Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)
1891-03-01 / 59. szám
Vasárnap, 1891. március 1. 59. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. Miért. . .......................8 írt B«fj«dévre ...... 4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések «cintxpy mint Hirdetések b kiadóhivatalt* (Budapest, ferenciek is*, Athenaeum-épület) küldendők. Jégábránd. Villám fényében szikrázik a jég, Csillogó köddel hullámzik a jég. Emlék ködével fedett jégszivem Ide rokon légkörbe elvi szén. Majd egyenként kecses ívekben lengve, Majd összefogva s párosan kerengve — Sok szép nő rohan, repül a sík pályán Mint víg tündérraj a szeleknek szárnyán. Köztük kiválsz te, gyöngéd légi termet S oly édes arc, sugárzva a mély lelket. Mint az ütenynyes ruhád széle lebben, Egy képzet incselg egyre merészebben, — S a mint cikázva tovatűnsz a jégbe Egy ábránd veled száll a messzeségbe, Nyomodban futnék puszta tereken, Örök ködön át s sivatag jégén. Nyílegyenest mint albatroszmadár Észak viharját áthasítva száll, Követném egyre a mesés utat, A merre minden delejtit mutat. Nyugvás nélkül fel az északi sarkra, Hol nincsen más, csak vad elemek harca. Oh, ott hová még ember el nem ért, Ott, ott kivívom az isteni célt. Ott ragyog felém csak az álmok álma, Jég és fagy közt meleg valóra válva. Mint észak fénye holt szivem kigyúl, Künn tél fagya, benn uj tavasz virúl. Hogy künn ádáz jégvihar ostromol, Sziveink közt a jégfal leomol. Egymás karjába hajt szörnyű hideg, S csak csók után több lángokat liheg. S mig minden vér halálra fagy erembe’ Az olvadt szívnek könyye gyűl a szembe. Fagy és tűz által összeforrnánk ketten, Szép álomban, hővágyban megmeredten. Tigy rémlenénk, a fehér sarki égbe, Örök szerelem méla eszményképe. Villám fényében szikrázik a jég, Sugárzó köddel hullámzik a jég, Káprázat fog el, szemem becsukom, — Ah, elsiklottam s ím hanyatt bukom. Mezei Ernő: Magyar világ Parisban. (Párisi tárca.) ügy van! Magyar világot is élünk egy idő óta ebben a nagy francia világban. Minap volt a Reményi Ede közlakomája és a Munkácsy-estély; pár nappal ezelőtt tartottuk meg egész fénynyel a magyar bált; Bertha Sándor folytatta elegáns zeneestélyeit ; Reitlinger és Förster zongoraművészek e héten adják hangversenyeiket a »Salle Érard«-ban ; Nemes Dezső pedig, a Budapesten is ismert hegedűművész, megszakítás nélkül aratja sikereit a párisi előkelő szalonokban. Ez a hegedűművész egyébként a magyar kolóniának is bemutatta kitűnő játékát és művészi hivatottságát, résztvevőn a lakomában, melyet a párisi magyar fiatalság adott a Reményi Ede tiszteletére, engedett az általános óhajtásnak és Reményi után ő is felvillanyozta hallgatóit, magas igényeket is kielégítő játékával. Maga Reményi Ede volt az, akit a fiatal magyar hegedűs legjobban meghódított. És azt hiszem, hogy e mozzanat kiemelésével utólag kellőleg be is számoltam a harmincöt terítékű bankerről, melyhez Reményi adta a nevét és Munkácsy Mihály a tekintélyét. Azt azonban semmi esetre sem hagyhatom említés nélkül, hogy talán még egyetlen egy párisi társas lakomán sem folyt kevesebb pezsgő és több beszéd, mint a kitűnő honfi és művész tiszteletére rendezett ez estélyen. A sok toaszttól a szivek már-már összeszorultak és a két hegedű húrjai elpattantak. No de azért mégis ritka mulatság volt már csak azért is, mert nem mindennapi mulatságul szolgált egy pár fiatal nagyság áradozó felköszöntése. Nagyobb megtiszteltetés érte ennél a hírneves magyar hegedűművészt a Munkácsy-estélyen, melyet a nagy képiró és neje jóformán az ő tiszteletére adtak, s melyen Reményi Ede kiválóan előkelő és javarészben igazi zeneértő közönség előtt mutatta