Fővárosi Lapok 1901. április (14-17. szám)
1901-04-07 / 14. szám
210 FŐVÁROSI LAPOK mindennek igy kell lennie és ez a helyes — de a szerelem tündére szomorúan és szegett szárnynyal ereszkedik le a magasból ... A szalonok és jourok sápadt üvegházi növényei borzonganak minden erősebb szélfúvástól. Langyos melegség és félhomály az ő életük, hazugság és hidegség a világuk. Nem, akik nem tudnak szeretni, azok nem lehetnek vallásosak sem s aki férjhez akar mennni, az nem lehet rajongó. Hol vannak a középkor asszonyai, a kik kedves prédikátorukat éltében széttépték, ezekre tagolták csak azért, hogy mindegyikök egy-egy csontja birtokába jusson ereklyének? Hol a csatamezők sápadt hősnője, a fehérarcú szűz lángoló tekintetével, a melyből a fanatikus hit lobog őrjítő, magával ragadó erővel? S a szűkmellű és sovány Bernadette, a mint fakó haja repdes láthatatlan viharban, tágra nyiló meredt szemével, amely a sziklák ragyogó barlangjából a rózsalábú Szűz Anyát látja kilépni, túl világi fény s fák és bokrok zúgása között? Miért nem fordulnak elő manapság már bártyszöktetések és titkos esküvők ? Miért nincsen leány, aki elhagyja szüleit s környezetét, hogy minden akadály ellenére is azé legyen, akit szeret, s miért nincsenek férfiak, akik készek elszöktetni a leányokat, az apai átok s a vagyonból való kitagadás dacára? Miért nem fordulnak elő (vagy csak nagyon ritkán) jobb családokban szerelmi tragédiák? Vagy csak színművek is, jó befejezéssel? Miért hogy minden házasság története ma már az irodalomnak a kereskedelemmel való különös keveredéséből származó színpadi műfaj? Csupa kérdés és nehéz rá a felelet.* A modern nagyvilági lány is szokot imádkozni. De az ő imádsága, s ezt büszkén vallja, eltér a rendes sablontól. Ő maga csinálja az imáit úgy, ahogy szükségét érzi. A Miatyánkot például legtöbben így mondják: Miatyánk, Isten, a ki vagy a menyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a mi vőlegényünk és legyen meg az édesmamánk akarata. Tartsd meg szépségünket, miképpen a bálteremben, azonképpen itthon házias pongyolánkban is. Add meg nekük mindennapi gavallérunkat ma és bocsásd meg a mi kacérkodásainkat, valamiképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk bókolóknak. És ne vigy minket oktalan szerelemben, de szabadíts meg a tolakodó agglegényektől. Ámen.* Nem, a lányok nem lehetnek igazán vallásosak, de ez nem hiba s nem lehet rossz néven venni tőlük. Kívánatosan és igézőn libegnek ők a déli korzón, suhogó selyemruhában és tollas kalappal, ki követelne tőlük ennél többet ? A suhogó selyemruha, tollas kalap és a déli korzó — ez már magában kizárja az ájtatosságot. De végre is, a leányok nem arra valók, hogy áhítatot merítsünk belőlük s mit nem bocsát meg az ember egy szép lánynak? Igaz, hogy az igazi vallás, az ott lappang a fehérruhás lányok mirtuszkoszorui közt, de a fehérruhás lányok, mirtuszkoszoruval a fejükön, Újpestről és Rákospalotáról jönnek a Belvárosba ilyenkor, husvét vasárnapjának reggelén s én inkább vagyok hitetlen pogány a Belvárosban, mint igazhivő keresztény Rákospalotán. Hát ezért minden mélyebb kétségbeesés nélkül járok a déli korzón s ha szembe találkozom fiatal leányismerőseimmel, mosolyogva köszöntöm őket, minden mellékgondolat nélkül. Martos Ferenc, cs két irgalmas néne. — Beranger. — Így szól az írás, olvassátok el: Egymást szeretni kell! Ki számot tart az Úristen kegyére, Jegyezze meg jól: irgalom a bére! Mesélek egy szent zárdaszűzről, Ki meghalt és az égbe szállt. A kapu mellett nagy szerényen Egy kis színésznő álldogált. Sok beteget ápolt az első, A másik is jó volt, szegény ! Azt angyalok hozták idáig. Ezt Amor vitte könnyedén. Szent Péter látja mind a kettőt, A szűznek nagyban tiszteleg, De a leányra is kacsintgat. És nyájasan szólítja meg. Sóhajt a leány: Szent Péter úr, jaj, S ha rosszul bánnak majd velem ? Kiátkozott a gyóntató pap — Nem tudta, mi a szerelem! Beszél a szűz: sok lázban égő Fáradt fejet tartott karom, Kezem nyomán mély seb ■begyógyidt, Megenyhült gyötrő fájdalom. A másik is szól: Egy kevés jó Az én pályámon is akadt: Épp úgy ivott, lásd, mint a nábob Kelyhemből a földhözragadt! S a szent galamb megszólal újra: Amit a pap, azt tettem én. Az elvadult, komor szivekbe Hitet, reményt ültettem én! A másik is szól: Én szivemből Adtam sokaknak drága részt. Az élet üdvét osztogattam, Mely Istenedben hinni készt! Beszél a szűz: Ha néha, néha Dús alamizsnát adtak át, Örömmel adtam a szegénynek A gazdagok ajándékát! Beszél a másik: Megsirattam A bántott, űzött érdemest, Úr a szent költészet balzsamával Eltettem a bukó nemest! Kiált Szent Péter: tiszta lelkek, Üdv néletek, üdv! Jöttek be hál! Vár messze fénylő trónusához Az Úr, a ki a szivekbe lát! Jöhet,a ki könyvt szántott föl, S meggyógyított fájó sebet, Akár a nagy világ zajá,ban, Akár a tűrök közepeit! Így szól az irás, olvassátok el: Egymást szeretni kell! Ki számot tart az Úristen kegyére, Jegyezze meg jól: irgalom a bére! Ábrányi Emil