Függetlenség, 1908. augusztus (21. évfolyam, 174-175. szám)
1908-08-01 / 174. szám
Kecskemét, 1908. augusztus I Szombat. 174. szám ELŐFIZETÉSI ÁR: g g| ^ Szerkesztőség és Vidékre postás küldve: ^ ^ ^ ^em^nVe* 's küldendők." Negyedévre . . 380 fül. POLITIKAI NAPILAP Telefon : Félévre . . . 766 fin. f kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 157. szám. Főszerkesztő: YYI P/POT VAA/T ! Felelős szerkesztő: SZAPPANOS ISTVÁN. AA1. ELV TÚL I /iiVL TÖMÖRI JENŐ. Harc a megélhetésért. Ez a húsevő ország annyira érzi a fő fogyasztási cikkének a drágulását, annyira nyomasztó reá nézve a húsdrágaság, hogy szinte észre sem veszi, hogy a más fogyasztási cikkekben is az egész vonalon ijesztő drágaság uralkodik. Drága ugyan a luxuscikk is, akármilyen formájában. Ruhában vagy pezsgőben. Ez azonban nem érintheti a közt. Akinek nincsen drága holmira felesleges pénze, ne költse reá. Nem szüséges dolgok. Az egyén törődhetik vele, de a köznek semmi köze hozzá. Az élelmezés kérdése azonban fontos közérdek. Társadalmi szempontból is, közegészségi szempontból is. Élelmiszerdrágulás mellett még fölcsapott munkabérek mellett sem szerezhet be a kiadott erejének pótlására megfelelő táplálékot a munkás, és kellő táplálkozás hijján testileg visszamaradt és elsenyvedt lesz az új nemzedék, amely idővel a mai felnőttek helyére kerül. Ma a megélhetés annak, aki nem gazdag, szomorú, terhes és kegyetlen. Talán kevésbbé érzi ezt a magános ember, de a családfentartók, akiknél mindig gond volt a megélhetés, ma a legsúlyosabb anyagi helyzet felé haladnak. Más országokban is észlelhető bizonyos százaléknyi árdrágulás, de egy sem közelítheti meg a magyarországiakat. Itt vannak városok, amelyekben mint egy modern tatárjárás úgy dúl végig az árdrágulás s különösen a húsdrágulás s nagyon sok családapa tekinthet elszomorodva gyermeke sápadt arcába, mert gondterhes anyagi viszonyai mellett hétszámra sem tud nekik tápláló, eddig megszokott húsételt adni. Mindenki tudja, hogy ennek a szomorú világnak nem a termelés az oka. A termelés hozadéka például épen a húsfélében mivel sem kevesebb, mint más években. Nem a hús hiánya emeli az árakat, hanem az önző érdek, amely az általános drágaság kihasználásában a vagyonszerzés, a meggazdagodás forrását látja. A termelő alig kap valamit a húsért, amit nagyban elad s amint fogyasztó, kicsinyben alig bírja azt visszavásárolni, mert oly drága. Ha a mostani esőzések segítenek is még valamit a legelőkön, a télen nagy lesz a takarmányhiány s a jószágtartó úgy igyekszik megszabadulni a takarmányt fogyasztó jószágjainak a feleslegétől, amit csak lehet. Amely jószág ára egy év előtt 230—250 korona volt, azt ma 140—160 korona értékben árulják. A jószág ára egy év alatt 70—80 százalékkal esett. De azért a hús ma sem olcsóbb, mint egy év előtt volt. Ellenben, mikor a múltban feljebb ment a jószág ára, a kicsinyben való kimérés nagybátran vágtatott vele az áremelkedésben fölfelé s ha amar tiz fillérrel emelkedett, ez mindjárt harminc fillérrel ugrott. Tejben, kenyérben s egyéb nem fényűzési, de szükséges fogyasztási cikkekben, a múltat összehasonlítva, szintén megdöbbentő árdrágulások érezhetők. Olyan anyagok, amiket még csak bojkottálni sem lehet , haugyan hasonló szervezkedésre a mi szertehúzó társadalmunk egyáltalán képes volna is. Társadalmunk e tekintetben nagy egykedvűséggel teszi túl magát még a közmondásos birkatürelmen is; ő az a nevezetes strucmadár, amely a baj elől a homokba dugja a fejét s ha egyszer aztán se nem hall, se nem lát, akkor jól van minden. Pedig egészen más dolog a munka, a szorgalom, az ügyesség útján előálló tisztes polgári haszon, és más dolog az, ha a közönség példátlan nembánomsággal kartellek által hagyja magát tönkretétetni. Már sok városban próbálkoztak meg a hatósági mészárszékkel s annyit mindenesetre elértek vele, hogy a húsárak nagyon is lényegesen csökkentek. A lapokban, amelyek egyértelműen panaszkodnak a közönség érdekében az élelmiszerek