Fővárosi Lapok, 1897. február (34. évfolyam, 32-59. szám)
1897-02-01 / 32. szám
2 községük nincs, minden vallási aggály nélkül tanulják a r. kath. vallástant és áldoznak egy szin alatt. Így van ez például Budapesten a nem csekély számú g. kathintelligencziánál, a minek mindenütt nem ritka következménye, hogy görög-katholikus szülőknek gyermekei pápai engedély nélkül egyszerűen elanyakönyvelés és rituális megszokás alapján végképpen a római (latin) rítuson maradnak. Ebből mindenki láthatja, hogy a magyar liturgia ügye se nem felekezeti, se nem a dogmák vagy a skizma kérdése, hanem tisztán és kizárólagosan magyar nemzeti kérdés. De ezt azzal, hogy: «a magyar-ajkú görög-katholikusokat be kellene osztani a szomszéd latin szertartású egyházmegyékbe», megoldani egyáltalában nem lehetne. Mert eltekintve attól, hogy ezen után el kellene hagyniok atyáiknak ősi szertartásait, amelyekhez ragaszkodnak , a mit tenni akarnak , — a magyar nemzeti eszmét nem szolgálhatják. Itt a kérdést kétfelé kell osztanunk. A magyar görög katholikusoknak egy része a szláv nyelvet éppen oly kevéssé érti, mint a latint. Ilyen (az 1891-iki népszámlálás adatai alapján készült egyházi névkönyvek szerint) a munkácsi egyházmegye plébániáinak 206, híveinek 228 százalékja, szám szerint 99.262 lélek. Ezek tiszta magyarok 85 anya- és 481 leányegyházban; ott 5 anya- és 29 leányegyházban van 7482 nem tiszta magyar ajkú. Az eperjesi egyházmegye plébániáinak 183 százalékja, híveinek 208 százalékja számszerint 32,881 lélek 34 anya- és 512 leányegyházzal csak részben tiszta magyar, de a magyar nyelvet mind érti és mikor mintegy 25—30 év előtt közöttük jártam, az ó-szláv mise közben mindenütt énekelték magyarul a latin ritusú nép magyar egyházi énekeit, kifejezve lelküknek vágyódását a magyar istentisztelet iránt; ugyanakkor hallottam a keresztelő és temetési szertartásokat tisztán magyarul végezni. Ma ez már a legtöbb helyen megszűnt és ezzel együtt felejti a nép a magyar nyelvet. Ezen csodálkozni sem lehet, mert hiszen nemcsak a köznép, de az értelmiség sem tudja tisztán elválasztani a vallásfelekezetet a nemzetiségtől: a kálvinista templomot magyarnak, a lutheránust tótnak vagy németnek, a görög - katholikust oláhnak, orosznak nevezi, de a római katholikust sohasem latinnak (mert ez nem élő nyelv), de vagy egyszerűen katholikusnak, vagy pápistának. A fölött gondolkozni, hogy a görög egyesültek — a mi még ismert név — szintén katholikusok, azaz a szó szoros értelmében véve a római egyház összességéhez tartozók és szintén pápisták, vagyis a római pápa egyházi főhatósága alatt állók, gondolkozni nem sokaknak jut eszükbe, mert szerintük a megkülömböztetéshez elég az egyházi nyelv különbsége. Csak a munkácsi és eperjesi egyházmegyékben van a felhozott adatok szerint: 119 anya- és 993 leány egyházban, összesen 1112 községben 132.143 közönségesen orosznak nevezett lélek, a melyik nyelvére és érzelmére nézve magyar, és az akar maradni hazájával és Istenével szemben egyaránt. A nagyváradi és az erdélyi oláh egyházmegyékben is számos magyar lakosságú község van, mintegy 25—30.000 lélekkel, a kiknek teljes eloláhosodása már csak rövid idő kérdése. » Mennyiben lenne helyes, czél- és időszerű a kétnyelvű liturgia, a melyik irányban az idézett levél írója szerint a magyarországi gör. krth. egyházak magyar liturgiája kérdésében a szentszék engedékenysége esetleg nem lenne