Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)

1886-10-09 / 280. szám

— Azt nem tudom, — viszontó lángpiros arccal a leány s mélyebben hajtá fejét munkájára. Az özvegy mosolygott. — Megfértek ti együtt, — mondá. — Sándor nagyon jó fiú s békés természetű ember. Lóri ismét hallgatott. — Csak jöjjön óhaza, fél év alatt eleget láthatott a világból, melynek az olyan ember, mint ő, úgy sem sok hasznát veszi. Aztán nem beszéltek többé róla. Ismét hetek múltak s egy este Szaniszlóné hirtelen rosszul lett. — Sürgönyözz fiamnak, — mondá Lórinak, — félek, hogy nem láthatom őt többé, jöjjön haza. Lóri igyekezett megnyugtatni és lebeszélni őt, de nem hallgatott reá. — Érzem, hogy rosszul vagyok, — mondá. — Óhajtom látni őt. Meg kellett hát tenni s Lóri engedelmeskedett. Dobogó szívvel látta letűnni a napokat, mik Sándor jövetelét közelebb hozták s alig győzött az özvegy kérdezősködéseire felelni, mikor jön Sándor, válaszolt-e már a sürgönyre, tudatta-e, mikor érkezik stb. De Sándor még mindig nem válaszolt, azt sem tudták, megkapta-e a tudósítást. Különös szép tavaszi este volt. Szaniszlóné jobban érezte magát s nyitott ablaknál szemlélte a nap haldoklását. — így tűnik el az élet is, — mondá fájdalmasan. — Csendesen, észrevétlenül, mint ez a hatalmas égi test, de a legtöbb ember kevesebb nyomot hagy maga után. — Ne foglalkozzék ily szomorú gondolatokkal, néni, — mondá meleg, rokonszenves hangján Lóri, ki csak percekre hagyta el a beteget s önfeláldozással ápolá. Sötét lett. Becsukták az ablakokat, a beteg lefeküdt, de nem aludt, nyugtalan, izgatott volt, mintha várt volna valakit. Az órák egymás után kongták el a város fölött a kilencet, tizet, tizenegyet, már csak az utolsó volt hátra. Halvány lámpa derengett a beteg szobájában. Lóri némán, gondolkozva ült mellette. Egyszerre halkan felnyílt az ajtó, férfi alak lépett a szobába. — Sándor ! — hálta örömteli hangon az anya, kitárva feléje karjait, ki pillanat alatt az ágynál volt. Megölelték egymást, mialatt Lóri megriadva akarta őket magukra hagyni. — Miért távozik ? — kérdé Sándor, megragadva kezét. — Nem akarom zavarni a viszontlátás örömét én, az — idegen. — Ne bocsásd el, — mondá hévvel a beteg. — Kérd, hogy maradjon velünk továbbra is. — Örökre, — mondá Sándor, nem bocsátva el a leány remegő kezét. — Akar-e mindörökre itt maradni. Lóri zokogva vete magát az ifjú felé kitárt karjaiba, az özvegy boldogan adta rájuk áldását. Régi óhajtása volt ez a szövetség, most végre teljesült. Megérték egymást, mindegyik megismerte a másik érdemeit. Az anya levelei megismerteték Lórit Sándorral, a lány pedig régen forrón szerette, s ha rövid időre eltévelyedett is Klára könnyelmű tanácsai folytán, szive mélyében mindig Sándor volt az úr érzelmei fölött. Egymás karjaiban, az anyai áldás jótékony melege alatt hallották elkongani e boldog nap utolsó perceit.... A torony órája a tizenkettediket zúgta, földbirtokossal. A népénekesnő szegény anyját, teszi hozzá az említett lap, teljesen összetörte leányának eltűnése. Itt látni, mire képes egy anya. Megtörve gyászolja leányát, pedig hát annak időközönkénti eltűnéséhez már jóformán hozzászokhatott volna. Ugyanezen kunststiklit a kisasszony Bécsben is produkálta már; csakhogy itt egyenesen a pódiumról tüntette őt el a titkos erő, melyet akkor — úgy beszélték — egy lengyel gróf képviselt. A dolog annak idején nem kevesebb föltünést keltett itt, mint most Odessában, de az összetört »mama« könyei csakhamar megszűntek árként folyni, mert ugyanaz az ismeretlen erő, mely a kisasszonyt eltüntette, harmadnapra vissza is hozta. Valószínűleg az odesszai tisztelőknek sem fog sokáig tartani a veszteségük fölött érzett fájdalmuk; a kisasszony nem tartozik ama talált dolgok sorába, melyeket a »becsületes találó« legkésőbb harmadnapra vissza ne szolgáltatna. És vájjon hányan fognak nyomtalanul eltűnni amaz énekesnők közül, kik most