Mezőgazdasági Mérnök, 1964 (5. évfolyam, 1-21. szám)
1964-01-23 / 1. szám
SZÍNHÁZI ŐRJÁRAT Decembert a bemutatók hónapjaként könyvelhetjük el. Majd minden színház premierekre készült az óév utolsó havában. S bár akkor közbeszóltak a vizsgák, a „rázós hetek” után nézzünk körül mi is színházi berkekben. Mivel szolgálnak e bemutatódömping után a „kedves közönségnek”? Elsőként talán a Petőfi Színház Espresso Bongóját említsük. Wolf Mankowitz darabja nem ígér valami felejthetetlen, valami csodálatos színházi élményt, de egy rendkívül kellemes estét feltétlen, s musical színházunk kísérletező periódusának egy jelentős állomását. A többé-kevésbé sikeres vagy sikertelen kísérletek után került színre ez a világ színpadait sikerrel bejárt musical comedy, Bongónak, a slágerkirálynak története. Hogyan lesz egy fiatal emberből sztár, hogyan küzdenek meg érte a vállalatok, filmesek, impresszáriók. Tulajdonképpen ez a story. De közben — szinte csak egy villanásnyira — érdekes arcok, jellegzetes figurák bukkantaik elő — hiai dzsesszklubtól a diplomatabár előkelő " "világáig, arisztokraták és lefül lőtt egzisztenciák parádés felvonulása ez, egyegy villanással rajzolva ki azt a világot, melynek pünkösdi királya az ifjú Bongo. S mindez a próza, a zene (jó ritmusú, nálunk kicsit furcsa, Itt-ott talán meghökkentő, fanyar, kicsit gershwines hangvételű jazz, szerzője: Monti Norman) és a táncegyüttes nyelvén, jó előadásban, modern, ötletes, végig azonos (csak a különféle világítási effektusok és színpadi „kocsik” változtatják a helyszínt) díszletekkel. Makai Péter rendezővel az élen nagyszerűen oldotta meg feladatát a színház társulata. Különösen dicséretes Holl István alakítása, aki szuggeszíven formálja meg a fenegyerek, Bongo figuráját. (őszintén szólva, az eredeti londoni Bongót magnetofonszalagról hallva, nem hittük volna, hogy a magyar színpadon ilyen remek Bongót láthatunk.) . Horváth Tivadar Johnni, az impresszárió szerepében a tőle megszokott jó alakítást nyújtotta.Bájos Margittay Ági ambiciózus, de nem túl tehetséges strip-tease girl-e, Agárdy kedvesen mókázik Mayer, a széplelkű lemezgyáros szerepében, Galambos Erzsi (Dixie) már megjelenésével is sikert arat. Csak az elismerés hangján szólhatunk, Harkányi Endréről, a letűnt filmproducerről, a szinte csak epizódszerepet alakító Kórán Lenkéről és a többiekről. Igen eredetien hat a tánckar groteszk, szatirikus produkciója (Bogár Richárd koreográfiája), mely nem kiegészítője, hanem szerves része a darabnak. Mondanivalója van, amellyel nem is marad adós. Sajnos, a zenekar időnként még mindig túlharsogja az énekeseket. Mindent összevetve, rendkívül érdekes, újszerű produkció az Espresso Bongo. Feltétlen meg kell nézni nem beszélhetünk ilyen elragadtatott hangon Pavel Kohut. Harmadik nővéréről. Talán, mert az ilyen nagy szerelem után mást, többet vártunk az ismert csehszlovák szerzőtől. A három külvárosi lány története gyenge darab, sőt ki-ott a giccsbe hajló. Néhol felvázol (de csak vázol) ugyan egy-egy karaktert (például a jogász apa, az anyósjelölt figurája), alakjai valahogy nem keltik a hús-vér ember benyomását. (Szinte nehéz elhinni, hogy ugyanaz az ember írta, aki a csodálatos Ilyen nagy szerelem című darabot.) Van ugyan egy-két „jó beköpés”, szellemes vagy kevésbé szellemes bemondás, de az sem segít a Harmadik nővéren. Van néhány gondolat, ötlet, de valahogy