Független Magyarország, 1905. május (4. évfolyam, 1121-1150. szám)
1905-05-21 / 1140. szám
* 1905. május 21 . KÖZOKTATÁSÜGY. Minden politikától menten szerkeszti: SASSI NAGY LAJOS. A magyar tudomány csődje (?) ■— A Magyar Tudományos Akadémia másodelnökén, lesújtó kritikája. — Ma egy hste dr. Kautz Gyula, a hires közgazdasági író, mint a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, az Akadémia hatvanötödik évi nagygyűlésén megnyitóbeszédében a többek között ezeket mondotta : Hazánkban igazi, azaz európai értelemben vett tudomány- és tudományosságról eddigelé nem igen szólhatni. Hátramaradottságunk oka egyrészt viszontagságos történetünkben, államiságunk és nemzeti létünk fentartásáért folytatott, évszázadokon át vívott küzdelmeinkben, másrészt faji és nemzeti jellemünknek az itt szóban levő tekintetben kevésbbé megfelelő és alkalmas tulajdonságaiban keresendő. Egész élet- és világfelfogásunk nem olyan, amely a tudomány művelésére nézve különösen kedvezőnek volt mondható. Hiányzik nálunk sok azokból a tulajdonságokból, amelyek a szigorú, megfeszített gondolkodáshoz megkívánhatók. Mélyreható szellemi munka, elvont problémák fölötti fejtörés, nagy fáradtságot igénylő kutatás — a magyarnak nincsen ínyére. Tudományos kritikánk majdnem egészen hiányzik s ha ilyenekkel itt-ott találkozunk is, ezek többnyire nem szakemberi tárgyilagossággal, hanem egyoldalúan és ízlés nélkül írvák. Szóval, mindent egybevetve a nagy kulturnépekkel egyenlő vonalon álló nemzetnek magunkat nem nevezhetjük, vagyis nem fölmeneteles haladásban hanem inkább dekadenciában vagyunk. Tekintve azt, hogy Kauz Gyula e lesújtó kritikát Magyarország első középületében, a Magyar Tudományos Akadémiában mondta el, tekintve továbbá azt, hogy a magyar tudományosság csődjéért részben a magyar hírlapirodalmat és a magyar iskolákat okolta — az alábbiakat okvetetlenül el kell mondanunk e helyen is. Való igaz, hogy Magyarország sok mindenben nincs még ott ahol faji kitűnőségeinél, múltjánál és helyzeténél fogva lennie kellene. Való igaz, hogy tudományos irodalmunk és iskolarendszerünk sok kívánni vaót hagy hátra. De az is igaz, hogy ezért nagy részben nem minket illethet a vád, hanem a küzdelmes múltat, a bécsi rendszert s általában szerencsétlen helyzetünket. Más nemzet ennyi csapás súlya alatt már régen összeroskadt volna ! Hogy is tudott volna a mindig csekély számú magyarság ipart, kereskedést űzni, tudományt, művészetet fejleszteni, mikor mint a spártainak hazájét, földjét kellett védenie századokon át töröktől, tatártól, némettől, oasztól. A mohácsi vészig a jómód s a folytonos háború, ettől kezdve pedig a török s a bécsi kormány beolvasztó politikája ellen óvott élet-halál harca lehetetlenné tett minden nagyobbszabásu haladást. Hogy azonban a magyar mindenre alkalmas, fényesen bizonyítják a történelem lapjai s a legutóbbi párisi világkiállítás bámulatos sikerei. A magyar nemcsak a harc, nemcsak a politika terén, hanem a tudomány, művészet összes ágában is világraszóló jeleseket tud fölmutatni, noha ezeréves múltja a háborúk és küzdelmek szakadatlan láncolata. Kautz állítása tehát általánossápban véve nem igaz. Amely nemzet a mostoha századokban is élni, fejlődni és haladni tud, amely nem egy tudóst, művészt, hőst szült a világnak — arról nem lehet elmondani, hogy érzéketlen a haladás, a tudomány iránt. Avagy nem az európai hitű tudósok között foglalnak-e hetet a következő mai gyár kitűnőségek: a két Bolyai, a két Hunfalvy, Apácai Cseri János, Pázmány Péter, Károli Gáspár, Káldi György, Sainovics János, Praya György, Katona István, Révay Miklós, Brassai Sámuel, Korányi Frigyes, König Gyul, Szarvas Gábor, Herman Ottó, továbbá Godzieher, Vámbéri, Schulek, Endlicher, Eötvös, Szily és mások ? Művészeink közül nem világraszóló-e Munkács Mihály, Fadrusz János, Liszt Ferenc, Blaha Lujza, Jászai Mari ? A politika, irodalom és harc terén meg egyenesen az elsők között állunk. Bizonyítják a következő ragyogó nevek : Szent István, Szent László, Kálmán, Nagy Lajos, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, Werbőczy István, Bocskay István, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Arany, Madách, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Apponyi