Fővárosi Lapok, 1887. március (24. évfolyam, 59-89. szám)
1887-03-01 / 59. szám
Alfréd gyengéden magához ölelte őt. — Elmegyek, — válaszolt — mert ezt úgy kívánja jövő boldogságunk. Atyám kívánságát teljesítenem kell. Szóbelileg mindenesetre könyebben és biztosabban végezhetek vele. De még a mindenféle megrendeléseket is személyesen kell eszközölnöm. Nekem is végtelen szívfájdalmamba fog kerülni megválni tőled, de hát nincs mód ezt elkerülnöm. Azután nem is maradok el sokáig. Oh nem, semmi esetre sem. Sietni fogok, amennyire csak lehet. Legfeljebb három-négy hétig tarthat távollétem. Igaz, nagy idő ez is, különösen a mi szerető szívünknek, de majd csak elmúlik valahogy. Atyádnak csak visszatérésem után szólok, mert távollétem alatt őt akarom megbízni birtokom főfelügyeletével. S amilyen gyengéd lelkiismeretű férfiú, ha ismerné viszonyunkat aligha vállalná el a szerepet. Épen ezért — fájdalom — még csak nem is levelezhetünk egymással. Hanem szellemileg — ugyebár — mindig egymással leszünk ? A holnapi nap még a mienk, töltsük azt lehetőleg folytonosan együtt s beszéljük meg a jövőt.. . Mikor a négy szürkétől vont címeres hintó másnap kirobogott a kastély udvarából, Véra megtört, már könnytelen szemekkel sokáig utána nézett. Mikor végleg eltakarta a porjelleg a tovarobogó jármű körvonalait, lelkére is valami áthathatlan, sűrű sötétség borult. Azt hitte, megszakad a szíve. Elhomályosult szemei előtt a napvilág s úgy érezte, mintha e válás örökre szólt volna. Azt hitte, nem éli túl e napot. Pedig mégis túl élte. Azaz nem is élet, hanem talán inkább csak álomszerű, mámoros tengődés volt az, amit ezután folytatott. Mindig csak Alfrédet látta maga előtt, hangját hallotta, lépéseinek nesze ütötte meg füleit, örvendő szemekkel tekintett a hang irányában, természetesen, hogy újra meg újra csalatkozzék. Bejárta az ismerős helyeket, a park útjait, kereste őt, hívta gyengéd, érzelmes, vágygyal teljes hangon mindenfelé, hanem persze hasztalanul. (Folyt, köv.) A költségvetési vita. (Francia elbeszélés.) Írta Gaston Bergeret. (Folytatás.) Abba, hogy napról-napra kéregessen pénzt a férjétől, a fölmerülő szükséghez képest, sehogy sem akart egyezni. Ám hadd rendezze Lajos a dolgot, ha épen kedve telik benne, a sütővel, mészárossal, fakereskedővel , fizesse a cselédek bérét s intézzen minden kiadást; Margitnak ez sincs ínye ellen; azonban ő nem vezetheti sokáig a háztartást az eddigi föltételek mellett. Lajos megkísérelte tréfásan figyelmeztetni a feleségét ily nyílt lázadás következményeire; Margit azonban minden mosoly nélkül azt válaszolta, hogy holnaptól fogva nem intézkedik többé az ebédről, hogy elviseli a meglevő ócska ruháit, gyűrött csipkegallért tesz a nyakára s oly köpenykében megy ki sétálni, amelyről már a gombok is leszakadtak. A férj akkor komolyan akart érvelni s okakkal támogatta, miért kell a férjnek a ház közös ügyei fölött a főhatalmat gyakorolni. De, hajh, Margit haragra lobbant, emeltebb hangon beszélt, az asztalra ütött az öklével, toporzékolt a lábával s végre rosszul lett. Lajos először bámulva nézett a feleségére, kinek ismerte már azt a gyöngeségét, hogy olykor, ha érdeke úgy kívánja, ájuláshoz folyamodik s igy az az ötlete amadt, hogy még Margitnak tetszeni fog eszméletlenségben vesztegelni, addig ő hirlapolvasással tölti az időt. Azonban ez az eljárás mégis szigorúnak tetszett neki s úgy vélekedett, hogy udvariasságból szagoltatni kell a nejével a szeszes üveget, aztán néhány csöpp vizet sem árt az arcára fecskendezni s kezeit megdörzsölgetni. Lajos ekkor azt vette észre, hogy Margitnak a keze hideg, arca halavány, szóval, hogy igazán elájult. Lajost komoly ijedtség lepte meg s egy pillanat alatt az egész házat föllármázta. A rögtön odahívott orvos a legnagyobb figyelemmel vizsgálta meg az érdekes beteget, ki csak ép akkor nyitotta föl kissé a szemét. Aztán kérdezősködött, megkopogtatta a fiatal asszony hátát, nagy gonddal megfigyelve, mily hangot ad az; majd orvosságot rendelve neki, környezetének meghagyta, hogy a legnagyobb gonddal ápolják s részletes utasításokat is adott erre nézve. Megigérte, egyébiránt, hogy