Függetlenség, 1907. április (20. évfolyam, 76-99. szám)
1907-04-03 / 76. szám
Kecskemét 1907. április 3. Szerda XX. évfolyam, 76. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR. ■ ■ J Szerkesztőség és Vidékre postán küldve: , -r- t * i mai.i * n .. .. , POLITIKAI NAPILAP Telefon: Negyedévre . . 3.80 fill. Félévre . . . 7.60 fin. f kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 145. szám-Felelős szerkesztő: Főszerkesztő. Szerkesztő: TÖMÖRI JENŐ. SZAPPANOS ISTVÁN. KECSKEMÉTI VILMOS: Kecskemét közművelődése és társadalma. irta: Bagi László. (Folytatás). Kecskemét város 1439-ben zálogba adatván, attól fogva földesúri adót (censust) fizetett, de önkormányzatát mindig megtartotta; papját, biráját elöljáróit szabadon választotta. Ép úgy, mint Szeged — mely szintén civitas címmel birt — útvám és áruvámszedési állomás volt, mely a királyné vámtisztei által kezeltetett. A városi tanács bíráskodott s az önkormányzatot a török is meghagyta, de a város bírája és tanácsa mellett a török Kadia is bíráskodott egész 1606-ig, mitől fogva a város önálló hatósága igazságszolgáltatási tekintetben is viszszaállott. _ A város hajdan sáncz alakú mély árokkal volt kerítve s annak belső partja tövisből karcolt erős sövénnyel volt szegélyezve. A homoki kápolnáról, mely 1794-ben a nagy tűzvész alkalmával leégett, (a Gyümölcs, újabban Széchenyi-utcán) a szóhagyomány azt tartotta, hogy Szt. István király által állított fogadalmi épület volt. Ez egy mély völgykatlanban állott, mert eredetileg a város és környéke futóhomokkal borítva nem volt, de midőn nyugatéjszak felől a homok magát a várost is elbontással fenyegette, a kápolna szinte eltemettetett. A futóhomok terjedésének meggátlására ültették az erdőket és szőlőskertek jó nagy részét is. Az említett kápolna mellett volt a város legrégibb temetője, míg a Szent Háromság temető 1739- ben nyittatott meg a pestis vagy fekete halál dúlása idején, melynek fogadalmi emlékéül 1742-ben a Szt. Háromság szobra állíttatott. Oklevelekkel mutatható ki, hogy a város az alvidéki határig vezető országos közlekedési és posta itt volt, míg 1686-ban egész vidékével együtt majdnem teljesen feldúlt kietlen puszta- Ságként került vissza a magyar korona birtokába, hogy aztán is még számos rácbetörés színhelye legyen. A város lakosai hajdan nagyhírű gazdálkodást, földművelést és baromtenyésztést folytattak s 1677-ben 319.000 katasztrális holdon űzték kiterjedt gazdálkodásukat. Ezen földek jó részét haszonbérben bírták s a jászkunok megváltakozásakor 1745-ben vesztették el, de a város határa, — melyhez a tatárjárás után maga a város 6 elhagyott szomszéd község határait csatolta, — még ekkor is 160.000 hold maradt. E roppant terület jó részét örökváltság útján szerezte meg a város, melyet — az 1840-iki törvényt több mint egyszázaddal megelőzve, — a gróf Aspremont nemzetséggel 1724-ben kezdett meg és sok száz családdal más félszáz évig folytatott és 1868-ban fejezzett be. Ily körülmények között — török, tatár, rándulások idején, pestis, tűzvész, futóhomok veszedelmei közt, — a város közművelődését és haladását kevesleni vétek volna, s társadalmi életét is könnyű elképzelni. És mégis, a sövényfalak között, csodálatos erő tartotta fenn magát, mely mindent megszerzett, amit mások elvesztettek s gazdagságának alapjait a homokföld megszerzésében bölcs előre látással kereste és találta meg. Nem csoda, hogy ily történelmi múlt mellett a városi hatóság erős, majdnem mindent magában foglaló tekintélylyé nőtt; kultúrának, társadalmi mozgalmaknak erős és buzgó faktorává lett s hogy ez a szó: „város“ még most is oly sokat fejez ki. Méltó társul szegődtek mellé az egyházak, mert Kecskeméten már majdnem négy század óta kiterjedt egyházközségi élet áll fenn, s a kőtemplom használata felett 1564-ben kötött szerződés, mint Hornyik János tüzetesen ,leírja, alapjává lett a városi javadalmak egyenlő megosztásának, az úgynevezett alternativnak, mely Kecskemét számára zsinórmértékül szolgált és mindenkor békés társadalmi életet biztosított. A szigorú bánásmód, melyben a török a keresztényeket részesítette, (papjukat megveretette, hangosan énekelni, imádkozni, keresztet vagy szentírást hordozni nem engedte stb.) nyomasztó társadalmi helyzetbe juttatta a város lakosságát, de az egyházi életnek még több szívósságot kölcsönzött, s a török uralom alatt városunkban két különböző vallásfelekezeti templom volt található, mely toronynyal, órával és harangokkal volt ellátva. (Folyt. köv.) A vondschiel» szonáta. Irta: Micsey Aranka. „Gratulálok Nagysád, gyönyörű volt!