Fővárosi Lapok 1893. június (149-178. szám)
1893-06-01 / 149. szám
XXX. évfolyam 149. szám Csütörtök, 1893. junius Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 bóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . . . 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Poczak Mátyás: Isten bocsá’! már csak kiváltom Ennek a versnek kedvéért, Hogy hitvesem, drága galambom, Asszonyi tisztet nagyon ért. Bűvész csinál úgy fürge kézzel, Amint neki megy a dolog, Kivált egy! . . . hol ha ujját nézem, Poczak Mátyásra gondolok. Tavasz ha jön s a fagy kienged, Nálunk a kert már készen áll; Zöldségmag a virágmag mellett Csak enyhe napsugárra vár, Az udvar is nyüzsg, rekeszében Valami kis állat mozog ; Te Mancsi! — mond a feleségem — S Poczak Mátyásra gondolok. Para kis állat, lába kurta, A füle nagy, alá konyul; Orrmánya, mely a földet túrta, Pereckapocskába szorul. Hogy nö ki majd e görcs a rögből ? Ez a derék, ügyes dolog! Belőlem a vidám kacaj dől S Poczak Mátyásra gondolok. Az udvarmester kikeféli A boglyos állatkát elébb . Azután szépen rábeszéli, Hogy úri módra mint egyék. Ha kell, ha nem, csak rajta torkig ! — A feleségem mosolyog — Csak egyszer él az úr is holtig ! S Poczak Mátyásra gondolok. A Mancsi megsimul, kivedlik, Aztán telik szemlátomást, Henyél és dobzódik napestig, Nem is kíván csinálni mást. Polat ereszt, tokája megnő, Nagy, öblös melle fúj, dohog, Meleg neki, bár hűs a szellő — S Poczak Mátyásra gondolok. Minden megérik végtorára, Hát épen úgy a Mancsi is, Mi szép kövérje, szalonnája ! A hitvesem már mondja is. Jön a december s áldomásra Begyülnek a víg kántorok, — Dal és pohár cseng egyremásra — S Poczak Mátyásra gondolok. Poczak Mátyás ! ki hitte volna ? »Nagyságos úr«-ig vitte fel S megütötte a guta nyomba’, Nagy örömét nem birva el. Csupa gyönyörben folyt le érte, Jó honfi volt, has és torok; De mig a víg tort iszszák érte, Én oly különöst gondolok. Azt gondolom, a sors is asszony, Konyhája mindig rendbe’ van ; Ezer szemével csügg a hasznon S neki él a — haszontalan. Víg torra gyűlnek össze aztán Az égben is a boldogok S nevetnek annak balga sorsán, A kire én most gondolok. Fejes István. MINUFLIS. (Francia elbeszélés) Irta Jacques Maillet. I. Minuflis piciny cica volt, mely a kikelet első napjaiban látott napvilágot. Épen félévet töltött be s ez igen szép kor egy jóházbeli macskánál, kinek módjában áll édes mitsemtevésben élni s kinek, úgyszólván, biztosítva van a kényelmes, puha fekvőhely meg a gazdag lakoma. Mimflis nem volt arisztokrata angora-vérből való, hanem csak afféle közönséges, háztetőn járó macska, de szép, csinos, selyemszőrü s oly hullámzó járású, melyet a világ valamennyi angorája megirigyelt volna tőle. Noha ő is a macskafajhoz tartozott, mint tigrisesei, szelíd volt akár a bárány s jó mint az eb. Teste hajlékony, szine barna, vörös csíkokkal tarkázva, farka lompos, feje szögletes, nyaka erős, szeme többnyire hosszúkás és szúró; bajuszszal ékes orra ép oly szép volt, mint az apjáé meg az anyjáé; mozgó, néha hanyagul félrevont, néha remegő fülei finom, értelmes és rokonszenves arcot kölcsönöztek neki. S Mimflis valóban értelmes volt! Mit mondunk ? Azt, hogy értelmes ? Nem csak értelmes, de valóban szeretettreméltó is! Mint tapasztaltuk, Minuflis volt a neve. Minuflis eme két barbár szónak az összevonásából származott: kellem és szellem. Nem tudjuk, miért választották neki a keresztszülői ezt a nevet, hacsak azért nem, mert előre sejtették, hogy méltóan viselheti azt, vagy egyszerűen azért, mert ez a név épen divatban volt. Elég az hozzá, hogy viselte, még pedig nem egészen érdem nélkül. Ez a cica, ez a Minuflis, ki ilyen szép nevet nyert, 1860-ban tisztességes párisi polgári család házában pillantotta meg a nap éltető világát, ott a torony utcában, Passyban. Ez a család az örökké utazó papából, a még fiatal mamából, egy tizenkét éves okos és jó leánykából, kit Leonienak neveztek, meg egy hat-hétéves kis leányból állt, aki kevésbbé volt okos és jó mint a nénje, valóságos kis ördög, aki Eugenienek nevezte magát, de akit csak Nininek hittak. Magas szellemi és szivbeli tulajdonságaival (mondtuk-e már, hogy Minuflis magas szellemi és szivbeli tulajdonokkal rendelkezett ?) Minuflis boldog lehetett volna eme családnak a körében, melyet a magáénak tekinthetett; de hát a boldogságnak nem mindig örvendhetnek azok, akik azt megérdemlik, bármit mondjanak a bölcsek, kik azt tartják: »amilyen ágyat