be fényes művészetét, nem vénülő lelkének zenei tüzét. A Munkácsy-estélyen elért siker és a meleg fogadtatás, melyben itt minden oldalról és a legilletékesebb körök tagjaitól részesült, bizonyára a legkellemesebb emlékei közé tartoznak, még ez az örvendetes diadalokban amúgy is bőven úszkáló művésznek. A Munkácsy-estélyek az idén gyorsan követik egymást, s mint halljuk, a március elején tartandó scireé-n Nemes Dezső is játszani fog. Örvendetes, hogy Munkácsyék mentül gyakrabban adnak alkalmat a magyar művészeknek, hogy tehetségüket a francia társaságnak bemutathassák. Bertha Sándor is sokat buzgólkodik a fiatalabb magyar művészgárda érdekében. Különös érdeklődéssel viselkedik jelenleg egy Schvarcz Lajos nevű magyar zongoravirtuóz iránt, ki a párisi konzervatórium egyik legtehetségesebb tagja és a legszebb reményekre jogosít. A Bertha Sándor estélyei természetesen nem oly nagyszabásúak, mint a Munkácsy-páréi, de nála is előkelő társaság szokott találkozni. Rendesen minden szombat este van nála nagyobb zeneestély, melyen kiváló művészek működnek közre s ilyenkor a házi urnák is több szerzeménye kerül bemutatásra. Bertha Sándor, mint tudva van, főleg a magyar motívumok iránt viseltetik előszeretettel és magyar népdalátirataival sokszor idéz elő eleven hatást. Magyar csárdásai egy idő óta valósággal meghódítottak néhány előkelő szalont. Ekképp a magyar zenének Párisban egyre propagandát csinál, amit rajta kívül most nem is tesz más a franciák fővárosában. Eme csöndes, de érdemes munkásságának annál inkább okunk van örvendeni, mert jó, hogy a külföld ne csak cigányaink révén ismerkedjék meg nemzeti zenénkkel. Cigányainknak egyébként most is kitűnően foly a dolguk Párisban. A saison derekát éljük és így sok a soirée és a bál — következéskép sok a »pinz« is. És egyéb sem kell a cigánynak. A magyar bálon ki is tettek magukért. A Balogh Poldi zenekara, mintha csak átérezte volna, hogy körünkben, úgyszólván Magyarország talaján mozog, egész éjjel bámulatos tűzzel, hévvel játszott. Idei bálunk egyébként is kitűnően sikerült. Mme de Munkácsy volt a háziasszony, ami már magában is elég lett volna a siker biztosítására. De a rendezőség sem maradt tétlen s noha nagyobbára egyszerű iparosok voltak tagjai a bálrendező bizottságnak, (mert zajosabb szereplésre nem nyílván alkalom, az úribb magyar fiatalság vonakodott a rendezés munkájában részt venni,) a bál színvonala, erkölcsi és anyagi eredménye az előző évbelieket fölülmúlták. Míg régibb báljaink majd mindig kisebb-nagyobb hiánynyal végződtek, néhány év óta folyton emelkedő tiszta jövedelem jutalmazza a rendezők fáradozását. Az idei bál tiszta jövedelme közel ezer frankra megy. Mindenesetre sok szerencsénk is van. Például Munkácsyné asszonynak sikerült most egy jegyet egy Párisban tartózkodó magyar mágnásnak, kinek neve kiírására nem vagyunk feljogosítva, ötszáz frankért adni el. Wagner Sándor, a leggazdagabb párisi magyar, háromszáz frankért, Türr tábornok pedig százért váltották meg jegyeket. A báli közönség már tíz óra felé kezdett gyülekezni a Palais Royal díszes Yéfour termeiben. Kevéssel tizenegy előtt érkezett meg Munkácsy Mihály és neje. Az érkezőket a báli bizottság élén Wagner Sándor fogadta, a Kimer György Egy szép asszony sorsa. — Történet. — írta Balogh Arthur. (Vége.) Mikor gyöngélkedni kezdett, atyja megijedt és az orvosok egész csapatját gyűjtötte köréje. Délre küldték s mikor visszatért, egész új erőben levőnek látszott. Elkezdett félni, hogy meggyógyul és készakarva kereste mindig, mindenütt a veszélyt. Csak azok az apró, rövid köhécselések táplálták reményét, melyek olykor meglepték. Mikor embereket látott, akik