Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)
1905-11-01 / 1303. szám
- fÜGGETLEN MAGYARORSZÁG 2 1905.november 1. Nagy-Ausztria, vagy Nagy- Magyarország. Irta : Sassi Nagy Lajos. Budapest, október 31. Semmi sem új a nap alatt. Maga a világtörténelem sem egyéb, mint az események folytonos megismétlődése. Sem az öröm, sem a szenvedés, sem a cél, sem az eszközök lényegükben nem újak, így vagyunk Ausztriával is. E jó szomszédnak velünk sz egyben a mohácsi vész óta mindig csak egy célja volt, hogy hazánkat az örökösadományokba beolvassza. Magyarország négy századon át egyebet sem tett, mint hogy ez ellen védekezett. Ha már most ehhez hozzávesszük a másfélszázados török igát, igazán felkiálthatunk : Isten csodája, hogy még áll hazánk ! És itt álljunk meg egy percre. Mert e négy százados múlt tömérdek tanulságot rejteget, sőt a kibontakozás helyes útját is megjelöli. Folyamodjunk tehát e nehéz időben a magyar nemzet bibliájához , a magyar történelemhez, amely nemcsak az élet tanítómestere, hanem gyógyítója is lelki sebeinknek. A Fejérváry-kormány bécsi népboldogító — helyesebben népbolondító — programmja, amelylyel a nemzeti jogos törekvéseket akarják megölni, szintén csak új köntösű régi fogás.*) . A nagy osztrák birodalom eszméje a Don Quichotte szélmalom-harcához hasonló képtelenség. Ezt e cikk keretében is könnyen be lehet bizonyítani. *) Mint tudjuk, Bécsijén politikai párt és újság alakult a magyar nemzeti törekvések ellen. Ez a párt százezer számra gyártja a fölhívásokat Magyarország különböző nemzetiségeinek nyelvén, hogy megnyerje őket a haza függetlensége ellen indított hadjáratnak. Lázítani akarnak ellenünk. Az oláhoknak szánt nyomtatványokat már el is küldték. Ezt fogják követni a többiek. Szóval, a nemzetiségeket és szocialistákat húzogatják föl ellenünk. A „Nagy-Osztrák birodalom“ eszméjét, a maga félelmes komolyságában II. József császár vetette föl. II. József, ki már anyja, Mária Terézia utolsó éveiben is kormánytárs volt, határozott céllal s vasakarattal foglalta el a trónt. Mint a XIV. Lajos-féle felvilágosodott önkényuralom híve, azzal az erős elhatározással vette át soknépű birodalma kormányát, hogy egy olyan erős, hatalmas osztrák birodalmat létesít, amelyben egy nyelv, egy törvény, egy szokás, egy vallás köteléke alatt sok millió művelt, gazdag s boldog alattvaló éljen. Célja tehát az egység, a jólét, a művelődés és népboldogitás megvalósítása. Célja keresztülvitelére nemcsak erős akaratot, nagy tehetséget, nemes szivet s jellemet, hanem csaknem korlátlan királyi hatalmat is örökölt. Trónraléptekor nem koronáztatja meg magát, hogy ne kelljen esküszegővé lennie, mert céljai az alkotmánynyal homlokegyenest ellenkeztek. Nem jár tehát álutakon. Nyíltan, bátran lép föl s bár erőszakos, törvénytipró, mégis férfi, nagy és hős. Újításait a legjobb, akarat és teljes jóhiszeműség irányította. Megtámadja a nemesi, papi kiváltságokat, de csak azért, hogy a jobbágyot fölemelje, hogy emberré tegye. Felforgatja ősi alkotmányunkat, bemohosodott megyerendszerünket, de csak azért, hogy a XVIII. század népboldogító, modern államát fölépítse. Mindig építve rombol, alkotva semmisít. A szerzetesrendeket — a tanító és betegápolók kivételével — eltörli, de vagyonukat a vallási és tanulmányi alapra