Albert stb. Nem lehet tehát azt mondani, hogy tudományunk «inkább dekadenciában van». Ellenkezően mindenben a haladás útján járunk. Bajok, javítanivalók természetesen minden téren vannak, de ezek közös egyetértéssel idővel jóra fordulhatnak. Igaz, a tudomány némely ágában nincs meg az a fejlődés, ami más téren látható. Tudósaink részben nehézkesek, félénkek, zárkózottak, pályázataink — mint a Semsey-félék — nem egyszer meddőek. De ennek sem a magyar nemzet az oka, hanem legfőképen maga az Akadémia, ahol bizony egyfelől a pajtáskodás, másfelől a hideg elzárkózódás s különösen a merev vaskalaposság nem egy igazi tehetség elől zárja el a boldoguás útját. Nagy baj az is, hogy a tudományt nem igyekszik mindenben népszerűsíteni s ily módon kedveltetni meg a könyveket a közönséggel. Pedg e téren ott a kitűnő példa a «Természettudományi Közlöny» népszerűségében, amely a Szily Kálmán munkája. Szilynek nagy érdeme, hogy megvalósította azt a nagy igazságot, hogy a tudomány is csak úgy ér valamit, ha hasznára lehet a népek millióinak, ez pedig csak úgy lehetséges, ha népszerűvé nemesedik, ha minden józaneszű ember megérti. Valamint az igazi költői munkákban — pl. a Petőfi, Tompa, Arany, Jókai műveiben — mindenki gyérűséget talál, azonképen az igazi tudományos műveket is mindenki megérti s megszereti, ha alkalmazkodni tud a nagyközönséghez. És az igazi tudós tud is, mert az igazságot egyszerűen, világosan is ki lehet fejezni, hiszen voltaképen minden tudomány igazság abszolút vagy relatív értelemben. A Magyar Tudományos Akadémia tehát ne vágja maga alatt a fát a Kautz-féle kijelentésekkel, hanem igyekezzék célját megvalósítani, ahogy azt alapítója, Széchenyi kijelölte. Legyen a magyar gazdag, művelt és független. Erre törekedjék mindenki, legkivált az Akadémia. Álljon tehát a tudomány is e három eszme szolgálatában és e téren járjon elül jó példával maga az Akadémia. A vaskalaposság, a nagyképűség, az olimpusi köd, a felsőbb tízezernek van él és nem a mai korba való. A tudomány hatalom, a tudomány közkincs. Igyekezzünk ezt az egész nemzet, az egész emberség javára fordítani. Ha nem ezt tesszük, egyoldalú, nemzetietlen és embertelen dolgot mivelünk. Széchenyi pedig nem ezt akarta, ő az Akadémiát a magyar nemvet számára alapította, hogy a tudomány is segítségünkre siessen a műveltség, gazdagság és függetlenség kivívásában. Sas és Nagy Lajos: A közoktatási kormányzat decentralizációja. Országszerte általában, de különösen tanügyi körökben sajnosan ismeretes a csözoltatás- admnisztráció gépezetének merevsége és lassúsága s különösen a számvevőség töcskeregéből, noha az ügymenet újabban kissé élénkült, még mindig nehéz az érdekelteknek minden egyes ügydarabot kivárniaió. Wassies ugyan már 1895-ben némi osztályszaportással és cserével tett kezdeményező lépéseket a minisztérium újjászervezésére, de azóta ez irányban semmi komolyabb újítás nem történt, mindössze az ügydarabok évenkénti száma szökött fel hetvenezerről több mint százezerre és a munkahalmaz növekedett óriási mértékben. S épen a nagív túlterhelés az egyik és főoka a jelenlegi lassú ügymenetnek. A másik lényeges baj az adminisztráció félszeg kinövéseiben rejlik, amely baj alapjában csakis a minisztérium, továbbá a kir. főgazgatóságok és tante.ügyességek soraiban az összes tan- és közművelődési intézetek igazgatóságainak együttes, egységes s összhangzatos reformjával orvosolható végérvényesen. Az adminisztráció egyszerűsítésére nézve meg FÜGGETEEI ÁTLAGTAGORSZÁG ■* .* _ ________________■" ^ szükségesebb a közvetlenség és szóbeliség nagymérvű életbeléptetése, különösen az osztályfőnökök és előadók hatáskörében, rendes fogadási órákban , ellenben a hosszas írásbeli tárgyalást mint feleslegest csökkenteni, sőt lehetőleg mellőzni kell. Az ügymenetnél pedig a helyi irodai munkát tekintve, főleg a fogamosványok tömöritendők s minden frázistól és sallangtól megtisztitandók. A fabaj itt is az, ami összes iskoláinkban, tudniillik e túlterhelés és tultengés, aminek az az egyedüli és fő oka, hogy amott egyik tanár, emitt egyik fogalmazó nem tud a másik működéséről s a fogalmazói, számvevőségi és kezelési ügyosztályok