Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)

1893-09-30 / 270. szám

El akarta hitetni velem is, magával is, hogy így jobb. Minél többet ivott, annál kevésbbé volt; az az alázatos ember, a­ki józanon. Adta, hogy ő is valami. Apró kalandocskákat mondott el, a­mik vele — legalább most — nem történhettek meg; sza­bad óráit érdekesnél érdekesebb eseményekkel töltötte be rögtönző képzelete. Szavait gyors tag­lejtésekkel kisérte, közel hajolva suttogott, majd hangosan fel-felkacagott s ilyenkor tenyerével az asztalra csapott mindig. Mintha csak azt akarta volna tudtomra adni: hej, nem vagyok én ám az a nyomorult féreg, a kinek látszom. Vannak nekem is jó napjaim, érdekes eseteim, csakhogy nem kö­tök mindent a ti orrotokra. Már-már természetesnek találta, hogy mi ba­rátságból ülünk egy asztalnál. A sarokban valami ötödrendű banda ásí­­tozott. Mikor a prímás látta, hogy hangos a hang nálunk, belecincogott egy savanyu nótába: «Nem loptam én életembe.. « Mintha Balog úrnak baja lenne. Elsáppad és nem tud szóhoz jutni. Fejét lehorgasztja, mind a két kezére felkö­­nyököl és az asztalteritét nézi egyre. Van tán valami furcsa azon ? Nem tudta meglátni eddig ? Intek a cigánynak: — Csak ezt a szomorút Gyurica! Soha se halunk meg! Balog ur sárgább a viasznál; görnyedtebb, alázatosabb, mintha józan volna. Könyörgő szemekkel néz rám s olyan félén­ken dadog, hogy szavait alig birom kivenni. — Bocsásson meg uram, — megcsaltam. Arca, beszéde olyan jóságos volt, hogy nem volt erőm hívását megtagadni. — Valami azt súgta ben­nem , ön megbocsát, nem fordul el utálattal tő­lem, ha meg is vallok mindent, és én erre vágy­tam, mert nincs senkim, senkim a­ki meghallgas­son. Aztán mikor ide jöttem, féltem beszélni. Reszkettem a gondolattól, hogy az ön tekinteté­ből is elriasszam azt a szelídséget, mely évek óta először esik rám. Ezért nem mertem szólni. Bo­csásson meg, hogy ön mellé ültem,­­ megcsal­tam vele. Nem feleltem semmit. Néha egy nem szívbe találó szó elriasztja a közlékenységet, a hallgatás meg kaput nyit neki. Kezét megfogtam, mintha bátorítani akar­nám. Sokáig hallgattunk. Közbe egyre töltöttem, ő pedig fenékig kiitta poharát mindig. Megmaradt józanságát akarta elinni. Mire az üveg kiürült, szíve csordultig volt telve. — Így, így. Most kezdek szédülni ismét. A bor homályt térít az észre, nem tudunk miatta bí­rálni, pirulni s beszélünk, mintha soha nem lenne holnap, mikor szavainkat számon kérik s ránk pi­­ritnak velük. Nem tehetek róla. Meghalok, ha to­vább kell hallgatnom. Józanon akartam is, nem is, örültem is, féltem is beszélni. Most meg mu­száj. Hát legyen. Vessen meg, ha akar, csak hall­gasson ki. — Beszéljen, barátom. Folyton az asztalterítőre bámult, mintha az lenne a hallgatósága. — Valamikor olyan úr voltam én is, mint a­kiket most megbámulok, ha látok. Szép állásom, jó fizetésem volt. Könyvvezetőséget kaptam egy nagy üzletben s én kezeltem a pénztárt. Főnököm bízott bennem, mint a tulajdon gyermekében. Én is bíztam magamban. Szerettem ugyan a víg éle­tet, divatos ruhát, de azért jellemes ember voltam mindig,­­ még párbajom is volt. El-eljártam mulatni; ma itt, holnap ott töltöttem az estét, a­hol jobb társaság, több látnivaló akadt. Ha a fize­tésem nem futotta, csináltam adósságot, de lejá­ratra mindig kifizettem. Álmomban se képzeltem, hogy valaha ilyen baj érjen. Hisz úgy megköve­teltem