sorra mindegyik elsikkad. Valami illúziót talán a jelenetek közé beékelt songok keltenek, de ez kevés, így aztán hiábavaló a művészek minden erőfeszítése, jó darab a Harmadik nővérből sehogy sem kerekedik ki. Pedig a művészek törekednek, hogy valami életet vigyenek vérszegény figurájukba. Ez leginkább Törőcsik Marinak, a legfiatalabb nővérnek sikerült (igaz, az ő szerepe a leghálásabb), szemtelen bájossága, talpraesett alakítása minden néző szívébe belopja magát. Lényegesen gyengébb Kohut Magda alakítása, igaz, vele mostohán bánt a szerző, akárcsak Pap Évával, akinek szerepe alig több egy vázlatnál. A többiek — Makláry János, Csernus Mariann, Pásztor János, Somogyvári Pál, Sztankay István, Kemény László — igyekeztek, de szerepüket jobban kiaknázni egyenlő a lehetetlennel. Priestly háromfelvonásos komédiáját, a Mr. Kettle és Mrs. Moon botrányos esetét a József Attila Színház tűzte műsorára. Könnyed szórakozást nyújt, itt-ott a szatíra fegyverével reflektorfénybe állítva egy angol kisváros előkelőségének képmutató, hazug életét. Mindezt Mr. Kettle esetén keresztül, akinek egy szép napon elege van mindenből, ami eddigi életét jelentette, fittyet hányva a világra, egy hétfői napon, amikor szinte szent kötelessége mindenkinek a pénz után eszeveszett futkosás, Mr. Kettle, Brickmill városka bankigazgatója nem megy be hivatalába, ledobja magáról hivatalnoki egyenruháját, s ahelyett, hogy egy tisztességes polgárhoz méltóan a pénz utáni hajszába vetné magát, egy játékpisztollyal játékoroszlámokra lövöldöz. Mindennek a tetejében lerántja Mrs. Moonról is a hideg üzletasszony merev álarcát. A városka „társadalma” persze, mindezt nem nézheti tétlenül, s ebből szellemesebbnél szellemesebb komikus szituációk származnak. Bár az egész nem más mint komédia, de szellemes komédia, Priestly gyakorlott a színpadi ötletek szellemes, elegáns kiaknázásában, és a színészek szívvel-lélekkel komédiáznak is, a nézők pedig kitűnően mulatnak. Mr. Kettle alakítója, Ráday Imre, kedves, hóbortos, rokonszenves bankigazgatóként lopja magát a közönség szívébe. Rendkívül jó figura Velenczei István konvencionális, már-már bárgyúnak tűnő Mr. Moonja, Komlós Juci könnyed és bájos Mrs. Moon, Kállay Ilona valóban szexepiles kis fruska Monica alakjában. Jó Szabó Ernő, Káló Flórián, Sugár László, Báró Anna és Győrffy György is. Címmel hallhattunk kitűnő előadást Radics László elvtárstól, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem lélektan tanszékének adjunktusától. Az előadást és az azt követő vitát a gépészmérnöki kar tanári KISZ-alapszervezete rendezte a kar oktatói számára, örvendetes volt, hogy meghívásunkra a Kertészeti Főiskola tanári KISZ-szervezete is képviseltette magát — sajnálatos azonban, hogy karunk nem KISZ-tag oktatói közül alig néhányan jelentek meg, a sok alapvető, általános és fontos, nevelési-oktatási-módszertani kérdést érintő és tisztázó előadáson, vitán. Az előadás és vita gerincét az a gyakran hangoztatott téma alkotta, hogy mit kell tenni és hogyan kell tenni bármit is oktatóinknak, hogy szaktudásuk átadása minél eredményesebb legyen, milyen tényezőket kell figyelembe venniük, ha azt kívánják, hogy a szakismereti anyag közlése mellett, a hallgatók karakterét, jellemét, közösségi szellemét, tudatuk minden megnyilvánulását befolyásolni, sőt annak kialakítását is irányítani tudják. Röviden: oktatni és