fordítja. A papságot a római szentszékkel való szorosabb érintkezéstől eltiltja, mert ez összeköttetések ártanak a birodalom egységének. A protestánsok szabad vallását, mint fölvilágosodott uralkodó eltűri — türelmi rendelet — de jobban szeretné, ha katholikusok lennének, mint a többség, mert csak így lehet egységes a vallás. Sajtószabadságot is biztosít, mert a szabad szó hasznára van a modern birodalomnak. Ilyenek iskolai újításai is. Az állam a fő itt is. Jó állampolgárok nevelése, ez az iskolák feladata. Az iskolákon felül létesíti tehát az állami felügyeletet fia tankerületi főigazgató és tanfelügyelő révén. Az egyetemet Pestre teszi át, mert itt jobb helyen van. A jobbágyságnak szabad költözködést, jogvédelmet biztosít. Tervbe veszi teljes fölszabadításukat az egyenlő teherviselést; e végből népszámlálást, földmérést rendel el. Az iskolák és hivatalok nyelvéül a javasolt holt latin helyett az élő német nyelvet teszi. A magyart szívesen mellőzte, hiszen a magyar főurak, főpapok is alkalmatlannak találták a közigazgatás- és igazságügy vezetésére. Józsefnek e rendeleteit természetesen a vármegyék joguknál fogva végre nem hajtják. Józsefnek tehát a vármegyéket el kell törülnie, hogy helyébe tíz kerületet s kinevezett tisztviselői kart állítson. A városi és megyei törvényszékeket 38 új törvényszék helyettesíti, így halad II. József kitűzött célja felé. S mi történik? Rettentő változás. Az elalélt nemzet egyszerre föleszmélt, a már-már elkorcsosodott nemzedék egyszerre megizmosodik,, szolga alázatossága dacba szökken s ellenáll. És ezzel a magyar nemzet és II. József sorsa eldőlt. Az egész országgal szemben álló Józsefnek buknia kellett. Bukása a fél halott nemzetnek újjászületését, neki halálát okozta. Szent István is nagyot, csupa új dolgokat akar, de vannak hívei s céljai nem ellenkeznek a nemzet céljaival. II. József egyedül állt rettentő tévedésével... Ő azt hitte, hogy a jólétért, a műveltségért, amelyet alattvalói számára kilátásba helyezett s amelyért dolgozott, odaadja a magyar nemzet nyelvét, vallását, szokását, alkotmányát s dicső történetét. Tévedett, csalódott, elbukott. Bukása azonban férfias, Vörösmarty, 1855—1905. Ötven esztendő múlt el azóta, hogy Vörösmarty Mihályt, a magyar köjtök királyát eltemették. A váci utcai Kappel-házban halt meg, 1855. november 19-én. Balatonfüredről betegen jött fel Pestre s az Arany Sas-fogadóban szállt meg, nejével és gyermekeivel együtt. Annyira gyönge volt, hogy egy hónapig ki se mozdulhatott fogadóbeli szállásáról. Felesége ezalatt állandó lakást bérelt a váci utca 5. számú házában. Végre november közepe táján a költő jobban érezte magát, fölkelt és november 19-én felesége karjára támaszkodva bágyadtan átment az újvilág utcai Arany Sasból új szállására. Csöndes, enyhe nap volt. Vörösmarty szinte gyermekes örömmel sütkérezett a kései napfényen. A Hatvani- és Uri-utcákon haladtak lassú lépésben s meg-megálltak egy-egy történeti nevezetességű ház előtt. Ott mentek el, ahol Petőfi Nemzeti dalát 1848 március 15-én nyomtatták és mint a szabad sajtó első termékét a nép közé szórták. Aztán a nevezetes Pilvax-kávéház mellett ballagtak el. Akkor még, 1855 vége felé nagyon szomorú időket élt a nemzet. Az országban lélekzeni se lehetett szabadon. Javában