Függetlenség, 1905. augusztus (18. évfolyam, 47-50. szám)
1905-08-06 / 47. szám
Kecskemét, 1905. augusztus 6. Vasárnap XVIII. évf. 47-ik szám. Előfizetési ár: Egy hóra . . 1.—K. Negyedévre 3.—K. Félévre . . . 5.—K.FÜGGETLENSÉG POLITIKAI LAP. A F ÜG G E T L E N S ÉGI és 48-AS PÁRT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Helyben házhoz hordva Egy hóra . . 70 till. Negyedévre *2.— K. Félévre . . . 4.— K. Egyes szám 4 till. Vidékre postán küldve Felelős szerkesztő : TÖMÖRI JENŐ. Főszerkesztő: SZAPPANOS ISTVÁN Szerkesztőség és kiadóhiatal. II. tized, Mária u. 32.. sz. Fiók kiadóhivatal: I-ső t., Kéttemplomköz 10. sz. és G. Fekete Mihály könyvkereskedő üzletében (Piac tér) hova a lap szellemi részét illető közlemények is küldhetők. Főmunkatárs : FRITZ IMRE. A hatvanhetesek többsége. Kecskemét, augusztus 5. Bánffy Dezső báró kiadta a jelszót: egyesíteni kell a hatvanheteseket a koalíción belül. A szabadelvű párt oszoljék föl, hagyja el régi bálványait és cserélje föl újakkal. Csatlakozzék vagy hozzá, vagy Andrássyhoz, de persze, jobban szeretné, ha egytőlegyig az ő zászlójára esküdnének az egykori Tisza-huszárok. Több újságnyilatkozat, a deési beszéd e törekvésnek szolgálatában állott. A részletek, feltételek, a módozatok, melyek között Bánffy ezt a műveletét végre akarja hajtani, m még nem ismeretesek, de idegességet máris látunk. A függetlenségiek féltik joggal döntő szerepüket a szövetkezésben. Féltik az elsőséget, azt a súlyt, melyet az a tény ad nekik, hogy ők a koalíciónak számbelileg leghatalmasabb frakciója. Azt kell hinni, hogy nagy összeveszés lesz a dolog vége, ha a Bánffy eszméje esetleg a megvalósulás felé közeledik. Itt ott máris látunk kirohanásokat Bánffy ellen, hogy ezt akarja, azt , akarja. Neri védjük, nem támadjuk Bánffyt. Nem vitázunk senkivel. De azt hisszük, apró személyes- és pártszempontoknak el kell hallgatniok. Egészen mellékes, ki lesz miniszterelnök. Most az egészen közömbös. Ránk nézve két dolog lényeges. Akárhogy lesz is, akárkinek sikerül is elkaparintani a miniszterelnökséget, egynek be kell következnie. El kell tüntetni a föld színéről ,,a szabadelvűpártot, mely harmincnyolc esztendeig kiélte az országot, anélkül, hogy törődött volna vele. Meg kell szabadítani a nemzetet azoktól, akik szinte rabszijra fűzték és teljesen megmételyezték közéletét. Akik hitbizománynak tekintették az országot, melyből az kapta a legnagyobb parcellát, aki legtöbbet vétett érdekei ellen. A másik, amiért küzdünk az, hogy igazán új politika, új korszak következzék. Érjen véget az a hazugság, hogy van népképviseletünk. Érjen véget az a liberalizmus, mely a népiszonyban szenved. Amelyben vannak jogtalanok, akik dolgoznak és fentartói az államnak és vannak herék, akik lakmároznak a jogok asztalánál s kitartottjai a millióknak. Jöjjön olyan korszak, melyben a becsületes polgári munka a legnagyobb tisztesség s egyedüli, de biztos útja a boldogulásnak, haladásnak. Kétségtelen ugyanis, hogy a választásokon erre a két nagy feladatra kapott megbízást a függetlenségi párt is. Emlékezzék csak, a jelszó ez volt: ledönteni a régi rendszert, melynek megalkotója és fenntartója a szabadelvű párt s a régi romlott