Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-01 / 89. szám
A menyasszony. (Francia elbeszélés.) Irta Henry Rabussou. I. A tájkép díszes és mosolygó, kissé vidékies, devonzó sőt igéző: a jól gondozott s művészettel rendezett park közepett gyönyörű zöld pázsit terül; a parkot különböző alakú ösvények szelik át, melyeken keresztül egy fehér lakon akad meg a szem, melyet távolról hajlandók volnánk egyszerű mezei laknak tartani, de melynek terjedelme oly nagy, hogy megérdemli a kastély nevet. Park és kastély a La Baronnie uradalomhoz tartoznak, mint ezt a rácsozat oszlopain levő feliratok is bizonyítják, melyek a korláttal körülvett birtoknak valamennyi kijáratánál is olvashatók. A jelenet tökéletesen megfelel a díszes tájképnek. Eme pázsitos tisztáson, melyre a nyári derült ég veti arany sugarait, fél tucat fiatal ember és fiatal leány játszik »szembekötősdi«-t, de lovaglási művészettel kapcsolatos szembekötősdit, mi e játékot meglehetősen nehézzé s igazán veszélyessé látszik tenni. Tulajdonképen az e célra használt paripák apró, szelíd ponyók, oly kicsinyek és jámborok, amellett oly ügyesek mint, a poko-lovak, melyek különbözőleg vannak nyergeivé, egyik férfi, másik női nyerget viselvén a hátán. Minda mellett eme lovagi játék nem sokat veszit veszélyes jellegéből, minthogy a lovaglók szeme be van kötve s az üldözés heve, vagy a kis paripák szeszélye a vakságra kárhoztatott lovagokat vagy amazonokat minden pillanatban a leesés kellemetlenségének teszik ki. Igaz, hogy hangos nevetés mellett harsány hangon jelzik a veszélyt, »nyaktörő ut«-at kiáltva, midőn valamelyik a pázsit széle felé közeledik, sőt szükség esetén segítenek is az illetőnek, ha a paripáról lefordulni látszik s az ellen sem igen tiltakoznak a játszók, — legfölebb a forma kedvéért — ha az, egy kis csalást követ el, amennyiben a kissé lazán alkalmazott szemköteléket orrának mozgatásával megtágítani iparkodik. A lebukás veszélye azonban minden pillanatban előfordulhat, mikor az illető hirtelen irányt akarva változtatni, gyorsan fordul meg. Annyi bizonyos, hogy e játék nem unalmas, sőt kellemes szórakozást nyújt. A nézőközönség csupán két vagy három aszszonyságból áll, kik árnyas fák alatt, asztal mellett ülnek, mely egy tisztességes angol lunch-höz tartozó minden kellékkel el van halmozva, no meg két fiatal úriemberből, kik, akár azért, mert nem találnak elég élvezetet ama gyermekes játékban való részvételben, akár pedig azért, mert egymással tanuk nélkül óhajtanak beszélgetni, egy idő óta a pázsitos tér körül sétálgatnak. Eme két sétáló egyikéről, ha öltözete után nem állíthatjuk bár, hogy katona, mégis sejtjük, hogy nem tartozhatik a polgári osztályhoz, mert egészen lerí róla a polgári öltözet. Ami a másikat illeti, ez sokkal több csínnal öltözködött s magatartása is fesztelenebb ; nyilván látszik rajta a világfi, de a komolyabb fajta világfi, mert az ő eleganciája egyszerű s arckifejezése csaknem komor, — habár kora nem illeti meg vagy legalább nem igen igazolja eme komolyság szenvelgését, mely a mai fiatalság egy részét jellemzi. — Nos, kedves Pontvicq barátom, most már tudhatod, miért találkoztál te itt, eme fényes környezetben, egykori iskolatársaddal, az egyszerű mérnökkari hadnagygyal s a kikiáltott medvével, kiről kétségkívül nem gyanítottad, hogy vele itt találkozhatok . Az egész tehát csak szeszély... Nives kisasszony szeretetreméltó szeszélye volt, ugye, hogy behatolhattál Talayracné asszonyhoz, az ő barátnőjének édesanyjához? — Természetesen. Egyszer mindenkorra tartozom neked megmondani, hogy Talayrac kisasszony, végre is teljesítette barátnőjének a kérelmét, nem csekély önmegtagadásába került pedig ez, mert amennyire én őt ismerem, sokkal bátortalanabb, semmint magától engem meghitt volna. — Beszéld el nekem azt a bizonyos jelenetet részletesen. Tény, hogy megható volt az s a helyzet is rendkívül érdekes lehetett. — Hám!... No, azt meg kell vallani, hogy nem minden nap láthat valaki mérnökkari katonát Versailles nagy csatornájába zuhanni s majdnem belefutni három láb mélységű vízbe.. Oh, egy katonának csatornába zuhanása nagyon érdekes látvány lehet... — Főleg érdekes látvány lehetett az a tiszt, a kinek a mentő szerep jutott! Azt