nevelni, de hogyan és e munkákat milyen tényezők befolyásolják? Az előadás jó felépítésű, sok jellemző példával tarkított, igen elgondolkodtató bevezető volt a vitához. Az előadó nagyon helyesen csoportosította a legfontosabb jellemformáló tényezőket, mert azokat egy fiatal és általában a fiatalság fejlődésének, növekedésének időrendi sorrendjében tárgyalta. Nagyon helyes és kitűnő módszertani megoldásnak bizonyult, hogy e fejlődési meneten belül állomásokat alakított ki, melyek mind, mind a Eldöntött tény. Szögezi le előadónk, hogy az örökletes jellembeli tulajdonságokat, bár az egyén természetének elemzésénél mindig figyelembe kell venni, például szangkarakter kialakulásának egyegy tényezőjét jelentették. Ezek egymáshoz szervesen kapcsolódtak, de egyben mindegyik szigorú absztrahálást, elvonatkoztatást, minden sallangtól megtisztított jellemzőt adott meg, s ezután mint ahogyan azt a legkorszerűbb tudományos megállapításoknál mindig tenni kell, ezeket a kiragadott jellemzőket bő és igen jellemző példaanyaggal tette érthetővé, hozta közel minden jelenlevő lelkivilágához, s akarva-akaratlanul, a hallgatóságot e tényezők feletti elgondolkodásra késztette, talán kényszerítette! Valóban, egy előadás csak akkor lehet élmény, felejthetetlen, s minden szava maradandó, ha újat ad, s az előadás a hallgatóság szellemi, vagy gyakorlati világában zajlik le, ha az előadás minden mozaikszemében a hallgató, vagy a hallgatóság magára ismer, a saját munkáját, napjának eseményeit látja maga előtt leperegni, csoportosítva, elemezve! Megengedhetetlen más tudásával, „tollai”-val ékeskedni, ezért kifogásolható talán az előadás ismertetése. Mégis megteszem ezt, mert e néhány gondolat legyen példa arra, hogy minden oktatónak, különösen az egyetemi oktatóknak, kiknek többsége szervezett pedagógiai, pszichológiai, módszertani oktatásban nem részesült, a fejlett jellemek — az egyetemi hallgatók — nevelésében és oktatásában bonyolult rendszerű lélektani tényezőket kell figyelembe venniük. Cinikus természet, de a jellem kialakításának ez meghatározója nem lehet. Az egyén jelleme az egyén környezetének hatására formálódik: alakul ki, változik meg, vesz fel és hagy el esetlegesen alapvető vonásokat. S mi a környezet? A család, az otthon, az iskola, az ismerősök köre. A gyermek magával hozza örökletes jellembeli tulajdonságait, s ehhez vesz fel újabbakat a környezetből. Mélyreható a jelentősége a gyermekkorban szerzett minden jellem- vagy jellemző vonásnak. Egy egész életre kihat például egy különösen harmonikus, békés, szeretettel, „felejthetetlen” ott- ■ hon minden melegsége, vagy egy rendezetlen, becstelen, erkölcstelen, vad, durva otthon minden borzasztó emléke. De tovább: a gyermek fejlődik, önállósága nő, a jellembeli tulajdonságok szerint differenciálódnak az egyének, kialakul a magabiztos, ügyes, okos, a „talpraesett" és kialakul a szomorú, csöndes, talán ügyetlen fiatalok csoportja. A törvényszerű folyamat azonban itt sem áll meg, a kis vagy nagyobb közösségek hilgen, de ezt a munkát milyen módszerekkel végezzük? Fontos alapelvek szigorú betartásával! Egy előadás, egy csoportos vagy egyéni beszélgetés, bármily fontos alapigazságokat is foglal össze, nem lesz hatásos, ha előadója nem tud bensőséges érzelmi kapcsolatot kialakítani a hallgatósággal. A meggyőzéshez, például világnézeti, politikai meggyőzéshez, az előadó