mindenkitől a becsületességet, úgy undo­rodtam a gondolatától is, hogy valaki — főleg úri­ember — idegen vagyonhoz nyúljon. Ha nincs pénze , kérjen kölcsön. Hanyag adóst még se fel nem akasztottak, se becstelennek nem tartottak soha —, legalább olyan értelemben nem, mint a­hogy a közönséges gonosztevőket. Őrültségnek tudtam be, ha valaki lopott. Hát lehetséges pár forintért ezreket dobni el ? Egy egész életre szóló kenyeret é­s ráadásul a becsületet is ? Ép észszel ezt nem teheti meg senki. Gondolkoztam sokat rajta, hogy az ilyen embereket börtönőr helyett orvosra kellene bízni . . . Egy alkalommal főnö­köm elutazott. Én vezettem az üzletet. Bőven köl­töttem, pénzem elfogyott. Nem aggódtam. Majd kapok kölcsön! Mikor az utolsó forintoknál vol­tam , elmentem oda, a­hol ilyenkor kapni szoktam. Kezeseimet visszautasították. Sokáig állottak már jót. Másokat kellett volna szereznem, csakhogy nyaralni volt minden ismerősöm. Napokig futkos­tam. Előbb nyugodtabban, reménynyel, később izgatottan, félve, végül kétségbeesetten, lemondva. Ez volt életemben az első perc, mikor hit­tem az ép észszel elkövethető öngyilkosságban — a nincsen miatt. Mit tegyek ? Mi lesz velem hol­nap ? azután ? Nincs már senki, a­kihez forduljak, éhen kell vesznem a fizetés napjáig. Rettenetes gondolatom jött. Ott van a pénztár, a kulcs ná­lam. Naponta százakat teszek bele pontosan, híven mint egy jól szerkesztett gép: miért ne vehetnék fel is belőle egyszer ? Nem sokat, csak egy, vacso­rára valót. Azután visszateszem, hisz csak lesz valaki, a­ki addig segítsen ? Baj nem lehet. Nem tudja meg senki. A kulcs nálam, főnököm messze.. . mire visszajön, rendben lesz minden. Megbor­zadtam , sikkasztani! Olyannak lenni, mint a­kit ■ nem tart az igazság arra se méltónak, a­mi­t­madárnak is szabad, hogy szabad levegőt szívjon s oda repüljön, a­hova akar. Nem, nem! Inkább meghalok, de még sem. A szükség mind jobban­­jobban kinzott: megtettem. Mikor a kulcs megfor­dult a zárban,­­ mintha fagyos vízbe merítettek volna, akkora hidegséggel borzongott vérem vé­gig. Megundorodtam magamtól. De meg kellett tennem, mert már az éhség kínzott. Keveset vet­tem ki. Másnap, harmadnap többet. Ekkor már könnyebb volt a lelkem. Szinte elhitettem magam­mal, hogy jogom van ez egyoldalú kölcsönhöz. Az­tán meg nagyon bíztam, hogy főnököm még soká lesz távol, idejében pótolhatok mindent. Elhallgatott. A függő lámpára pillantott, mely feje fölött csüngött. Oda néztem én is. Hirtelen úgy tetszett, mintha kard lenne ott egy vékony cérnaszálon és valaki nagy gyorsan ollót köszörülne. — Egy reggel megyek az üzletbe. Vígan, sem­mit se sejtve. A­hogy beléptem, főnököm fogadott­ és a kulcsokat kérte . . . — A tankönyvek nem hazudnak, Ditta. — Istenem! ... — Szomorú dolog bizony ez, de úgy van. Kínozzák az egyszerű népet, s a benszülöttek kö­zött senki sem boldog többé Bolíviában. — Pedig azok voltak ? _Valamikor azok. Könnyű sátorházakban laktak a virágos, szabad völgyek rétjein; nem ismerték a bűnöket és szerették egymást. Most puszták a rétek, s a megölt nép sírja fölött gyá­szos történeteket búg a szél. — Szegények, — sóhajtott a leányka — milyen jól lehettek ott, a­hol senki sem volt. A vad vidéken, az erdőkben . . . — Szeretne ott élni, Ditta ? —Oh igen! — felelte sebesen a gyermek. — Az nagyon szép lehet. Szép ? — Nagyon szép. Egyedül a vadonban lehet valaki teljesen