rendszer helyébe újat építeni, újat, melyben a nemzet visszaadassék önmagának. A felől nyugodt lehet a függetlenségi tábor, hogy nélküle az új rendszert, a munka korszakát meg nem lehet csinálni. A párt súlya továbbra is megmarad. Nélküle elképzelhetetlen volna a komoly, folytonos munka korszaka. Letűnt az idő, amelyben egyik kézzel építeni, a másikkal kardot forgatni lehetne. Ha azonban a hatvanhetesek egyesítése csak a régi üzletnek új cégér alatt való folytatódását jelenti új cégfőnök kezében , ha a nemzetet csalódás éri és kinullázott tömegek siratják jóhiszeműségüket, amelylyel diadalra juttatták a koalíciót, — még ha a függetlenségi párt bele is egyeznék: kárhozatosnak tartjuk az új alakulást és fülébe mennydörögjük : árulás, árulás, árulás, a nép nem erre adott megbízást? a nép nem ezt várta, nem ezért áldozott hosszú, emésztő válságban annyi erkölcsi és anyagi értéket. Egyesítsék teket a hatvanhete , Tát · Első szerelmem — A Függetlenség eredeti tárcája. — Irta: Fazekas Károly. Egyszerű kis piros ruhája volt, Mely oly jól állott kecses termetén. Kibontott haja vállára omolt le, Szeméből a menny sugárzott felém. ... Oh mily szép volt igy ! Óh mint megszerettem ! Mint beszéltek e lángoló szemek ! Ajkán eggyé vált a liliom s a rózsa. Arca istennőt szégyenitne meg. Tavasz volt. Szép, rózsás, sugárzó fényű, A feltámadás ifjú ünnepe. Madár dalolt virágos lombok között, A lég és a szív dallal volt tele. Mi együtt voltunk az árnyas bérekben, Hol a rezgő lomb egymásra borul, Keze kezembe tévedt önfeledten, És úgy haladtunk hosszan, szótlanul. Utunkban illatos virágok nyíltak , Letépett egyet, s átnyujtá nekem. Szivemre tűztem, sőt az édes lánykát keblemre vontam szenvedélyesen. Szemében a boldogság könyje égett, Lelkünk forró csókokban egybe forrt . . . ... A madárdal, mely felcsendült a légben, Szerelmes szivünk szép ábrándja volt. ... És a virágot most is hiven őrzöm Most is itt hordom mindig szivemen, És midőn nézem, átragyogja lelkem Fényed derűje, első szerelem! Fémet lehajtom, gondolkodva, rája, Örömet és bút érzek egyaránt, Ha felidézem letűnt idők képét, Sőt, a mosolygó kedves kis leányt. Ostobaság. Irta : Biró Lajos. A naiv Csanád, a festő zajosan rontott be a lakásba. — Vilma, kiáltotta, Vilma, világszép cousine-om, panaszszal jövök. A szép, fiatal asszony nagy karosszékben ült, bágyadtan emelte fel a fejét és fáradtan mosolygott. — Vilma, mondta komolyan Csanád, nem akarlak ugyan elvitatni uradtól és parancsolódtól, a derék Kálmántól, de azzal tartozol a szépséget szomjúhozó emberiségnek, hogy piros ruhádban zölddel befuttatott erkélyeden megjelent ilyenkor alkonyattájban. Nekem kell az a nagy piros színfolt a zöld erkélyen, én belebetegszem, ha nem látlak. Tartozol vele ennek a szürke világnak, hogy egy kis szint, egy kis szépséget juttass neki. Az asszony fáradt arcát az irtózat keserűsége torzította el. A szája megvonaglott, a kezét remegve emelte fel. — Nem, mondotta, nem nem, soha többé nem megyek ki erre az erkélyre. — Ohó, mi történt? Az asszony irtózva hunyta le a szemét és intett a kezével: — Ne kérdezd. — De. Igen. Mégis. Miért? Mi történt? . Csanád unszolta az asszonyt. Az asszony idegesen remegett.