lehetett volna hinni, hogy emez önkéntelen gúnyban csípős megjegyzés rejlik, pedig abban csak az ártatlan kedélyesség nyilvánult. — Oh, ami ezt illeti, édes Miksám, nem hiszem, hogy a legcsekélyebb érdeklődést vontam volna magamra. Igaz, hogy Simona kisasszony váltig ösztönzött, hogy félholt emberemet a park ama kis kocsiján helyezzem el, melyen társalgónőjével kocsizott oda. De, különben, nagyon keveset foglalkozott velem, ki nem is érdemeltem valami különösebb figyelmet, mert az a mentő szerep, melyről megemlékeztél, nem állt egyébből, mint abból, hogy egy rúdon alákuszva, megragadtam öltönyénél a fuldoklót s fentartottam teljes erőmből mindaddig, mig egy csónakon legényeim oda érkeztek s társukat kiemelték; aztán kikapaszkodtam a szárazra, minden legkisebb baj nélkül. Ennyiből állt az én segítségem. Beláthatod, hogy ezzel semmi hősies tettet nem tanúsítottam, sőt kissé talán nevetséges színben tűnhettem föl, mikor lemásztam, megakadályozni azt a katonát abban, hogy a posványos vízbe fúljon. Midőn aztán társai, a csatornától jó távol, egy pázsitos téren az eszméletlen állapotba jutott embert leterítették, hogy magához térhessen, nem messze ama helytől, hol a kisasszonyok kocsijukkal megálltak, hogy hídverési gyakorlatainkat megszemlélhessék. Nives kisasszonynak és barátnőjének a sürgetésére aztán elfogadtam a kis kocsit, hogy azon szállíttassam el szerencsétlen emberemet. Simona kisasszony különösen kijelentette, hogy őt nagyon aggasztja annak a szegény fiúnak az állapota —aki valóban eltorzult arccal feküdt ott s lélekzetét is alig lehetett észrevenni — s én végre elfogadtam a fiatal lányok ajánlatát. Ők gyalog tértek vissza s miután én kórházba szállíttattam emberemet, visszatértem ide. ... — Remélem, azért, mert háládat akartad kifejezni, — vágott közbe Pontricq Miksa, — főleg mivel a Baronnie-kastély úgy sem messze fekszik Versaillestől. — Úgy van, nem akartam ezt az alkalmat elmulasztani. .. Majd, ellátogattam másodszor és harmadszor is a kastélyba... — És most a legjobb viszonyban vagy a kastélybeliekkel, nemde ? (Folyt. köv.) Az iparművészeti társulat. (Közgyűlés márc. 31-én.) Az iparművészeti társulat tegnap délelőtt tartotta meg rendes évi közgyűlését, melyen báró Lipthay Béla elnökölt. A tagok szép számmal jelentek meg, köztök ott voltak: gróf Bánffy György, dr. Markusovszky Sándor, Németh Imre min. tanácsos, Gervay Mihály, Czobor Béla, Forster Gyula, Szalay Imre min. osztálytanácsos, sat. Az elnök megnyitó beszédében mély fájdalommal emlékezett meg Rudolf trónörökös és Trefort Ágoston haláláról. »A megboldogult trónörökösnek köszönhettük — úgymond az elnök — a sokszorosító művészetnek hazánkban való gyámolitását s remélhettük is, hogy iparművészetünknek ő lesz legbuzgóbb támasza, mint mindennek a mi hazánk emelésére vonatkozik, hiszen még utolsó perceiben is szeretett hazánk volt gondolatának tárgya. Legyen áldott emlékezete!« Az elnöknek Rudolf trónörökös emlékezetére mondott szavait a közgyűlés állva hallgatta végig. Az elnök aztán meleg szavakban emlékezett meg azokról az érdemekről, amelyeket Trefort Ágoston szerzett az iparművészet fölkarolása körül. A tulajdonképeni művészeti tárgyak, pl. a falon függő képek nem hatnak oly közvetlenül s oly széles körökben, mint a közéletben forgó tárgyak és ha ezekben sikerül művészetig emelkedni, akkor mintegy népszerűsítjük a művészetet. Ez volt célja Trefortnak, aki méltán mondható a magyar iparművészet egyik megalkotójának. De fájdalom, a megkezdett nagy művet be nem fejezhette. Emléke akkor lesz méltó módon megörökítve, ha az iparművészeti társulat az ő nyomdokait követi. A közgyűlés meghatottan hallgatta az elnök beszédének ezt a részét is. Azután dr. Pasteiner Gyula társulati titkár olvasta föl az évi jelentést, amely szintén az elhunyt elnöknek s alapítónak, Trefort Ágostonnak emlékezetével kezdődik. A jelentés első mondata is az a panasz, hogy a nagy veszteség hatását megérezte a társulat egész évi működése. Majd áttérve az évi működés részletezésére, hogy a folyamatban levő ügyek közül legnagyobb súlyt fektettek a karácsonyi tárlatra, mely kedvező alkalmul kínálkozik, hogy művészi iparosaink legjobb termékeiket bemutathassák és értékesíthessék. Erre