megdrágulása miatt, csaknem naponta olvashatók az ilyen módon elért eredményekről a híradások. Egyes helyeken elég volt csak magának a szövetkezeti mészárszék felállításának bekövetkezésére figyelmeztetni a házárulókat, hogy a kicsinyben való kimérés húsárai azonnal alábbszálljanak. A szövetkezés . . . Folyton mondjuk, írjuk és halljuk, de sőt tudjuk is, hogy a tömörülés hatalom és a szövetkezésben van az erő. S különösen az intelligens osztály, amely korlátolt és meghatározott jövedelmekből él, amelynek költségvetése nem bírja el az egyre Tavaszi királyság. Irta: Nagy Rózsi. Utolsó nap volt. Reggel lett elhatározva, hogy este elutaznak. Gulácsy Flóra bucsúzni indult, búcsút mondani a legkedvesebb helynek, ahol legjobban szeretett a világon. Az emberektől, az ismerősöktől nem köszönt el, csak a helytől, a kis elvadult kert rombadőlt, mohos kőkerítésétől, a fehérvirágos fáitól. Egy lecsüngő ágat megcsókolt. Aztán elsietett a mólóra. Ott már várta az öreg bárkás, meg az öreg bárka. — Ki a tengerre, búcsúzni akarok. Ma megyek el. — Mikor jön vissza, kisasszony ? — Talán soha, talán egy esztendő múlva. — Akkor is én akarom csónakáztatni. Eveztek mindketten befelé, szótlanul. Pompás tavaszi délután volt, a nap még magasan állott. Fehér csillagok sziporkáztak a vizen. A távoli szigetek halványlila ködfátyolba burkolóztak, a hoszinai hegycsúcsok előcsillámlottak. A hegyek mögül már sötét felhők húzódtak szélesen, lassan a tenger felé. Különben ragyogott minden, valami éles, szinte bántó kékfehér fényben. A part felől fújdogált a tavaszi szál, magával hozta virágzó babér s a mandlafák édes illatát. A távolban fehér vitorla fénylett, lassan futta a szél feléjük. Hogy közelebb ért, már ki lehetett venni a benne álló férfialakot. Ott állott a bárka közepén, nagyon magas és karcsú, mint az árboc, az arca sovány, kissé beesett és fekete, mint az olasz matrózé, aki kormányozta a csónakot. Azzal a férfival ma beszélni akart a leány, először és lehet, hogy utoljára. A leány szerette a graciózus pózokat, utolsó napon, itt e végtelen tengeren beszélni először vele. Akarta ezt szívós természete minden energiájával, akaratos vére minden csöppjével. A férfi bárkáját hozta a szél, mintha szolgálatába szegődött volna a leánynak, a saját csónakját meghajtotta az öreg bárkás reszkető és az ő erős, fiatal keze. Már oly közel értek egymáshoz, hogy a leány látta a férfi szemének kékes fehérségét elővilágolni a sötét arcáról, látta a haját, a feketét, a fénylőt, amint homlokába hull a nagy lehajtott karimájú kalap alól. A szél alig mozgatta a bárkát, a vitorla, mint lankadó virágszirom csüngött az árbocán. A leány irányváltoztatás nélkül evezett a férfi bárkájának pávájára, merőlegesen. Már alig négy ölnyire voltak egymástól, mikor az öreg bárkás egy rémült kiáltással megrántotta a leány karját, másképp a csónakjuk orrával kötődnek a másik bárka oldalához. A leány egy kicsit megijedt, egy kicsit elállt a lélegzete, egy kicsit tele lett könnyes a szeme. Fölállt, nagyon izgatott volt és fölnézett a férfira. Az csak állt mozdulatlan, kissé előrehajolva. A fekete szeméből előlángoló fény olyan volt, mint a fekete felhők közül kitörő napsugár. Fenséges volt. Úgy beleillett a tavaszi délután tündöklő pompájában. A vészes, vakító ragyogás, a közelgő hatalmas felhőcsapat, meg az ő lénye, valami gyönyörű egészet képeztek. — Jöjjön át a csónakomba, — hallatszott a férfi szava. A hangja nyugodt volt, a gesztusa imperátort pózolt, a szája remegéséből látszott, hogy föl van indulva. Kezét nyújtotta, hogy átsegítse a leányt. Az segítség nélkül átugrott. Az ár lassan mozgatta őket tova, az öreg bárkás csekély távolságból követte őket. A leány elhelyezkedett a csónak végibe, a férfi megállott előtte. — A nevem ... — kezdte. De a leány közbevágott: — Nem kell. Ő jön oda az evező padjára. Kis ideig hallgattak, a leány nehezen beszélt, törte a szót, a hangja el-elakadt. Ne vegye rossz néven, ne haragudjon érte. (Folyt, köv.)