szertelenkedett még a rendszer, mely az elnyomott, leigázolt nemzetet be akarta olvasztani az egységes, egyedül üdvözítő osztrák birodalomba. A beteg Vörösmartyt tehát ezen az utolsó útján nemcsak a testi bágyadtság késztette megállásra, molabus sóhajtásra, hanem a hazafias bánat is, mely a történeti jelentőségű helyek látásától hirtelen kiújult csüggedt szívében. Kissé kedvetlenül ért a Váci utcába. Feltűnően pihegett és görcsösen fogta felesége karját. Amint a Kappel-ház elé értek, Vörösmarty azonnal megismerte az épületet. — Ebben a házban halt meg Kisfaludy Károly! Alig mondta ki Vörösmarty e néhány szót, egyszerre elszédült és összeesett. Felesége sikoltására a házból s az utcáról is emberek siettek segítségükre. Fölemelték, karjukra vették és úgy vitték föl lakására az elalélt költőt, akinek melle hörögve zihált. Vörösmartyné rögtön orvosért küldött. De mire az orvos megérkezett, a halál már legyőzte a halhatatlant. Szélütés érte a szívét. Meghalt! Most november 19-én lesz ennek ötven esztendeje . . . Temetése november 21-én délután 3 órakor volt, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, melyben Kisfaludy Károly meghalt. Vörösmartynak nagy temetése volt. Az egész ország temető volt akkor. A nemzet úgyszólván pisszenni se mert. Hiszen még a néma honszeretet is börtönnel lakott. Épen 1855-ben történt, hogy három előkelő fiatal embert vasra vertek és bezártak azért, mert lakásuk három ablakából szótlanul kinéztek az utcára s az egyik piros, a másik fehér, a harmadik meg zöld nyakkendőt viselt. Egy szemhunyolitás elég volt akkor, hogy árulók, szimatolók, leselkedők, zaklassák, üldözzék a magyart. Vörösmarty temetése volt az első nyilvános alkalom, melyen a nemzet a szívében élő nagy gyászt bátran kifejezhette. Sírni lehetett anélkül, hogy a könyeket bűnül róhatták volna fel. Hiszen nagy fiát, dicső költőjét veszítette el a nemzet. Vörösmarty mint lírikus és mint epikus egyaránt színtiszta nemzeti költő volt. A nemzeti dicsőség, a nemzeti nagyság megéneklője. A költőt megsiratni, meggyászolni csak nem lesz tüntetés ! Pest utcáin tehát roppant tömeg hullámzott 1855 november 21-én délután 3 és 5 óra közt. Szemtanuk állítása szerint legalább harmincezer ember gyűlt össze a temetésre. De a városban szerte is mindenütt az utcákra sereglett a nép és amerre a temetési menet elhaladt, sorfalat állott a gyászoló közönség. Szinte jól esett abban a zord időben a nyílt busulás. Az első eset volt, hogy szét nem verték, porkolábok kezére nem adták a konspirálókat, akik szomorkodni merészkedtek, midőn a császári hatalom, az abszolút önkény oly bőkezű atyai szeretettel gondoskodott a magyar néptörzs jólétéről. De bár Vörösmarty temetésén meg is nyilatkozhatott a hazafias bánat, hangosabb kifejezésre a nemzeti gyász mégse jutott. Az emberek féltek , vagy legalább is óvatosak voltak. Az óriás tömeg némán bámult egymásra. Amerre a menet elhaladt, a közönség levett kalappal állott, némán, mozdulatlanul. Talán titokban el-elmorzsoltak egy-egy forró könyet, mély sóhajtás is zúgott egy-egy kebelből , de tüntetés egyáltalán nem volt. Ám a gyászolók azért megértették egymást. Összevillantak a szemek és szó nélkül is kifejezték, hogy a tömeg együttérez. Vörösmartyt, a Szózat költőjét temették és a gyászoló kö-