HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 1. sz. - SZEMLE - HANKISS ELEMÉR: Valóság és írói szándék (Edward Albee új drámájáról)
Nickkel szembeni viselkedését is. Nem durva otrombaságból támad rá, alighogy belép, hanem mert föl akarja mérni: vajon új ismerőse is olyan semmirekellő, mint az eddigiek. Közömbösséget színlel, de közben feszülten figyeli, van-e benne valami emberi tartás, valami tisztesség, valami érték. Az, ahogy el kezdi táncoltatni, ahogy apró csapdákat állít neki, ahogy figyeli, meddig tűri, hogy kiforgassák a szavait, félremagyarázzák gondolatait, — az kísértetiesen hasonlít arra, ahogy Hamlet a szerencsétlen kis Osrickkal, Rosenkrantzcal és Gildensternnel járatja a bolondját. Amikor pedig azt próbálgatja, rá lehet-e venni, hogy egy absztrakt képet hol így, hol homlokegyenest ellenkező módon magyarázzon, akkor a párhuzam már nem lehet véletlen azzal a Hamlet-beli jelenettel, amelyben a gyámoltalan Polonius ijedtében hol tevének, hol menyétnek, hol pedig cethalnak látja ugyanazt a felhőt. S a kísérlet eredménye is ugyanaz mindkét esetben. George egyre émelygőbb gyomorral konstatálja, hogy a valóság a kelleténél is jobban igazolja életundorát. Nick hajlandó az ocsmány bizalmaskodásra, feleségét pénzéért vette el, s gyáva és túlságosan is számító ahhoz, hogy nemet mondjon, mikor az igazgató ötvenegynéhány éves lánya megkörnyékezi, és így tovább. Ám mikor végre legszörnyűbb kísérlete is sikerül, a feleségét bele tudja hajszolni abba, hogy szinte a szeme láttára csalja meg a fiatal tanárral, akkor a fájdalomtól szinte összeroppan, majd kétségbeesett dühében előbb a tanár házaspár életébe kever gyilkos mérget, aztán a feleségét fosztja meg egyetlen, éltető ábrándjától. Kiderült hát, hogy nem részeg indulatok, nem felkavargó ösztönök, nem egy széthulló agy torz ingerei, hanem az élet értelmetlensége, tisztátalansága ellen tiltakozó emberi öntudat ösztönzi George cselekedeteit. Ezzel a dráma máris messze kiemelkedett a naturalizmus síkjából. Nem egészen tisztázott azonban még Martha szerepe. A darab első felében ő támad, durvább, mint a férje, s a durvaság nála mintha tényleg csak részeg tébolyból, szexuális és ambícióbeli kielégületlenségből fakadna. Ordenáré sértegetései arra vallanak, hogy utálja a férfit, mert fizikailag gyönge, mert felsült írói próbálkozásával, mert a társaságban semmibe se veszik, mert nem futott be fényes karriert. És: ilyen nyomorult kis senkihez van ő odaláncolva. Ez a portré bizony a legrosszabb naturalista szatírába is beleillene. Albee azonban lassanként egy-egy furcsa, szokatlan színt is fölvisz erre a képre. Például: az asszony néha váratlanul jóízűt nevet George egy-egy, többnyire épp ő ellene irányuló tréfáján. Egy-egy kedves, bár félbemaradó mozdulatát is megpillantjuk. Majd hirtelen belemar Nickbe, amikor az, az ő példáját követve, gúnyolni kezdi George-ot. Aztán, amikor végre kitör, és a szemébe vágja George-nak, hogy most már hiába minden, valami végleg megszakadt benne ma este, akkor váratlanul a következő rendezői utasítást olvassuk: ,,Hangja csöpög az utálattól, de düh és kétségbeesés is érezhető benne". S kétségbeesése még fokozódik, amikor férje tüntetőleg semmibe veszi és látszólag közömbösen tűri, hogy ő a tanárral szeretkezzék. Majd végül, mikor újdonsült szeretője már nagyon is nyeregben érzi magát, bevallja neki, hogy egész életében egyetlen férfit szeretett igazán: a férjét. E különös vallomásból, mely a darab legdrámaibb pillanata s egyben fordulópontja, idézek néhány sort. „Martha: . . .Egyetlen egy ember van az életemben, aki . . . boldoggá tett. Tudja ki? Egyetlen egy ! . . . George, a férjem. . . George, aki most valahol kint van a sötétben.. . George, aki jó hozzám, s akit én csak becsmérlek.