hallgatóinak gondolatvilágában éljen és ne a saját mindent jól tisztázott és igaznak ismert, rendszerezett tudását mondja el fennhangon. Érzelmi kapcsolat: annyit jelent, mint a hallgatóság szellemi színvonalának megfelelő, a hallgatóság életéből vett példákkal úgy győzze meg azt, hogy valósággal a bizonyítandó tétel kimondása nélkül ébressze fel bennük a kétséget, úgy érveltermelik az úgynevezett természetes vezetőt, aki előbb a játék irányítója, az osztályelső, az osztályvezető stb. később a kulcsember. Helyes, s éppen a felnőttek feladata, hogy megtalálják ezt az egyént. Rá hallgat a közösség, így segíti a felnőtt oktatót, de ugyancsak ott kell lennie az oktatónak, mikor mint gyakran, ezen előnyös tulajdonságok a helyes határt túllépik, s a „talpraesett” a közösség és a saját maga kárára fordítja erényeit, így kerülnek a fiatalok a felsőbb iskolákba, fejlett, de nem kifejlett jellemmel. Itt nálunk az egyetemen a jellemformálás folyamatának folytatódnia kell. S éppen nekünk nem szabad engedni, hogy ez a folyamat spontán folyamat legyen; az oktatóknak, a társadalmi szervezeteknek felelős kötelességük az ifjúság és minden egyén jellemének alakítása, csiszolása. jön, hogy a döntő lépést a hallgató még ott az előadáson, vagy később, de maga tegye meg. S ha ezt elérte a hallgatónál, az eredmény nem maradhat el! Az emberi tudat bonyolult megnyilvánulásaira oly sok tényezőt hat, hogy egy új tényező várható hatása nem lehet nagy. Ezért a nevelő munkában a fokozatosság jelentősége különleges. Értendő ez valamely egy adott tételre és értve ezt az egyénre, annak egész jellemének formálására. Egy kialakult nézet, tulajdonság, tudatforma változása csak kitartó, következetes, hosszú munka után várható el. Az oktató számoljon mindig a hallgatóság igényeivel legyen az előadás, tárgyi tudás közlése, világnézeti, politikai tartalmú, vagy nevelési célzatú előadás, nem hagy nyomot a hallgatóságban, ha a csoportfejlettségi színvonalát figyelmen kívül hagyva túl aprólékos, túl precíz, szükségtelenül alapos, vagy éppen fordítva elvont, túl elméleti, vagy éppen a könnyen érthetőséget gátolva meggondolásaiban nagyvonalú. Hiába tökéletes a tárgyi tudásanyag összeállításában az ilyen előadás, közlés, ha a közlés módja esik távol a hallgatóságtól, a tudás átültetésének eredménye igen alacsony szintű lesz. Röviden: a hallgatóság unja, s figyelmét, talán a hallgatóság legjobb akarata ellenére sem képes lekötni. Végül az egyéni nevelés tekintetében mindig figyelemmel kell lenni arra, hogy az egyén eddig mit hozott magával, jelleme milyen erényeket, hibákat tartalmaz. Akkor cselekszünk helyesen, ha minden rossz hajtást, azok állandó megnevezése, állandó szemrehányása, hangoztatása nélkül, szinte észrevétlenül igyekszünk lemetszeni. Ne érezze sohasem, hogy őt most „nevelik”, ne érezze állandóan talán a már ki is javított csorbáknak következményeit, mert ezek vagy dacreakciót vagy erőtlenséget, „úgy sem tudom megtenni” — eredményeznek. E néhány fontosabb tényezőt kiragadva lehetne képet alkotni az előadásról. A vita ugyancsak hasznos volt mindannyiunk számára. Az előadás elsősorban általában az ifjúsággal foglalkozott, a részvevő egyetemi oktatók pedig az egyes gondolatokat élő, egyetemi, oktatási-nevelési példákkal egészítették ki. Szó esett arról, hogy milyen élesen észrevehető vizsgateljesítmény-csökkenést jelent például