Fővárosi Lapok 1896. április (91-119. szám)
1896-04-01 / 91. szám
XXXIII. évfolyam, 91. szám. Szema, április 1. frt ^ OVAROSI Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, öj évre 3 frt 50 kr.,egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr^ Felelős szerkesztő: Porzsolt Kálmán. Kiadótulajdonos: MAGYAR ÍRÓK KIADÓ R.TÁRSASÁGA. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Ferencziek tere 1. szám. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban Tisztelettel kérjük vidéki t. előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. A holt kéz. Budapest, márcz. 31. Kicserélődők a szerepek. A római kúria tapsol a budapesti kúria liberalizmusához s a magyar szabadelvűek elszörnyednek a budapesti kúria ultramontanizmusán. Mert a régi magyar holt-kéz-törvények azt vallották elvül, hogy a magyar papi birtok elidegeníthetetlen és gyarapíthatatlan, — a legfőbb ítélőszék pedig a múlt héten kimondta döntvényében, hogy az 1848-iki törvények az egyházi rendet is a teljes jogegyenlőség talajára állították, tehát birtokszerzési jogában az nem korlátozandó. A teljes jogegyenlőség elve azt hozná magával, hogy a papi kötött birtok teljesen fölszabaduljon, tehát szabad értékkicserélés tárgya lehessen s az egyházi rendnek ne csak földet szerezni, de eladni is legyen joga. Idáig azonban a magyar főbiróság nem terjeszkedik, mert ez a birtok-donácziók feltételeivel, jogi természetével, a kegyúri jogokkal s jogosítványokkal, elsősorban pedig a korona legfőbb kegyúri felségjogaival ellenkeznék, a melyeket az 1848-iki törvényhozás érintetlenül hagyott. Igaz, hogy az ősiség eltörlése, a nemesi földbirtok felszabadítása, a jobbágyszolgálmányok megváltása s a jobbágytelkek terheinek nemzeti közadóssággá átváltoztatása szintén megváltoztatta az eredeti donaczionális levelek intenczióit s a rendi világ egész jogrendszerét; nem is fér hozzá kétség, hogy a magyar országgyűlésnek a király hozzájárulásával joga volt a birtokkiváltságokat az egész vonalon megszüntetni, sőt joga lett volna ezt a nagy reformot az egyházi birtokokra is kiterjeszteni. Ehez való kétségtelen törvényhozói jogát a nemzeti közakarat természetjogán kívül korábbi, sok száz éves precedensek bizonyítják, mikor az országgyűlés rendelkezett az eltörölt Pálos, Joannita, Klarissza stb. rendek birtokai dolgában, országos határozathelyezte át a bácsi püspököt Kalocsára, a Csanádit Temesvárra, törvény rendelte az egri megyéből a rozsnyói, beszterczebányai és szatmári püspökségek kihasítását s az ezzel járó birtokátruházásokat. De az is bizonyos, hogy az 1848-iki törvényhozás a kegyúri s legfőbb kegyúri jogkiváltságokkal összefüggő birtokkérdések reformjába belemenni nem akart s a kúria döntvénye erőltetett logikával él, midőn az ősiség eltörlésének jogszabályát a holt-kéz birtokokra is ki akarja félig, csak a birtokszerzés dolgában, terjeszteni. Az 1848-iki törvényhozásra annál kevésbbé hivatkozhatni, mert ez egyfelől minden kegyúri jogot épségben hagyott, másfelől érintetlenül hagyta még a világi természetű hitbizományokat is, nehogy egy eminens felségjoggal, melynek felekezeti eredete és színe van, a sok felekezetű nemzetet, benne a hat történeti egyházat a legnagyobb hetedikkel kollizióba hozza. Még a felekezetek viszonosságáról szóló törvényben is óvakodott az országgyűlés az egyházi birtokok felöl rendelkezi, s midőn az Erdély egyesítése dolgában disponált, a királyhágón túli egyházak önkormányzati jogait, melyekkel autonóm birtok- és vagyonkezelés jár, ünnepélyesen elismerte. Ezekből kiolvasható a törvényhozói intenczió, amely legkevésbbé az mit a magyar kúria kiolvasott: az egyházi birtok félig való felszabadulása, hanem az, ami Magyarországon minden felekezet számára közös jogalap . Erdélyben a katholika egyházra nézve már be is épitett jogterület: egy autonom magyar