VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 4. ÉVFOLYAM (1958)
1958 / 1. sz. - FOLYÓIRATSZEMLE - Szláv nyelvű irodalmak
nek középpontjában az a gondolat áll, hogy a költészet feladata az erkölcsipolitikai nevelés. Ezt a nevelő munkát azonban a költészet csupán akkor tudja elvégezni, ha a költő az egyéni tapasztalat forrásából merítve a kendőzetlen valóságot ábrázolja. A költészetnek a kor legfontosabb társadalmi kérdéseivel kell foglalkoznia, az ország és a nép érdekeit kell szolgálnia. Mihajlov mint költő és forradalmár a dekabrista hagyományok követője. Ezek a hagyományok nemcsak költészetének tematikájában, hanem szónokias, hazaszeretettől izzó hangjában is megnyilvánulnak. Mihajlov hazafias lírájának jellegzetessége : együttérzés a néppel, az „én" gondjainak a „mi" gondjaiba való feloldása. Ezek a vonások líráját Nyekraszov és Dobroljubov költészetével teszik rokonná. A költő azonban egy és más vonatkozásokban túljut a dekabrista hagyományokon, így például szakít az említett költői irány archaizáló stílusával, Lermontov bonyolult metaforákkal átitatott politikai költészetével, az általánosságokat ábrázoló, szimbólumokkal teli kifejezésmóddal. Mihajlov politikai költészetét egyszerűség, logikai világosság és közérthetőség jellemzi. Költői beszédében a forradalmi demokraták szókincsét és frazeológiáját alkalmazza. Életének utolsó éveiben — a száműzetésben — újból a személyes hangú lírához fordul, de ebben is nagy költői erővel tudja összekapcsolni az intim hangulatokat a társadalmi témákkal. Szerelmi költészetét mély humanizmus, a szeretett nő iránti új emberi érzés itatja át. Lírájának jellegzetes vonása az érzelmek finom realista kifejezése. A hatvanas években jelentékeny szerepet játszanak költészetében szatirikus versei is, amelyeknek azonban jó része elveszett. A szatírák — és velük együtt az epigrammák — Mihajlov szemléletének elvi érettségét bizonyítják, és e versek a hatvanas évek szatírairodalmának legjobb darabjai közé sorolhatók. Mihajlovot az irodalomtörténet elsősorban mint költő-műfordítót tartja számon. Művészi tevékenységében valóban műfordításai bírnak a legnagyobb jelentőséggel. A költ emellett nem csupán a műfordítás gyakorlatában, hanem a műfordítás elméletének kidolgozásában is fontos munkálkodást fejtett ki. Műfordítói tevékenységét — mint írói működésének egyéb területeit — a felvilágosító, demokratikus törekvések jellemzik. Igen nagy jelentőséget tulajdonított a fordításra szánt anyag kiválasztásának, feladatául tűzte ki, hogy minél szélesebb körben mutassa be a haladó világirodalmat . Egyaránt fordított a nagy nyugati és keleti költők verseiből, klaszszikusokból és modernekből. Számunkra különös fontossággal bír, hogy ő Petőfi első orosz nyelvű tolmácsolója. (A kötetben két Petőfi-fordítás : A dal és a Falu végén kurta kocsma. . . fordítása található.) Műfordítói életművének legfontosabb darabjai Heine- és Béranger-fordításai. Fordításait — elméleti munkásságában lefektetett elveinek megfelelően — a művészi meg nemalkuvás , a hűség és lelkiismeretesség jellemzi. Ez megnyilvánul nemcsak az eredeti vers tartalmának pontos átültetésében, hanem — az orosz nyelv lehetőségein belül — a formai elemek hűséges visszaadásában is. A cikkírók érdekes példákon mutatják be Mihajlov műfordítói gyakorlatának magasrendűségét, összevetvén fordításait más egykorú műfordítók munkáival. Bár Mihajlov a tartalom és forma kölcsönhatását teljes mértékben felismerte, fordításai mégis mentesek minden formalizmustól. A követelmény számára elsősorban a mű eszméjének tökéletes visszaadásában jelentkezett. A cikkírók itt is példákkal jellemzik e költői szándék eredményeit, de nem hallgatják el e fordítások egyes hiányosságait sem. Befejezésül a szerzők kijelölik Mihajlov helyét az orosz költészetben, kiemelik forradalmi tevékenységét és megállapítják, hogy költészete mindmáig élő erő a szovjet irodalomban. Vámosi Pál A verselmélet kérdései Belinszkij kritikájában П. E. Шамес : Вопросы теории стиха в критике Белинского. Известия АН СССР, Олия. 1957. 1. sz. 76—83. Belinszkij fokozott figyelmet szentelt a vers elvi és történeti kérdéseinek, bár összefüggő verselméleti munkát nem alkotott. A cikk szerzője a nagy kritikus versre vonatkozó kijelentéseit, megjegyzéseit egész kritikai, irodalomtörténeti, elméleti munkásságából tallózta, s az összegyűjtött idézetek megfelelő összeillesztésével reprodukálja verskoncepcióját. Belinszkij a verset a művészet sajátos eszközének tartotta : a versnek hivatása a művek eszmei tartalmának megtestesítése. Mint a művészet eszköze, a vers az ábrázolt tartalomhoz, objektumhoz viszonyítva nem holmi külsőleges, idegen