egymástól kasztszerüleg el vannak szigetelve. Minden fogalmazónak tökéletesen kellene ismernie úgy a kezelést, mint a számvevőségi teendőket mert csakis úgy készühet aztán a lényegre szorítkozó rövid, tömör fogalmazványt. Ha a fogalmazói karnak tiszta képe s teljes átnézete volna a mai ügykezeés nevetséges gyarlóságairól, lehetetlen, hogy már rég fel nem lépett volna a hasznos reform életbeléptetése érdekében. Szükséges tehát az ügykezelés egyszerűsítése és pedig különösen rokon ügyeknek gyűjtőszámok alá foglalásával, úgy hogy az akták lehetőleg csoportosan s még így is havonként vagy időközönként táblázatos kimutatások szerint s ne külön-külön, egyenként idéztessenek el. Mert az ügydaraboknak jelenlegi egyenkénti elintézése azonos egy oly eljárással, mintha az állampénztár vagy adóhivatal minden egyes tisztviselő fizetését egyes napokon rendszertelenül külön eszközölné s egyszersmindenön-külön is számolná el. A kinevezések, nyugdíjazások, korpótlékok, kitüntetések s általában a rozomárgyu ügyek tehát mind csoportosan, táblázatosan készítendők, ép úgy, mint a katonaságnál minden rokonművelet tömegesen történik. A mindenféle jegyzőkönyvek vakságos gyári felvétele, a kinevezéseknél előforduló írásbeli esküminták, a nyugdíjazásoknál szokásos mindenféle copfok és ceremóniák teljesen mellőzendők; tökéletesen elégséges — bizonyítványok alapján — a tény végleges megállapítása s az adóhivatali utalványok is ép ugy, mint a postautalványok, rövid nyomtatványokkal eszközlendők. Azonkívül a lassú és ízléstelen kézi másolás helyett lehetőleg írógépek hassnálandók, sőt ahol cash lehet, mindenütt nyomtatványokat kell használni. Az iktatásnál, különösen az egyes ügyosztályokban, a tartalom s más bossies ismérvek elősorolása helyett röviden csupán számok s legfeljebb a nevek felemlitése kívánatos, épúgy, mint például a postánál és vasútnál nagyrészt csak számjelzésekkel, naponként ezer és ezer darabot rovatolnak a legnagyobb pontossággal. Valamint a szükség a közönséges írás mellett feltaláltatta a gyorsírást, azonképen a hivatalokban is oly kezelési módozatot kell kieszelni, mely meggátolja azt, hogy az ügydarabok a közönség boszantására és kárára hónapokig, sőt évnegyedekig elintézetlenül heverjenek, mint most különösen a tanítóknak majdnem összes beadványainál. Végül az adminisztráció nagyarányú egyszerűsítése céljából bizonyára legszükségesebb lenne a teendők decentralizációja, olyanformán, hogy a kisebb fontosságú ügyeket közvetlenül a királyi főigazgatók és tanfeügyelők intézhetnék el, kiknek hatáskörét tetemesen kellene bővíteni. Ilyenformán a hiábavaló postaforgalmat, a fővárosba és visszasétáló hivatalos, tehát látszólag portamentes, de tulajdonáén sok postahivatalnok fizetésébe kerülő naponkénti levelezést lehetően redukálni kellene, annyival inkább, minthogy ezzel nemcsak a postatisztek munkája csökkenne, hanem egyszersmind az összes tanügyi tisztviselők irodai expediálási teendője is óriási mérvben leolvadt. Ezzel nem azt mondjuk, hogy az összes munkahalmat a vidéki hivatalokhoz tereitessék s aztán 111 tollnak és, mint erre eddig sok példa volt, csak a papíron s a minisztérium törzskönyvében szereplő díjnok kínlódjék a jelenleg is felszaporodott munkahalmazzal , hanem ez esetben a főigazgatóságokat és különösen a tanfelügyelőségeket is — legcélszerűbben a pénzügyigazgatóságok mintájára — teljesen újjá kellene szervezni. A közoktatási minisztérium, kir. főigazgatóság és tanfelügyelőség célirányos reformja igen fontos probéma. Sereg, jó vezérlet nélkül soha győzelmet nem aratott. A kisdedóvók s elemi iskolák nemzeti melyünknek legtermékenyebb veteményes kertjei ugyan, de jó kertáz: hazafias tanfelügyelő nélkül csakhamar eltepi a gaz a legszebb kertet is. A tanfelügyelő missziója nem az, hogy 1 —1 fél napon már okleves tanutókat tanítson, mert ez, ha szükség van rá, a továbbképző tanfolyam tiszte, hanem fő célja a hazafias tanítók támogatásával a magyar nemzeti kultúrállam megteremtése. Az egész magyar nemzeti állam nagyságának problémája pedig csak a közoktatási miniszter kezében van központosítva, azért valóságos szentségtörés ezen minisztériumtól a garasokat elvonni. Ballai Pétery Gyula