nézve a jelentés igy szól: »Hogy iparosaink körében minél inkább fokozzuk a tárlat iránti érdeklődést s hogy minél jobb művek előállítására buzdítsuk, ezúttal a tárlaton kiállított két legjobb iparművészeti tárgy kitüntetésére elismerő oklevél kíséretében odaítélendő 400 és 200 arany frankos két pályadíjat tűztünk ki s erre nemcsak hírlapok útján hívtuk fel ismételten a figyelmet, hanem még a nyár folyamán minden egyes számbavehető iparosnak, kiről tudomásunk van, külön meghívót küldöttünk és e meghívást az ősz beálltával ismételtük. Az eredmény azonban nem felelt meg a várakozásnak, legalább a résztvevők számát illetőleg nem, amennyiben ezúttal a tárlaton kevesebb volt a kiállító, mint 1887-ben. A kiállított tárgyak minősége azonban talán valamivel jobb volt, mint az előző évben.« A tárlatról s annak üzleti eredményéről egyébként a következő számadatok hű képet nyújtanak: Volt 28 kiállító, 421 tárgygyal, összesen 32,280 frt értékben. Vevőre talált 51 darab 5269 frt értékben, ebbe beleértve a társulat által tagjai között kisorsolás végett vásárolt 600 frt értékű 17 nyereménytárgyat. A tárlatnak négy hét alatt összesen 1051 látogatója volt. Az első díjat Zsolnay Vilmos nyerte egy fayence-virágedénynyel, a másodikat Egger Dávid zománcos szenteltvíz-tartóval. Művészi iparosainknak jobb termékeik könnyű és költségnélküli értékesítésére állandó alkalmat óhajtván nyújtani, a társulat elhatározta azt is, hogy az iparművészeti múzeum által szíves készséggel átengedett teremben hazai iparművészeti termékekből eladással összekötött állandó tárlatot rendez be s ha kellő számú résztvevő jelentkezik, azt még julius folyamán megnyitja. A fölhívásokat azonnal szétküldték s gondoskodtak e vállalatnak mennél nagyobb nyilvánosságáról hírlapok utján is. Ennek dacára csak néhány és az igényeknek meg nem felelő tárgyat küldtek be, úgy hogy e törekvés teljesen meghiúsultnak mondható. Azonkívül más módon is megkísérlette a társulat az iparművészeti termékek értékesítésének előmozdítását. Megkereste ugyanis a művészi iparosokat, hogy ha valami kiválóbb munkájuk készen van, arról értesítsék a társulatot oly célból, hogy az vevőt kereshessen. E kísérlet szintén eredménytelen maradt. Amiből talán nem alap nélkül az a következtetés vonható le, hogy nálunk e téren nem is annyira a fogyasztók, mint inkább a termelők hiányáról lehet panaszkodni; s a külföldi hasonló társulatoktól eltérőleg, melyek a fogyasztás emelésén is fáradoznak, a mi társulatunknak kivált a termelés minőségének emelésére kell irányoznia figyelmét. Jeleseink mellszobrainak ügye a múlt év folyamán jelentékeny lépéssel közeledett a megvalósulás felé. Strobl Alajos elkészíté ő felsége a királyné mellszobrát, a társulat továbbá József nádor és gróf Széchenyi István mellszobrát a főváros képzőművészeti bizottsága megrendelésére. Be is nyújtá, az átvételre kiküldött bizottság azonban némi javítani valót talált rajtuk. Azonkívül a főváros megrendelte Róna Józsefnél báró Eötvös József és gróf Andrássy Gyula mellszobrát, a társulat pedig Senyey Károlynál és Bezerédi Gyulánál rendelt meg 250 frtnyi tiszteletdíjjal egy-egy mellszobrot, tetszésökre bízva, hogy válaszszanak a sorozatba fölvett jeleseink közül. Ha ezek mind elkészülnek, nyolc mellszobor fog rendelkezésre állani s a broncba öntést még az idén megkezdik. A társulat méltányolja az iparművészeti tervezés fontosságát is, azért abban állapodott meg, hogy állandó tervezőt alkalmaz. Mégpedig egyelőre csak fémipari tervezőt, kísérletképen egy évre. A fémipari tervezés és rajzoktatás kettős feladatának tökéletesen megfelelni képes, jó ízlésű, művészi képzettségű és egyszersmind a fémtechnikáiban is teljesen avatott erőt keresnek, és pedig elsősorban hazai, ha ilyen nem találkoznék, az esetben külföldi tervező művészt. Ennek a társulat határozott évi fizetést biztosít, s azonkívül a megrendelésre készítendő tervekért a megrendelők részéről külön díjazást. A rajzoktatás az országos iparművészeti múzeum helyiségében történnék és abban az illető mesterek által megjelölendő munkások és tanoncok díjtalanul részesülnének. Egy másik terv az, hogy nagyobbszabású történeti tárlatot rendeznek, melynek az lesz a feladata, 654