vetünk magunknak, olyanban fekszünk,« a boldogság nem mindig függ az emberek akaratától, hanem függ többnyire véletlen körülményektől s az események láncolatától. Ezt gondolhatta hősünk, mikor őt, a békés természetűt, Nini, a legkisebb úrnője, gyötörte, nyakgatta boszantgatta. S valóban, mennél inkább közeledett Nídi hetedik évéhez, vagyis az eszesedés korához, annál inkább kigondolt minden csintalanságot, hogy elkövethesse azokat szelíd asztaltársán, kit a mama meg Leonie annyira szerettek és dédelgettek. Talán féltékeny lett volna Nini a cicára eme dédelgetés miatt ? Nem. Nini is dédelgette Minflist. De hát ez az igaz, mert ő is dédelgette, azt képzelte, hogy mindent megengedhet magának a cicával szemben, hogy az állatok ostobák, meg azt, hogy ő oly személyiség, akinek minden szabad. Gyakran látunk embereket, akik, mert erőseknek hiszik magukat, azt hiszik, hogy incselkedhetnek azokkal, akiket gyöngéknek vélnek. Nos, azok az incselkedések és boszantások, melyeket Minuflisnek Ninitől tűrnie kellett, erős próbára tették Minufllisnek a türelmét, mikor a kis leány ama hatalmasokat utánozta, kik a világon uralkodnak. Minuflis mindent eltűrt. Megtörtént, hogy Nini titokban, elhódított ama tápszerekből, melyeket olykor neki kellett volna átadni. Hiába rángatta meg a fiatal cicának a farkát, mikor ez vidáman szökdécselt feléje, hiába zárta el Nini egy sötét szobácskába, hagyva ott nyávogni, míg valaki az ajtót fölnyitva, ki nem bocsátotta,. Minflis nem éreztette vele sem elégületlenségét, sem éles karmait; még a boszankodását sem igen lehetett észrevenni; oly gyöngéd volt a cica, hogy nyájasan fogadta a kis szeszélyes leányka cirógatásait, olykor vagy öt percig nyájaskodva vele, ha kedve kerekedett az enyelgésre. Minuflis azt gondolta alkalmasint, hogy szelídséggel megpuhitja a leánykát s talán azt is hallotta emlegetni, hogy »a legyeket nem lehet ecettel megfogni.« Annyi bizonyos, hogy elnyelte boszuságot s nem árulta azt el. Oh, Minuflisnak oly jelleme volt, a minőt vajmi ritkán találhatunk macskáknál! De volt neki szive is, a mi különben talán nem oly ritkaság, mint sokan hiszik. Minthogy pedig jelleme volt, úgy vélekedett, mikép előbb-utóbb vége szakad eme nyomorúságnak és mivel szive volt, erőt vett magán, nehogy Mai számunk 10 oldal. * Jókai és Liszt Ferenc. Tündöklő, fényes csillagok nemcsak az égbolton, a földön is szoktak ölelkezni. Az égbolton kettős csillag a nevük. A földön, az irodalom, költészet, művészet egyesülése által jönnek létre, hogy aztán örökké világítsanak. Vannak mindent őselemekre felbontó aesthetikusok, akik azt állítják, hogy két művészet sohasem férhet meg egymással, úgy hogy mind a kettő megtartsa saját szellemi belértékét. Egyiknek vagy a másiknak háttérbe kell szorulnia. Egyik vagy a másik az elhomályosulás sorsára kell hogy jusson egymás mellett. Ha a szó- és előadó, az ábrázoló művészet egyesül, egymást kiegészíteni ; ha a szobrászat kél versenyre a festészettel ; ha a költészet a zenével fog kezet, hogy együttesen hassanak, azt mondják: egyenlő fokra mindketten nem emelkedhetnek. Hogy e tétel, általánosságban igaz, azt nem is lehet tagadni. De az is igaz, hogy nincs törvény kivétel nélkül, s még maga a természet, e nagy törvényhozó alkotásai is tanúskodnak emellett. Egy ily kivételről akarok megemlékezni Jókai ötvenéves írói pályája országos megünneplésének alkalmából. S ezt annál inkább tehetem,, mert Jókai és Liszt szóbanforgó szellemi ölelkezésénél úgyszólván a közvetítő szerep jutott részemre. Liszt F., bármit hozzanak is fel ellene sokan, kétségbevont magyarsága s magyar hazafias érzületének rovására, rajongással csüggött mindenen, ami kimagasló pontját képezi a magyar állami és szellemi világnak. Jókai géniuszának sem volt nálánál őszintébb s kegyeletesebb elismerője, tisztelője és bámulója. Mindig kereste az alkalmat, hogy vele érintkezhessen s tényleg is kifejezhesse nagy szelleme iránt való hódolatát. Ép olyan nagy tisztelője s méltánylója volt Jókai neje, Laborfalvi Róza, a nagy tragika szellemének is. A magyar fővárosban való tartózkodása alatt többször cserélt velem eszmét afelett: miként működhetnénk közre szellemileg Jókaival? A hetvenes és nyolcvanas években Liszt sokszor lépett fel nyilvános hangversenyekben, különböző jótékony vagy kulturális célokra. Egy izben kedve jött bemutatni Bürger »Leonorá«-jára írt melodramatikus zenéjét. A költemény lefordítására ifj. Ábrányi Kornélt, elsza-