próbakép a Carlszínházat teszik bizonytalanná. Vagy féltucat vendég szerepel egy hét óta a »Pajkos deákok«-ban, kikről senki sem tudja, honnét jöttek és hova fognak kerülni, ha vendégszereplésök idejének vége lesz. Mintha a színpad előkészítő iskola lenne még ismeretlen nagyságok, homályukból még ki nem bontakozott csillagok számára, minden est új alakot merít föl, kik mind énekesnők akarnak lenni és kik közül egy sem, vagy egy ha tud énekelni. Úgy látszik, az igazgatóságnak kevés bizalma van önmagához, nem föltételezi magáról, hogy képes egy, a közönség kedve szerinti énekesnőt megválasztani és a né. publikumra bízza, hogy végigkóstolva mind, válaszsza meg a szája ize szerint valót. A közönség azonban nem vizsgáló bizottság; hizeleg bár neki, ha valamit ítéletére bízunk, de pénzt nem igen áldoz ebbeli hiúságának kielégítésére. Színházba nem kóstolóra járunk, ott kész élvezetet várunk és melyik színigazgató ezt nem képes nyújtani, bizton bezárhatja bódéját. Azt hittük, a Carl-színház igazgatósága már túl van a tétovázás, a céltalanul ide-oda kapkodás fokozatain és őszinte örömet szerzett e hitünk. Az utolsó esték tapasztalatai azonban az ellenkezőről győzték meg a közönséget, a régi fejetlenség új életre ébredt. Oly körülmények között, minek jelenleg uralkodnak e színpadon, kevés a remény, hogy a Carlszínház ki fogja állani életképességének tűzpróbáját. Renznek már bejelentett vendégjátékát a színház közvetlen közelében. Attól tartunk, hogy egyszer csak maga a Carlszínház is — changez passez, voila — eltűnik, mint színház, volt, de nem lesz. Kaposi Béla. — 2040 — A marquise bosszúja. (Francia elbeszélés.) Írta Henri Riviére. (Folytatás.) Julienben egyébiránt mi sem volt a hagyományok vándor költőiből: elegáns volt modorában, ízlésében s némi hajlama a fényűzés iránt. Minda mellett is kétségkívül amaz arany középszerűség volt ő, melylyel Horác megelégedett. Ha az a gondolat támad a bárónő agyában, hogy Argantininé szerelemmel vonzódik a költőhöz, bizonynyal megmosolyogja ezt az ötletét. A marquise ő előtte nem volt más, mint szép és kedves keresztanya, ki méltó a legtiszteletteljesebb hódolatra. Ellenben soha sem képzelte volna azt, hogy Julien Argantininébe szerelmes legyen. — Nem, e fiatal embert más egyéb tartja vissza ebben az igéző Olaszországban: a vidék iránt való elragadtatása. Hiszen ő — a bárónő — is oly kiválóan boldognak érzi itt magát! De még a fiatal embernek oly terve van, mely neki becsületére válik! Nápoly művészetének a történetét akarja megírni. Ez volt a főok, mely Julient huzamosabb ideig e vidéken való tartózkodásra bírta s a marquise iránt való bensőség csak az eszmecserék közt kifejlődött barátság kifolyása ! Julien, a bárónő benyomásait fürkészve, kitalálta, mit gondolt ez az asszonyka ő felőle. Újra visszanyerte bátorságát s ő maga is csodálkozott, hogy oly elégültnek, sőt boldognak érzi magát. Úgy tetszett neki, mintha egészen más ember vált volna belőle, mint a minőnek eddig tartotta magát. Ugyanakkor azonban elhatározta, hogy mielőbb elutazik, mert nem akarta, hogy a bárónő az ő helyzetét az ischiai kastélyban valaha félremagyarázhassa. Azonban a szives marasztalásra ingadozni kezdett s nehány nappal későbbre halasztotta az útját. Ekkor teljesen visszanyerte önuralmát s a két nővel való társalgása közben ama gyöngéd és ábrándos, amellett szellemes férfinak mutatta magát, a minő valóban volt. Nésyné mindinkább nagyobb vonzalmat érzett az érdekes fiatalember iránt. A marquise, ki megszokta a költőnek ömlengéseit, minden zavar nélkül hallgatta azokat, de Nésy bárónő ragaszkodott Juliennek a szavaihoz. Nem értette ugyan azokat tökéletesen meg, de folytonos fölindulást okoztak neki. S várjon kihez intézte volna Julien ama meleg szavakat, ha nem ő hozzá ? Most első ízben vette észre a bárónő, hogy egészen ki van lényéből forgatva s egyhangú, nyugodt életéből kiragadva. Az