fent járnak, élénk piros arccal, csillogó szemekkel, csak egy kis gyöngeségről panaszkodva olykor, de valóban a halálos mérget hordva magukban, reménykedve, a léleknek egész sajátszerű lázas működésével építve, tervezgetve a legmesszebb jövőben fellegváraikat, a mig aztán egyszer csak elmaradnak a megszokott, rendes helyekről s elmennek örökre oda, a honnan nincsen visszatérés — a mikor ilyeneket látott, mindig ezeknek csöndes, fájdalom nélküli elmúlására vágyakozott. Most már tudta, hogy igy, ilyen csöndesen fog megválni ő is ettől a kacagó napsugárral teljes szép világtól és megnyugodott. Minden nap hallotta olasz orvosának ajkáról az egyhangú, már unalmassá váló biztató mondást: »Meg fog gyógyulni,« és minden nap jobban érezte e kényszerű hazugság nagyságát."Pélt a hideg őszi napoktól, melyeket tán a fővárosbankellene átélnie és itt maradt, az idegen földön sokáig, akkor is, mikor már a divatos vendégek jó része elszállingózni kezdett. Olyan jól érezte magát így, remény, vágyak nélkül, mit sem várva a jövőtől többé. Kiült a ragyogó verőfényre, elsétált a tóparton messze és elmerengett a csöndes víztükör fölött, melyen olykor a fel-felbukkanó halak feje vert föl tova táncoló hullámkarikákat. Ilyenkor egész álmodásszerű merengés lepte meg. Átengedte magát ennek, pedig tudta, hogy hazug délibáb az egész. Lelke visszaszállt a múltba és elröpködött a jövőbe, (mintha számára lenne még jövő!) lehetetlen fellegvárakat építve magának. Látta magát a régi, jól ismert termekben otthon, az ismerősök egy-egy estélyén vagy mulatságán s a főváros előkelő találkozó helyein. Soha sincs egyedül, mindig mellette valaki, egy daliás termetű férfialak. A nevét mintha már el is feledte volna, csak az alakját látja maga előtt. Fehér arcára pirosság ül nagy, égő foltokban és a test láza bódulatos, lázas álmokat ad a léleknek is. Együtt jár vele, azzal a valakivel, kart karba fonva és szerelmes beszélgetéssel hajolnak össze. A napsugár szemébe tűz és arra fölébred. Gondolatában még egyszer végig fut az iménti képeken és keserű mosoly ül sápadt ajkai közé. — Ez is hazugság volt, ez is, ez is, — mondja magában. — Minden! Talán még a csodáló szó is, melylyel szépnek talált valamikor. Meg akar fordulni és még most sem veszi észre a férfi lépteit, ki feléje közeledik. — Angéla! Mi volt ez ? Valaki szólította. Összerezzent a hangjára és nem mer arra felé tekinteni. Fölidézte álmában, most megjelent, pedig soha többé nem akarta látni. Szerelmesen gondolt rá, de az csak álom volt és most valami eltaszítja tőle iszonyú erővel úgy, hogy rá sem tud tekinteni. — Angéla! — ismétli az előbbi hang, mintha télen esdekelne, közelebbről. — Ki az ? Nem ismerem ezt a hangot. — Egy hónappal ezelőtt még ismerte. — Igen, ismertem akkor, midőn megígérte, hogy ide nem fog többé visszatérni. Tehát hazudott most is, hiszen tudhattam volna! Megcsalt most is utoljára, eljött, hogy most már lealázva lásson, hogy gyönyörködjék lassú haldoklásomban. De ez alacsonyság volt öntől! Most már úgy érzem, meg tudom önt verni, ha nem is tudtam volna e pillanatig. — Hallgasson meg, esedezem. — Nincs mit mondanunk egymásnak. — Én nekem van még. — Az én számomra ? — kérdé elfuladón a nő és lesújtó pillantást vetett a férfi felé. —Nekem akar ön még valamit mondani ? Az ujján csillog valami, ne rejtse el a kezét, láttam, sugara a szemembe esett. A bankárlány gyűrűje ugy-e ? S mégis van számomra valami mondanivalója, mégis kinéz, mégis gyötör. Mily szemtelen tud az lenni, aki egyszer már megcsalt szerelmével, mily gyáva, megvetnivaló. A köhögés elfojtotta szavait. A hófehér zsebkendőn, mit ajkához emelt, egy kis piros folt jelent