kizárva ; arról szólani most nem tartom időszerűnek; egy állítást azonban nem hagyhatok helyreigazítás nélkül. Ez az,hogy a görög egyesült oláhok és némely helyen a szlávok is visszaéléseket követnek el a liturgia nyelvével. A hagyományos liturgikus nyelv helyett ugyanis modern nyelvet használnak a szentszék tudta és engedélye nélkül s ezzel igyekeznek különösen az oláhok Magyarországon, a szertartásos énektanítás ürügye alatt a magyar ifjuságot nemzetétől eltántorítani. Erre kellene nagyobb figyelmet fordítani úgy Magyarország herczegprímásának, nemkülönben a magyar kormánynak is, mint a legfőbb kegyúr tanácsosainak». A felvetett kérdést én oly magasztosnak tartom, hogy abba se felekezeti, se nemzetiségi kérdést belevegyítenünk nem szabad. Az oláh kérdésről éppen ezért nem is szólok. Azt biztos tudomásból mondhatom, hogy ahol a magyarországi görög katholikusok közt a szláv isteni tisztelet van meg, ott az nem modernizált, csak tisztán ó szláv, a modernizálás közöttük csakis magyar nyelven történik. Ezt a törekvést az elmondottak után csak helyeselhetjük, végleges keresztülvitelét azonban az egyházi főhatóság beleegyezésétől kell várni. Mit akarnak a magyar görög katholikusok? Azt, hogy a magyar liturgikus nyelv behozatala mellett ne legyenek kénytelenek más, mint magyar nyelven se imádságokat, se szertartásos énekeket tartani és tanulni s igy népiskoláik tisztán magyarok lehessenek, így se a «különösen», se az «ürügy» kifejezéseket nem lehet rájuk alkalmazni. A kiknek kezükben van a politikai hatalom, a szó és a toll ereje, ne vonják el támogatásukat, ne gyengítsék, hanem támogassák a számra nézve úgy is csekély, de a nemzeti küzdelemben lelki erőben nem szűkölködő csoportot. Jón, életet, látnia, tapasztalnia kell és érzelmeinek világát mind tágabbra nyitnia. A színésznőnek pedig elsősorban azokat az érzéseket kell bemutatnia, amelyek többnyire a szerelemből fakadnak. És ezt az érzést saját tapasztalatából kell ismernie, ha az igazságnak hódító erejével akarja szívünket megragadni, kell, hogy játékának alaptónusát saját érzelmi világából vegye. Nem elég itt a tehetség, a fantázia, a tapasztalat is kell. Egy felsőbb leány tapasztalati körével talán jól tudja majd alakítani a fiatal művésznő a már untig ismert vígjátéki naiva szerepét. De hát állítsuk őt nehezebb feladat elé ! Adjuk neki Julia vagy Margit szerepét a Fausztból! Ha tehetsége bármily nagy is, alakításában hiányozni fog az az erő, az az igazság, amelyet a művésznőnek egyes-egyedül saját, gyakran csak keserű kények és még keservesebb szenvedések árán szerzett tapasztalata adhat meg. És ha megfontoljuk ezeket a pszichológiailag kétségbevonhatlanul megállapított tényeket, be kell látnunk, hogy színművésznővel szemben nem alkalmazhatjuk az erkölcsösség általános köznapi mértékét. Ezzel épenséggel nem azt mondjuk, hogy a színpad a fékeveszett erkölcstelenségnek lehet a hazája. A női természet nemességét még a színpadon sem szabad bemocskolni. Az a színpad, ahol hetarák uralkodnak, nem lehet otthona az igazi művészetnek. A művészi pálya tehát senkinek nem ad szabadságlevelet arra, hogy alacsony ösztöneit kövesse. Bár a művészet fel is jogosít életmódunk szabadabb felfogására, azért még nem övezi glóriával az erkölcsi zülöttséget. Csak ilyen korlátoltan szabad tehát értelmezni, ha azt állítjuk és azt vitatjuk, hogy a művésznőnek nem kell okvetetlenül erkölcsösnek