vissza fog térni. Lajos, midőn kikisérte az orvost aggályt tanuisitó arccal kérdezte: — Orvos úr, komoly baj ez ? — Nagyon komoly! — viszonzá a tudós férfiú. Aztán odahajolva Lajoshoz halkan beszélt vele. Az inas, ki az ajtót föltárta, bámulva vette észre, hogy gazdájának az arca e beszélgetésre fölvidult. A jámbor cseléd sokáig nem tudta azt magának megmagyarázni, miképen történhetik az, hogy mikor a fiatal asszony állapotát komolynak állítják, akkor a férjnek az arca egyszerre kiderül. Valóban, Lajos alig tudta örömét fékezni. Azonban tudta, hogy ez az állapot a legnagyobb kíméletet követeli s a legcsekélyebb boszantás a család jövőjét kockáztathatja. Aztán visszatért a feleségéhez, eltávolított köréből mindenkit, elbeszélte neki a baj komoly voltát s nagy nyájaskodás és dédelgetés után bevallotta, hogy csakugyan nejének volt igaza. Másnap együtt vitatták meg a részletes költségvetést. A férj elvesztette az első csatát. II. Margit nem élt vissza ama kedvezményekkel, amelyeket neki helyzete nyújtott. Ő ugyan érvényesítette elveit a háztartásnál, kivívta ama jogát, hogy a költségvetésbe neki is befolyása legyen, de ő is, mint minden ellenzék, ha egyszer hatalomra jutott, engedékenyebbé vált s alkudozni lehetett vele. Azon kezdték, hogy a kölcsönös egyezmény szerint megalapították a költségvetést, melynek a remélhető évi jövedelem adta meg az irányt. A költségvetés nagyon könnyen ment, mert az ennek alapjául szolgáló források oly hiányosak voltak, amint csak kívánni lehetett s oly különbözők, mikép soha sem lehetett attól félni, hogy mindenik egyszerre dugul be. Aztán ott volt Lajosnak az államtól kapót fizetése, mely, ha nem volt is megrendíthetetlen alapnak mondható, mégis meglehetős biztosítékot nyújtott. Volt még egy kis bérház is, mely a Lajos örökségét képezte s mely szintén jövedelmezett valamit; végre ott voltak az értékpapírok, melyeket Margit vitt a házhoz. Miután a Lajos dolgozószobájában a költségvetés elkészült, nem volt egyéb hátra, mint kinyitogatni ama szekrényeket, melyekben az értékpapírok állanak s Margit, férjének a vállára téve karját, látta elvonulni szeme előtt a folyó évről szóló bérleti nyugtatványokat, a régi jó részvénypapirokat, melyek megsárgultak s a használat miatt széleik meggyürődtek s az egészen uj, kék, zöld és piros papírra nyomtatott, díszes állami kölcsönkötvényeket. Oly figyelmes szemlét tartott Margit ezek fölött, mint egy megtestesült bankár. Az összegezés után a fiatalasszony úgy tapasztalta, hogy ő sokkal gazdagabb, semmint gondolta. Lajos kötelességének tartotta kijelenteni, hogy a tőke nagyobb részét Margit hozta s ekkép az igazság szerint őt illetné. A fiatal asszony ezt a megjegyzést nem vette jó néven, mert hiszen amivel bírnak, azt közösen kell élvezniük. Közös a sorsuk, közös életük, szivük és minden reményük! Miután a tényleges vagyon fölött szemlét tartottak s a kiadások részletesebb vizsgálatába bocsát- skoztak. Lajos komolyan kezdte magyarázgatni nejé kiállott aggodalmak miatt, de a kedélyek már nyugodtabbak. Itt lett a mi édenünk gyásznak és aggodalmaknak színhelye. Ez az Ospedaletti (San Remo mellett) szintén igen kies fekvésű szanatórium. Az én ablakomból is, a »Hotel de la Rein«-ben pompás a kilátás a nyílt tengerre és az olajfaerdőkkel borított hegyláncolatra. A szem nem győz itt eléggé gyönyörködni a természetben. S hozzá a balzsamos levegő, e legjobb gyógyszer, melytől aki nem gyógyul meg, annak számára nincs többé e földön orvosság. A tenger egyforma moraját hallani szintén kellemes. Tündérkertben lakunk, körülvéve délszaki fáktól, egyre virító rózsáktól, kaméliáktól. A január itt olyan, mint nálunk a meleg május vége. Napokig nem látunk felhőt az égen, felső kabátra nincs szükség s leveleinket künn a lugasban irtuk akkor is, midőn otthon február elején oly kegyetlen volt a hideg. Ernyővel védtük magunkat a nap heve ellen. Vendéglőnk kényelmes, díszes s benne az élet olcsó. Naponként kilenc frankért ellátnak. Kapunk reggelire kávét, vajat, mézet, fél egykor villásreggelit három fogással, este hétkor ebédet hétféle étellel. Társaságunk harmincöt tagból