HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 40. ÉVFOLYAM (1994)

1994 / 1-2. sz. - SZEMLE - ROZSNYAI BÁLINT: A józan ész elviselhetetlen könnyedsége: Derrida és Searle vitája

SZEMLE téseket idéző kifejezés) Derrida esetében azt jelenti: szándékosan olyan zavarosan ír, hogy az olvasó ne is érthesse. S ha ezt az érthetetlenséget az olvasó felróná, Der­rida terrorizáló válasza az lenne: „Vous m'avez mal compris, vous êtes idiot." (77.) Searle kétkedő olvasója kénytelen megjegyezni, hogy 1./ milyen furcsa, a recenzens kizárólag angolul idézi Derrida kulcsfogalmait, meghatározásait, adomázása közben viszont franciára vált (a mondat már nem Foucault állítólagos szavai!), 2./ koráb­ban maga Searle hivatkozott arra a derridai­ dekonstrukciós „közhelyre", hogy csak „félreértés" létezik, tehát nem adhatná ilyformán Derrida szájába a „mai compris" kifejezést, különösen ilyen enyhén ízléstelen (Derrida által mellesleg soha nem hasz­nált) minősítés kíséretében; és épp emiatt nem is hozhatná fel a terrorizmus-vádat. Bizony, a jámbor olvasónak az a gyanúja támadhat, hogy Searle netán füllent. Searle legfőbb problémája Culler könyve és a dekonstrukció kapcsán, úgy tűnik, nem is annyira e két dolog lényegében gyökerezik. A recenzió kérdést tartalmazó nyitó mondata sokat elárul, mi az oka — kérdezi Searle —, hogy a dekonstrukció olyan népszerű lett az amerikai irodalomtudományi (Searle kifejezésével: „literary criticism" a jóval indokoltabb „literary theory" helyett) berkekben, miközben gya­korlatilag hatástalan maradt a filozófusok körében. Az erre mintegy végleges választ adó záró bekezdés enyhén szólva is furcsa kijelentést tartalmaz: az amerikai egyetemi angol tanszékek siralmas helyzete az oka mindennek. Tudományos bizonyításnak ez bizony elfogadhatatlan. Miként elfogadhatatlan Searle-nek a nyelvekkel való játsza­dozása. Fentebb említettem ezt már, itt csak hasonló példákat sorolok fel: Derrida „lehetetlen" stílusát jellemzendő („again, I quote at some length, as an illustration of the style as well as of the 'susbstance'", 76.) angol fordítást idéz, leghalványabb magyarázatot sem adva eljárására. Rögtön az angol idézet után, így folytatja: „And again, 'il n'y a pas de hors texte" (158.)." Nem kapunk magyarázatot sem a nyelv-, sem a fogalomváltásra: az angol szöveg „writing"-ját a francia texte-tel azonosít­ja. (Attól akár el is tekinthetünk, hogy az „again"-nek az égvilágon semmi értelme sincs a szituációban.) Igaz, ennél súlyosabbnak tűnik, amikor nyilvánvalóan hamis dolgokat állít, mint például amikor kijelenti, Derrida az írás-beszéd, a szupplementum kérdését csupán Platón, Rousseau és Husserl alapján tárgyalja­. Vagy hasonlóan, amikor megsemmi­sítőnek szánt érvként megjegyzi, Derrida ügyet sem vet arra, hogy az írásnak olyan időbeli kiterjedése van, ami a beszédnek nincs (77.). Könnyen bizonyítható dol­gok ezek: bele kell csupán olvasni Derrida szövegeibe. Searle utóbbi megjegyzésé­nek például alaposan ellentmond Derrida Signature Evenement Context című előa­dása, melyben hosszabb fejtegetést olvashatunk arról, hogy a kizárólag jelenidejű beszéddel szemben az írás múlt- és jövőidejű kiterjedéssel rendelkezik. Igaz, Searle Derridával szemben épp ezt az időbeliséget véli az írás és a beszéd megkülönbözte­tő tulajdonságának, tehát szüksége van arra, hogy Derrida említést se tett légyen­ ­. Az ezt szóvátevő olvasói levélre Searle azt válaszolja, csak a Grammatológiáról írta ezt. Mon­danunk sem kell, csal az emlékezete: Derrida egész tevékenységét minősíti. LOUIS H. MACKEY és J. R. SEARLE: Exchange on Derrida.­­ The New York Review of Books, XXXI: 1. 1984. február 2. 47-48.

Next