lennie. Hogy ugyancsak ezen a nézeten vannak azokban a körökben is, ahol a női erkölcsöket szigorú normák szerint mérik, erről nap-nap után meggyőződhetünk. Ha egy fiatal leány elhagyja életmódjának rendes ösvényét, mily gyorsan vagyunk készen a kárhoztató ítélettel! Hogy leszóljuk, hogy kerüljük azt a leányt! Ellenben hasonló körülmények között mily enyhén ítélünk a fiatal művésznők felett. Nem zárjuk őt ki azért társadalmunkból, szívesen látjuk otthonunkban, anélkül, hogy kérdeznek, vájjon magánélete megfelel-e ama követeléseknek, amelyekre minden más leánynál igényt tartunk. Már ez magában is bizonyítja, hogy mindegyikünk meg van győződve arról, hogy a színművésznő hivatásánál fogva különleges állást foglal el. Ezeket az enyhítő körülményeket természetesen azonban nem tartjuk fenn mindenkivel szemben, aki a deszkákon működik. Hogy erkölcsi követeléseinket lejebb szállítsuk, arra csak akkor határozzuk magunkat, ha olyan nővel állunk szemben, a kinek homlokát a valódi művészet glóriája ragyogja körül, az a művészet, a mely fényt dorit lelkünknek mélységes mélyében, a mely egy időre kiragad minden földi nyomoruságból és bennünk egy szebb, egy nemesebb életnek megtisztult, magasztos érzését kelti. Ezeknek az istenáldott művésznőknek, akik belehízelgik magukat szívünkbe, ezeknek adjuk a tisztelet, a szeretet tömjénét. És bizony csak a hálaérzés azokért a nemes élvezetekért, melyeket nyújtanak nekünk, ösztönöz bennünket arra, hogy apróbb gyöngeségeiket és tévedéseiket enyhén elnézzük és megbocsássuk. FŐVÁROSI LAPOK 1897 február 1. Hétfő Budapest, febr. 1. Fiume uj kormányzója. Fiume uj kormányzójává értesülésünk szerint Batthányi Tivadar grófot fogják kinevezni. Batthányi gróf, a ki most az országgyűlésen Fiume városát képviseli, mandátumáról le fog mondani. Helyébe valószínűleg Mayländer dr. fiumei ügyvédet fogják kandidálni. Az új kormányzó kinevezése a hivatalos lapban még e héten meg fog jelenni. Közös miniszteri értekezletek. Bécsből jelentik: Golubovszki gróf, külügyminiszter a közös miniszteri értekezleteket, a melyek Kálnoky gróf külügyminisztersége alatt majdnem feledésbe mentek, a külpolitikai események megbeszélése végett újból meghonosította. így közös miniszteri értekezlet volt tegnap és tegnapelőtt Bécsben, a mikor is a külügyminiszter referált berlini útjáról s valószínűleg szóba került Kossuth Ferencznek Muravier gróf párisi és berlini útja ügyében tett interpellácziója is. A «N. Fr. Pr.» szerint ez alkalommal megbeszélték a delegácziók ülésezésének időpontját is. Miután az értekezleteken a magyar kereskedelmi és osztrák vasúti miniszterek is részt vettek, valószínűleg vasúti ügyek is tanácskozás alá kerültek, mégpedig oly vasúti ügyek, amelyek mind a két ország ügykörébe tartoznak. A boszniai vasúti hálózat kiépítésének kérdése, egész a dalmát határig már esztendők óta vár a végleges megoldásra s talán e tekintetben a két kormány között rövidesen megállapodás jön létre. A közös miniszteri értekezleteken rendszerint részt vesz a vezérkar főnöke is. Az utolsó értekezlet után Golubovszki gróf külügyminisztert ő felsége hosszabb kihallgatáson fogadta. VIDÉK. ou- Esztergom város kölcsöne. A belügyminiszter engedélyt adott Esztergom városának, hogy a tervbe vett nagy alkotásaira 200.000 forintos kölcsönt felvegyen. A miniszter leiratában egyúttal elitélte a városi tanácsot többrendbeli mulasztásaiért.