boldog. — Folytatta mulatságosan elérzékenyedett hangulatban az ifjú és nem ne­vette ki magát ezért a langyos indulatért. — Ott nem veri fel nyugalmát vásári lárma, s magasba szálló lelke elé nem közelit gúnyolódó szóval az irigység. Ott szabad az ember, mint a szabad ma­dár és boldog, mint az első ember! Ott költészet­tel van tele a levegő, mert nincs mérges emberi lehelet, hogy ellopja tőle a tisztaságot és nincs képzelt keserűség, mely üresnek látja az eget. Elhallgatott és Nórára nézett. A leány megérezte a nézést. Megfordította a fejét s lassú hangon mondta: — Tudja, hol van ilyen föld? — Boliv . . . — Ott nincs, hanem a holdban. — Inkább a másvilágon ? — felelte érdesen­­ az ifjú. Nóra maga elé nézett. — Mindegy . . . mormogta szórakozottan. * Ebben az időben Lőrinc gyakorta nem tudott elaludni. Sokszor már négy óra előtt fölkelt, felöl­tözött s minden előleges cél nélkül kilépett az ut­cára, melyen egy pár munkáson s a vígan fütyö­­résző pékinasokon kívül senki sem járt még. Hű­vös szél lengett. A házak fedele harmatos volt és homályba burkolódzva a város nyugati felén a messzeségbe vesző hegység legmagasabb csúcsa, melyen mindössze kétszer volt csak s akkor is bőrig áztatta a hirtelen kerekedett nyári zápor. Végigmenve néhány széles utcán, elhatá­rozta, hogy lekerül a sétányra, leül a folyam mellé egy emelkedettebb pontra s megnézi, hogy­an tű­nik elő a keleti égre gyűlt könnyű felhők kö­zül a kelő nap. Szivarra gyújtott és ment. Fél­órás séta után leért a sétányra, melyet lapát­forma, hosszúnyakú öntözőkkel már locsoltak, itt­­ott vállig felgyürkőzött munkások, onnan a fo­lyam mellett haladva felfelé ment. Emlékezett, hogy fennebb egy vízre hajló fűzfa mellett van egy össze-visssza faragott régi pad, amelyre le le­het ülni. A padon azonban már ült egy gondosan öl­tözött, kesernyés arcú ur. Körülbelül negyven esz­tendős lehetett. A vizet nézegette s gombos séta­pálcájával fantasztikus alakokat rajzolt a porba. Mozdulatlanul ült a padon, mint egy halavány hulla; csak jobb karja járt, s pálcájának hegye a porban. Lőrinc megemelte kalapját s a pad másik végére ülve nézte, mint szakadozik szét lassan a köd s a túlsó oldal szőlőhegyei mint lesznek egyre világosabbak. A szőlőkhez épített nyaralók még majdnem mind homályba burkolva, csendesek voltak. Ott aludtak még az emberek. Alig egy-két villa kéményéből csúszott ki vékony szalagban kevéske fehéres füst. Bizonyosan papirossal szítja benn a tüzet az álmos cseléd. Lőrinc lehajolt, hogy leeset szivarát föl­emelje. Erre a hirtelen mozdulatra nagyot rop­pant a korhadt pad. A vékony ur kiegyenesedett s körülnézte az ócska deszkát. — Leesünk, uram. Lőrinc elmosolyodott, ránézett a vékony urra s bocsánatot kért, amiért meglóditotta a vén szer­számot. A vékony urat szemmel láthatólag kelle­mesen érinté az udvarias hang. Meghajtotta ma­gát s megmondta nevét. — Ősz Albert. — Újlaki Lőrinc, — felelte az ifjú. Öt perc múlva: — A nap feljöttét akarja látni ? — Igen, uram. Újabb öt perc múlva Lőrinc fordult Albert­­ úrhoz. — Ön is ? — Nekem egyéb mulatságom van — mondta dunnyogva Albert úr. — Én a szegények város­negyedét ügyelem. Járt ott ? — Nem. Azok a házak lenn ? Amott . . . — Azok is, meg a hegynek épített vityillók,, hurubok, barlangok, mind beletartoznak. Nagyon, mulatságos népség lakik ott. — Szegény emberek ? — Rongyosok, koldusok, tolvajok. 2204

Next