a bensőség, mely a fiatal ember arcáról visszatükröződött, meghatotta a bárónőt s vonzalmát mindinkább érezte iránta növekedni. E költőt, a bárónő sejtelme szerint, valamely titkosaú emésztő s ő ismerni óhajtotta azt, hogy őszinte szívvel osztozhassék abban. Hiszen úgyis oly egyedül állt ő a világon! Nem szólt érzelmei felől senkinek, fiatalságával és szivével ő szabadon rendelkezhetett s igy nem volt szükséges titkába senkit beavatni. Majd a fölött gondolkozott: miért ne tenné ő az első lépést emez ismeretlen férfi felé, ki immár megszűnt idegen lenni vele szemben? Ez a gondolat hizelgett merészségének s ama női előérzetnek, mely lelkében támadt. S türelmetlen gyorsasággal, valódi őszinteséggel fogott a munkához. A bárónő Julien iránt ama kedves családias figyelmet, ama szives barátságot tanúsította, mely alkalmas volt arra, hogy Juliennek a szivében gyöngéd érzelmet ébreszszen. Julien észrevehette, hogy a fiatal özvegy szereti őt. A kis bárónő, ki egyenes utat választott, őszintének mutatkozott értelmében és semmi kétséget nem hagyott fönn. Büszkén tukmálta magát a fiatal emberre, jól érezve saját becsértékét s gyermekies örömmel már az ifjú jegyesének tekintette magát. Azonban Julien még nem kötötte le magát. Félt a neki kínálkozó boldogságtól, mely őt elkábitotta. Régi igénytelenségéből még nem vetkőzött ki s csodálkozott az őt kerülgető szerencse fölött. Ő Nésyné Csatában. (Egy pár vonás.) (L.) A »Budapesti Szemle« legújabb füzetében az 1849 julius 2-diki komáromi csata részletes leírása kezdődik. Mutatvány a Görgey István »1848 és 1849«-ből című munkája második kötetéből, mely nem sokára meg fog jelenni. A honvédvilág enagy csatáját, melyben Görgey Arthur serege már nem csak Haynau nagy seregével, hanem a Pannutin tábornok muszka hadosztályával is küzdött, sokan leírták már nagy vonásaiban, erős hullámzásaiban, fordulataiban és eredményeiben. Olyan csata volt ez, melyben mind a két fél megfeszité minden erejét s forgott a sors kockája, s melyben a vezér elszántsága, keménysége, találékonysága tett igen sokat, hogy a honvéd zászlókról elhárítson egy nagy csapást. E csata egy lovas rohamában kapott fején nagy sebet a magyar vezér. Ami e csata ez új rajzának különösb érdeket ad, az néhány olyan részlet, mely nem csak egyént jellemez erősen, hanem egy pár nevezetes fordulatot is megmagyaráz. Maga e rajz írója e csatában, mint százados, egy zászlóaljat vezetett a monostori sáncoknál. Az ostromló csapatoknak nagy ágyú tűzben, szuronyszögezve sikerült bevenniük itt egy pár elősáncot, ami elég nagy baj volt a honvédekre nézve. A zászlóalj fiatal parancsnoka, (e csatarajz írója,) lovászától rögtön írott jelentést küldő testvérének, a vezérnek, tudósítva őt a veszélyről. A magyar vezér e csatában vörös zekéjét öltötte föl, tizenkilenc markos pejlovon ült s fekete Kossuth-kalapján nagy fehér strucctoll lengett. Egy pár veszélyes csatában viselte a vörös zekét, a miről később igen ellentétes hírek jártak. A kik Görgeyt a legiszonyúbb váddal gyanusiták, szentül hitték: azért viselte a piros ruhát, hogy az ellenség tüzérei lássák és ne lőjjenek oda. De tisztjei, kik lelkesedtek értte s tapasztalták, hogy az ellenséges tüzérek ugyancsak lődöztek oda, ahol a vörös zekében állt és járt, úgy gondolták, hogy elvesztve a diadal reményét, szívesen tette ki magát célpontnak, mintegy keresve a halált. Egyik sem volt az igazi ok, sem a gyanúsítás, sem a gyanitás. A vezér sokkal gyakorlatibb okból ölte föl olykor a vörös zekét , mint a csatarajz írója mondja: azért, hogy saját hadai már messziről lássák s a jelentések mindenfelől könnyen rá találjanak. Megkapta hamar öcscse írott jelentését is s maga vágtatott a bal színhelyére, a dombok mögött álló tartalékhoz, a Rakovszky Samu őrnagy vezetése alatt lévő 48-dik zászlóaljhoz. — Meg tudtok-e halni a hazáért ? — kiáltá rájuk Görgey. — Meg uram! — kiálták mind.