áll. Nagyobbára németek, de vannak magyarok is: Gömöry Antal külügyminiszteri titkár Bécsből, ennek nénje Körmöczyné úrnő s Erdélyből egy fiatal ember: Kenderessy. *) Vannak a társaságban szép asszonyok és lányok is. Szóval a társasélet is kellemes. De jön egy földalatti ellenség : a földrengés s egyszerre megrontja a Riviera paradicsomát, házakat ont le, embereket öl meg s még a hol legkiméletebb, (mint nálunk Ospedallettiben) ott is aggódást, félelmet okoz. Csakugyan sehol sincs a paradicsom kígyó nélkül. Tárca Fiuméból. (Visszaemlékezés a farsangra. — Népünnep a Tersattón. — Háborús hirek. — Fölolvasások. — Női reporter. — A főhercegnő csókja.) (Sz. Z.) Akárhány fiatal embertől hallottam a közelmúlt farsang fényes estéin: »Nem adnám oda a szabadságomat ötvenezer forintért.« — már t. i. a nőtlen állapotot. Nem hiába a nóta is azt mondja: »Gyöngyélet a legényélet.« De ki is kerülték, dacára a sok kínálkozó alkalomnak, Hymen rózsaláncait, s a szép fiatal hölgyek nem cserélhették föl a báli öltönyt menyasszonyi ruhával. Ámor működött ugyan mindenütt, de az aranyművesek hiába tartogatták készen a karikagyűrűket. Szegyeid magadat karnevál, tedig bohó agglegény, ki jó házasságszerző hírében állasz, hogy most itt nálunk maradandóbb eredményt nem tudtál felmutatni , csak azt a gyönge reményt hagytad hátra, hogy talán majd a böjt idején megtérnek a bűnös vezeklők. De a betöltetlen Hymen-rovat nem rontja el a víg farsang kellemes emlékeit. Bált bál követett, mindennemű egyletek, körök igyekeztek kitenni magukért, és a helyi lapok alig győzték egyformán kidicsérni a különböző mulatságok különböző közönségét : mindenütt egyaránt szép, válogatott és bájos közönség volt; névsor közlésével itt sohase bontják a békét; ebben a két szóban: szép és bájos — minden hölgy megnevezve látja magát. Én ugyanígy is három osztályba soroznám őket: szépek, kevésbbé szépek és egyátalán szépnek nem nevezhetők. Sajnos, hogy ez utóbbiak túlnyomó számmal vannak, de akkor irigykedőnek nyilvánítanának, és én hasztalan idézném a szépség szabályait, hasztalan mondanám, hogy a valódi szépnek imádója vagyok, bármily alakban tűnik lelki vagy testi szemem elé, örökkön örökké minden nem szép hölgy ujjal mutatna rám, hogy irigyelem a bájait. Természetesen a színházban tartott álarcos bálokról nyugodt lélekkel lehet elmondani, hogy mind szépek voltak a táncosnők, mert ott a kurta szoknyácskák, ujjatlan mellénykék csak azt engedték látni, ami valóban szép, kerek, egész volt, s a rosszul sikerült orrocskák, vagy a huszonhét farsangot átmosolygott arcocskák szellemesen el voltak födve érdeket keltő bársony álarcokkal. S azok a figyelemmel kísért, figyelemre méltó lábacskák gyönyörűen járták a magyar körtáncot. A csárdással a bennszülöttek nem tudnak még megbarátkozni, de a »körtánc»-ot kedvelik. Jókedvben sem volt hiány, minden mulatság kivilágos kivirradtig tartott, kezdve a cs. k. tengerészeti akadémia fényes báljától, le egészen a Sala Armonia népvigalmáig, ahol vasárnaponként egymás mellé zsúfolva mulat a nép, s oly tömeges megjelenéssel tódul a szűk terembe, hogy a legmerészebb hadfinak is lehetetlenné válik megfejtetni szíve választottját. Farsang utolsó napjaiban a nép mulat nálunk s a legkitörőbb kedvvel, s az előkelő világ elvegyül közéjük, láthatólag mulatva ezek hamisítatlan jókedvén. A korzói cukorháború is élénkebb volt, mint a múlt évben. Hetvenkét fogat, tele válogatott közönséggel kerengett egész délután a roppant néptömeg között. Valósággal lapátolták a comandolit egyik fogatról a másikra. Csak egy kereskedésben tizennyolc métermázsát adtak el e golyócskákból, e mellett minden utcasarkon és üzletben is árulták, de alkonyat felé már aranyért sem lehetett kapni egyetlen egy szemet sem. Szintúgy elfogyott minden virág, sütemény és cukrosság, és így lehetetlen volt a két nem közt a hadviselést tovább folytatni. Az abbaziai fürdővendégek is több fogaton vettek részt elig olaszos mulatságban, melyet Alice toszkánai nagyhercegnő is meg *) E levél írója Hegedűs László, a pénzügyi bíróság jeles tagjának, Hegedűs Ferencnek fia, ki üdülés végett időz a Riviérán. 422