katholikus status illetékességének elismerése, hogy a holt köz-birtokok felöl majdan a magyar királylyal, mint legfőbb kegyurral, közöset rendelkezhessék. A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZAJA. Hogy van hát? . . . — A Fővárosi Lapok eredeti tárczája. — Irta: Gabányi Árpád. A mulé- Szilveszter estéjén, nagyobb férfi társaságban isisputáltunk egyről-másról. Vacsora előtt sorra vetítik a napi eseményeket, majd evés, poharazás közben lecsépeltük a politikai helyzetet; toaszíírozás közben áttértünk az aszszonyokra és a szerelemre; végül mikor az óra mutatója már veszedelmesen közeledett ama perczhez, mit ér ismét, ismét egy év hemperedik a múlandóság tengerébe, filozofálni kezdtünk. Mi is hát tuajdonképen az az elmúlás? Kevés él Szilveszter esti társaság van, bármilyen vidám is, melyben ezt a thémát szóba ne ejtenék. Nem csőd. Hiszen ezen a napon minden a múlandóságra figyelmezteti az embert. Öregebbek lettünk egy évvel. Eszünkbe jutnak azok, akikkel tavai, ilyenkor még együtt voltunk, s akik már nincsenek. Akaratlanul is szívünkbe lopódzik a gondolat, hogy várjon mi magunk itt leszünk-e még jövőre, vagy ha nem, hát hol?... Mi fog történni a földön, mikor mi már nem leszünk? ... És mi lesz velünk az után, hogy meghaltunk? . . . Igen, no, a halál! . . . Kegyetlen théma, de ilyenkor bizony fölmerül az emberben, akárhogy szeretné is elkergetni. Az asszonyok unni kezdték a mi komoly nagyképűsködésünket, s miután összekoczczintva poharainkat, felköszöntöttük az új esztendőt, vidám kacagással vonultak a mellékszobába, ruháról, divatról, cselédekről tereferélni, mipedig a dohányfüstös szobában maradtunk, tovább vitatkozva a meddő kérdés felől, hogy mi van a halál után ? . . . Mindenféle iskolának híve akadt köztünk. Az egyik mindent tagadott, czinikus hránysvetiséggel emlegetve, hogy: egyszer élünk, aztán bedugnak egy sötét gödörbe és puszi vége mindennek! ... A másik, homloka közepéig vonta szeműldéit, s mint a kétszerkettőt, úgy kezdte bizony Ugatni, hogy ez lesz, az lesz, mert úgy kell lenni!... Mikor aztán a társaság egy nagy része megadólag bólintgatni kezdett a fejével, belátván, hogy a dolog csakugyan igy van és nem lehet máskép,—előállt egy harmadik és kicsinylő mosolylyal, halkan ejtve a szavakat, tételfeltételre megcáfolta az előtte beszélőnek minden álatását, s ezzel az imént még legbuzgóbb hívőket, a maga pártjára hódította. Eleinte egy ember beszélt, aztán kettő, majd három egyszerre. A gesztikulácziók mind hevesebbek lettek. A poharak tánczolni kezdtek az asztalon a bizonyító ökölcsapások következtében, s összehadartunk mi annyi ostobaságot, amennyi csak kiférhet az ember száján, mikor olyasvalamiről beszél nagy tudákosan, amihez semmit, de éppen semmit sem ért. — Ugyan fiuk, nyissátok ki egy perezre az ablakot, hadd tóduljon ki ez a rengeteg füst aztán hallgassatok rám, majd elmondok nektek valamit, — szólt Sándor bácsi, a mi jó öregünk, az egyetlen agglegény közöttünk, ki eddig nem vett részt a vitatkozásban, csak ráfüggesztette szelíd tekintetét arra, aki éppen letette a garast és kedélyes kaczaj közben, megvakargatta az ádámcsutkáját, mikor már nagyon zöldet talált valamelyikünk állítani! — Hát bizony fiuk, hogy mi van a halál után, arról ti nem tudtok semmit, én sem tudok sokat, az igaz, de valamit mégis tudok, — szólt Sándor bácsi, fölállt az asztal mellől, s hátratett kezekkel neki támaszkodott a kályhának. Általános ribillió támadt. Mindnyájan fölugráltunk, és kaczagva vettük körül az öreget hogy halljuk az autentikus nyilatkozatot, mert hiszen Sándor bácsi már meghalt egyszer, ő már sírjából kelt ki, stb... — Nem, monda az öreg úr, komolyan körülhordozva rajtunk tekintetét, ne gúnyolódjatok Nem haltam meg, sírból sem jöttem vissza, csak elmondom nektek életem legtitokzatosabb esetét Lapunk mai száma 12 oldal.