a gyenge előéletű hallgatónál, ha a vizsgáztató kinyitja, lapozgatja indexét, figyelme megoszlik, félelmet érez, erőtlenség fogja el: „persze, most már hiába is tudnék ..” stb. Az előélet megítélésének formája súlyos lélektani hatást vált ki, és ez még az e tárgy vizsgáira is kihat. Szó esett arról, hogy a nappali hallgatók felvételi vizsgáinál az előélet milyen súllyal jelentkezik. Például műszaki jellegű egyetemen jó rendű érettségivel felvételizik egy diák, s mint gyakori, éppen ezért nem szereti a humán tárgyakat, mert különösen kedveli a matematikát, fizikát és azokat kiválóan is tudja. Mégis hátrányban van a jeles vagy kitűnő rendűvel, aki talán éppen minden tárgy tanulása miatt nem tud az egyik tárgyból sem kivételes tudásra szert tenni. Más hozzászóló aggódását fejezte ki amiatt, hogy a hallgatóság túlzott kielégítése, különösen az érzelmi kapcsolat megteremtése, nem vonja-e maga után a fegyelem lazulását, vita esetén annak hevességét nem fokozza-e? A fenti tényezők ugyanis csak tapasztalt oktató kezében lehetnek eredményesek. . Összefoglalva: minden jelenlevő azzal a jóleső érzéssel távozott, hogy mindennapi munkájához az ott hallottak fontos, kézzel fogható segítséget adtak, olyan tényezőkre hívta fel az előadás és a vita a figyelmet, melyek mindannyiunk által átélt, ismert, csak éppen ki nem mondott és talán nem rendszerezett anyagot adnak. Úgy érzem, mindannyiunk nevében szólok, ha azt kívánom, hogy eredményes oktatói-nevelői munkánk végzéséhez sok-sok ilyen előadáson, s idősebb, tapasztalt oktatóink bevonásával, sok hasonló ankéton szeretnénk részt venni. Dr. Kocsis Károly egyetemi adjunktus Az ifjúság jellemformálásánk Az egyén jelleme a környezet hatására formálódik Milyen módszerrel ? Konzultáció MINDENKI A MAGA HELYÉN, A MAGA ESZKÖZEIVEL Amikor az Országos Béketanács annak idején a VI. magyar békekongresszus előkészületeiről tárgyalt, a felszólalók szinte valamennyien kitértek arra, hogy évekig nagy gond volt megértetni az emberekkel, mit tehetnek ők, külön-külön, a békéért. Sokáig élt az az aggodalom, hogy az emberek sorsát „felsőbb erők” határozzák meg, lehetőségeik túlságosan végesek ahhoz, hogy olyan nagy sorsdöntő dolgokban, mint a háború és a béke, elhatározó szavuk lehessen. De ma már ez vol szembetűnő és örvendetes a magyar békemozgalom vezetőinek említett beszámolóiban — eljutottunk odáig, hogy az emberek levonták sok nemzetközi esemény tanulságait, s felismerték: milliók összefogása és határozott fellépése valóban képes rá, hogy a háborús veszélyt kritikus helyzetekben elhárítsa, hathatatosan „kézzelfoghatóan” támogassa azokat, akik diplomáciai fórumokon — a zöldasztalnál — harcolnak egyazon célért, a béke fenntartásáért. Az egyes emberek ereje a békeharcban megsokszorozódott és világméretekben legyőzhetetlen erővé vált. Ez nem jelszó, hanem olyan tény, amelyet az utóbbi évek eseményei igazolnak. Mostanában sok szó esik az eszmei offenzíváról. Fontosságát, szükségességét elvileg megértik az emberek. Ám — csakúgy, mint a békeharc kibontakozásának éveiben — újra és újra halljuk a kérdést: mit tehet az egyes ember, külön-külön a maga kicsi erejével? Vajon az eszmei offenzíva megvívása nem azoknak a feladata-e — politikusoknak, tudósoknak, közéleti személyeknek —, akiknek módjukban áll szavukat hallatni a fontos ideológiai vonatkozású ügyekben? Valamennyi ilyen és