölgy mellé illő férfi, a fiatal Morny herceg, a párisi uracsvilág királya, minden vagyonos diicleány tekintgetett feléje, míg végre a sok millióval Amerikából ideszármazott, de telivér párisi chic-leánynyá fejlődött Guzman Blanca kisasszony lett nyertessé a sok versenytárs közt. A télen bizonyára hallani fogunk már Morny hercegnőnek divathölgyi szerepléséről. Sok szerencsét! De nem minden chic-leánynak van módja vagy szerencséje oly férjre tenni szert, ki megértse, osztozzék divathölgyi sóvárgásaiban és eljátsza az őt illető szerepet érdekből, hajlamainál fogva vagy mindkét okból. Előre tisztában van a chic-leány ez iránt, siet azonban Madame-má lenni és mert a közel jövőre nem ígérkezik vágyainak megfelelőbb partié, és a kínálkozó alkalommal, nőül megy olyanhoz, kitől mielőbb el fog válni. Mielőtt megjelenne az oltár előtt, máris azon töprenkedik, mikép lehet majd leghamarabb femme séparée. Égbekiáltó szerencsétlenségnek tekinti a dili-leány, ha férje valóban szerelmes lesz belé s elvisel inkább mindent, csakhogy övé legyen s elválni semmi szin alatt nem akar és arra okot sem ad, mert mindent megbocsájt nejének, szenved, de reménynyel, hogy szerelme lángjával elolvaszthatja az érzéketlen asszonyka szivének jegét. Ilyen iszonyatos sors érte a szép Mailly-Nesle grófnőt, ki alig húsz éves és máris két év óta femme séparée, egyike a legünnepeltebb, legirigyeltebb divathölgyeknek. Olyan perfect ciic-leány volt, amilyen nem terem minden párisi bokorban. A természet bőven áldotta meg a tündöklésre különösen képesítő tulajdonokkal: szép, elegáns, szellemes, előkelő születésű, gazdag; továbbá kitűnően öltözködik, lovagol, énekel, zongorázik, fest; egyszóval van mindene, csak szive nincs — és neje lett egy férfinak, akinek nagyon is van szíve. Mindjárt a házasság utáni harmadik héten a nő visszatért szüleihez azon ürügy alatt, hogy a gróf meg van bolondulva véghetetlen szerelmével, neki nem kell ilyen férj. Szülei biztatására, hogy majd nem lesz mindig olyan holdkóros, a nő vissza hagyta magát vezetni. Tizenheted fél éves korában ment férjhez és másfél év alatt négyszer vált el férjétől, mert mindig mellette turbékolt, órákon át vele kívánt lenni, mikor divathölgyi föladata másfelé szólitotta is, ha ritka szabad perceiben utóbbi szenzációs toilette fölött elmélkedésbe mélyedt, a gróf mindjárt ott termett, hogy zavarja fontos foglalkozásában. »Nem lévén kőszívű, — szokta a grófnő maga mondani, — gyakran hagytam magamat férjem megható rimánkodásai által elérzékenyitni s szépen mellette maradtam, mikor mulhatlanul ki kellett volna kocsiznom valahová. Folyton kesergett a fölött, hogy nagyon kiterjedt ismeretségeim vannak, hogy a fashionable világban minden eseményt képező estélyre meghívnak, holott más férj büszke lenne olyan nőre, kinek ily succes je van.« A grófnak hosszú bünlajstromában részletesen el van sorolva, hogy a vele együtt töltött másfél év alatt hány lóversenyről, premiere-ről, bálról, estélyről, ebédről maradt el; a nyári saison alatt hány kirándulást, a divatos fürdőkben hány chichetet mulasztott el. Ez ember oldala mellett fenyegetve látta magát lelkének legszentebb áhitozásaiban; lehetetlenné vált volna oly világias hírnévre vergődnie, milyenre társadalmi állásánál és személyes tulajdonainál fogva jogos igénye lehet; ilyen áldozatra férje ura szép szemeiért csak nem szánhatta el magát; azért ott hagyta őt végkép 1980 A marquise bosszúja. (Francia elbeszélés.) Írta Henri Riviére. Argantini marquise már meghaladta negyven évét, de még mindig nagyon szép asszony volt. Termetét, noha kissé elhízott, még mindig igézőnek lehetett tartani; karjai bámulatraméltók, finom kezei egykor keskenyek, most kissé kövérek. Vakító fehér válla és nyaka kifogástalan idomú s lábai finomak voltak. Kis fejét, boltozatos, nem annyira magas, mint széles homlokát kissé hátravetve hordta, mintha hajának a súlya követelte volna azt. E haj, a fiatalság éveiben páratlanul dús növésű lehetett; a gondozás és művészet most is olyannak mutatta azt. Arca mintha márványból lett volna vésve ; vonásai nemesek, tiszták, szabályosak voltak, melyek rendesen nyugodtságot, komoly méltóságot fejeztek ki, azonban a legkisebb fölindulásnál vagy a legcsekélyebb vágynál is igéző lelkesültséget árultak el. Az ily pillanatokban a marquise mosolygó szeme oly behízelgő, oly csábító volt, mely szinte feledtető korát. Ám e lelkesültség hamar elmúlt. A szem visszanyerte büszkeségét, parancsoló kifejezését; ajka határozottságra és szellemességre vallott. A kacérság minduntalan előtérbe lépett nála s a hódítás becsvágyát képezte. Találkozott is annyi hódolattal, hogy arról még csak nem is álmodott, mikép mind e hódolat egykor megszünhetik. Iparkodott is hódolóit lekötelezni s újakat szerezni. Olaszország szép ege alatt, e kellemes földön, hol az emberek elnézők, a szív szenvedélyei s gyöngéd szerelmi kalandok iránt, a marquise nagyon elemében volt s az ünnepelt asszony napjai folytonosan mulatságokban s kellemes szórakozások közt teltek. Korán özvegységre jutva, szabadságát nem áldozta föl többé s csupán kedvteléseinek, szeszélyeinek élt. Évek hosszú során át egy hercegi barátja iránt tanúsított őszinte vonzalmat, ki neki a válságos órákban tanácsaival, erkölcsi és anyagi támogatásával szolgált. Ez az áldozatkészség azonban — a herceg nemeslelküsége példabeszéddé válván — kizárt minden mellékgondolatot s a marquise a nápolyi főnemesség körében mindig szives fogadtatásban részesült. Mikor az idő és körülmények eme baráti viszony kötelékét széttépték, az özvegy marquisenak sajátságos, noha múló szeszélyei támadtak. Majd ismeretlen tehetséges képírókat, majd énekeseket vett pártfogásába, de eme nemes törekvése csak ideig óráig tartott. Lassankint azonban, a marquise, minden különössége mellett, amint öregedni kezdett, komolyabban gondolkozott. Oda hagyta Nápolyt s egy, saját terve szerint épült kastélyba költözködött, mely a tenger partján emelkedett, nem messze Ischia szirteitől. E tömör épület, mely vastag falaival a középkori kastélyokra emlékeztetett, uralkodott a tenger fölött. A kastély mögött a park terült, keskeny völgyben. Sötét lombos fái alig engedték át a nap sugarait. E fák alatt egy tó volt látható, mely az avernei tóhoz hasonlított, mely közelében terült el s talán földalatti utakon összeköttetésben is állt ezzel. A madarak ép úgy, mint az avernei tavat, kerülték e szomorú, jégtől elzárt helyet. A marquise azonban jól érezte itt magát, órá