“ Az egész társaság el volt ragadtatva. Mindenki sietett hódolatát kifejezni az ifjú művésznőnek, ki szerényen köszönte meg a lelkes ovációt és hogy megmeneküljön a sok gratuláció elől, egy mellékterembe ment. Kis szalon délszaki növénynyel, kellemes levegő és egy süppedő pamlag. Éppen le akart ülni, midőn egy fiatal ember áll eléje. „Engedje meg kisasszony, hogy én is köszönetemet fejezzem ki ama élvezetért, amelyben e darab eljátszásával engem részesített. Kétszeres okom van erre. Először roppant bámulója vagyok Beethovennek, másod-szor ez a darab különösen hozzá van nőve a szívemhez. Mióta először hallottam, azóta szeretem már. Úgy képzelem, mintha egy temető nyílna meg előttem és tárná ki rejtelmességeit a szedemek világának. És főképpen azért, mert mindig eszembe jut egy igen szomorú történet. Ha megengedi, elmondom ! Leültek a pamlagra és a férfi rákezdett lassan, szomorúan. . . . Talán három évvel ezelőtt történt, hogy egy igen jó barátom jött el hozzám, akit már nagyon régen nem láttam. Késő este kopogtatott be hozzám. A meglepetés és a viszontlátás öröme sokáig fogva tartottak. Barátom nagyon rossz színben volt. Kérdeztem, hogy mi baja van ? Nem felelt. Oda ült a zongorához egy pár futamot játszott el rajta, majd a kottákat nézegette, melyek szanaszét hevertek a zongora melletti kis asztalon. Kezébe akad a Mondschein szonáta. Mint egy őrült dobta a földre a kottát és vérben forgó szemekkel kiált: „Hát te kisértetek szolgája, mindenütt utamba akadsz ? !“ Én nem tudtam mire vélni a magaviseletét, hallgatása, majd meg ez a rettenetes fölháborodása, ismertem jól a barátomat, tudtam, hogy ok nélkül nem tesz így. Sőt nagyon nagy dolognak kell lennie a miért ennyire indulatba jó. Vártam míg lecsendesedik. Lerogyott a székre és kezébe temetve arcát hangosan zokog. Most már igazán vége szakadt a türelmemnek. Oda mentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogy mi baja tulajdonképen. Mi bántja? Talán segíthetek rajta. Lemondó sóhaj volt a felelet. Leültem mellé és vártam mi fog következni. A szívem összeszorult előre, mert éreztem, hogy itt valami nagyon megrendítő tragédiáról fogok hallani. Elkezdte lassan meg meg csukló hangon és könnyei csak úgy peregnek orcáin. ... — Tudod — kezdi — hogy volt egy menyasszonyom a kit imádtam végtelenül, s a ki viszont szeretett. Egy alkalommal, mikor nála voltam s édes reménnyel tervezgettem, és számoltam a napokat melyek mennyegzönkig még hátra voltak. Ő zongorázott. Hallottad, hogy mennyit regéltem művészi játékáról. Csodásan játszott. Az ember megnémult a gyönyörűségtől. Önkéntelenül elhallgattam. És akkor rákezd az ő kedvenc darabjára a Hondschein szonátára. Én nem tehetek róla, de sohasem szerettem ezt a nehéz, temetőszerű darabot. Ő pedig imádta. Valóságos extázisba jött, ha játszta. Szemei mintha a túlvilágba tekintettek volna, ujjai az egyes variációknál őrült sebességgel siklottak tova a billentyűkön, mintha ezer meg ezer vili járná vad táncát a holdvilágos éjszakán, a temető amúgy is félelmes területén . . . hiába kértem könyörögtem, hogy ne játsza többé ezt a darabot, kimeríti, beteggé teszi az amúgy is érzékeny idegeit. De hasztalan! Könnyezve felelt mindig — meglásd úgy is akkor halok meg, mikor ezt játszom valami őrült vonzó erőt gyakorol rám ez a darab és ha nem is akarom játszani ujjaim önkénytelenül ezt játszák, hagy a békén elpusztulni, lásd nem lehetek boldog úgysem. Ezek a hangok mindenüvé elkísérnek és szél gyanánt süvítik fülembe, „ha nem jöst viszünk“ és én megrettenve csakhogy szabaduljak a rémektől játszom, bele temetem a félelmemet és rettegésemet a játékba és érzem mind fogy el lassan kint az erőm is mind pusztul a lelkem el . . . (Folytatás) A híres városból. (Bakával nem áll szóba.) Akkor történt ez az érdekes epizód, amikor József főherceg legutóbb itt volt nálunk, hogy ,szemlét tartson ezredének kecskeméti osztálya fölött. ‘ A Royal-szálloda előtt silbakolt egy közhuszár, ahol a népszerű főherceg lakni szokott s vidám ábrázattal járt föl alá, mit sem törődve az arra menőkkel. Egyszer aztán odalépett elébe egy baka-őrmester s valamit kérdezett a huszártól. A huszár végignézte az őrmestert s mintha semmi sem történt volna, tovább silbakolt. Az őrmester megint csak oda szólt a huszár-