ehhez hasonló kérdésre egyértelműen azt válaszolhatjuk: az eszmei fegyver valamennyiünké, akik a szocializmus hívei vagyunk, az eszmei harcban valamennyiünknek mindig és mindenütt részt kell vennünk. Az eszmei offenzíva azt jelenti, hogy mindenki a maga helyén, a maga környezetében, a saját eszközeivel, képességei és tudása szerint vegye ki részét, abból a harcból, amely a helyes marxista—leninista nézetek — összességükben az eszme — uralkodóvá válásáért folyik. Ha társadalmunkat, az egyes emberek jóvoltából ez a vitázó közszellem hatja át, ha eszméink ily módon uralkodóvá válnak, akkor mi sem természetesebb, mint az, hogyminden szellemi alkotás amely megszületik, magában hordozza majd a társadalmunkban uralkodó eszme hatásait. Mit tehet az egyes ember? Az egyes ember rádióhallgató, mozilátogató, televízió- és színháznéző, tárlatlátogató, könyv- és újságolvasó. Mindenről van véleménye. Ha olyan jelenségeket észlel, amelyekről látja, hogy nem egyeznek nézeteinkkel, törekvéseinkkel, akkor vitatkozhat, hangot adhat nemtetszésének, kifejtheti véleményét. Erre korlátlan lehetőségeket nyújt társadalmunk demokratizmusa, s ez — az ilyen reagálás — egyben cselekvő hozzájárulást is jelent a fejlődésünket gyorsító eszmei harchoz. Az eszmei offenzívában tehát mindenki részt vehet, hiszen a gyermekeket, az ifjúságot nemcsak az iskola, nemcsak a hivatásos oktatók nevelik, hanem a szülők is, a családtagok, az ismerősök, végső soron az egész társadalom. A közvéleményt, a közéletet, az egyes emberek állásfoglalása, s ezeknek az állásfoglalásoknak az összessége jelenti. A mi eszméinkkel szembenálló idegen, ellenséges, káros nézetek érvényesülését és terjedését akkor akadályozhatjuk meg, ha szembeállítjuk velük a mi eszméinket, a mi nézeteinket. Semmiféle adminisztratív intézkedés nem helyettesítheti és nem pótolhatja a nyílt színen folyó, társadalmi méretű eszmei harcot, igazságunk érvényre juttatásáért. Igazuk van az Egri Járási Pártbizottságban dolgozó elvtársaknak, akik a járásuk községeiben tartott sorozatos megbeszéléseken a marxizmus -leninizmus eszmei offenzívájáról folytatott vitákban hangoztatták: az eszmei offenzíva nem emberek ellen, hanem emberekért folyik, azért, hogy öntudatuk erősödjék, ízlésük finomuljon, igényességük nőjön, s meg tudják különböztetni az értékest az értéktelentől, az igazat a hamistól, a jót a rossztól, az előrevivőt a haladásellenestől,, az ember boldogulását szolgálót az embert bukásba taszító hatásoktól. Úgy véljük, ha — s ez nagyon is valószínű — az eszmei offenzíva tartalmának és formáinak megvitatása során olyan érvek és kétségek hangzanak el, amely szerint az eszmei harc megvívása csak kevesek ügye, valamiféle különleges képességű alkotó értelmiségiek kiváltsága, akkor ezeket az aggodalmakat az életből merített példák százaival sikeresen eloszlathatjuk. Minden ember becsületes, jó szándékú állásfoglalása hozzájárulhat annak az egész országra kiható közszellemnek a megerősítéséhez, amely az eszmei offenssivát — végső soron marxista—leninista eszméinket — az élet minden színterén győzelemre viszi. Vadász Ferenc GONDOLATOK Bármennyi jót mondanak is rólunk, ezzel semmi újat nem adnak tudtunkra. ★ Nemigen hiszünk józan eszűnek, mást mint aki egy véleményen van velünk. ■k Van érdem kiemelkedés nélkül, de nincs kiemelkedés valami érdem nélkül. к A jó vége: rossz, a rossz vége: jó.