HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 55. ÉVFOLYAM (2009)

2009 / 1-2. sz. - MŰHELY - HATOS PÁL: Szekfű Gyula és a "történelem terhe"

MŰHELY­ ­ek folyamatosságát feszítő ellentmondások, s e feszültségek termékeny következé­sei adnak anyagot a poszthumusz kíváncsiság olyannyira változatos motivációinak. Szekfű Gyula életműve is bővelkedik az ellentétekben, sőt a folyamatosság és megszakítottság mibenléte a szekfűi oeuvre korán kifejlődött és megszakítatlanul jelenlévő recepciójának egyik tengelyét képezi. Ma is vannak, akik szerint „a né­zeteikhez a változások ellenére is ragaszkodók lemaradtak a változásokra fogé­kony Szekfű mellett."­ Ezt a megállapítást mindenesetre visszaigazolja az a tény, hogy - külsőleg nézve - sikeres, gyarapodó életet élt. A bölcsészkar és az Eötvös Kollégium elvégzése után hamar biztonságos és távlatokat nyitó „közösügyes" levéltári állásba került a duális monarchia központjában, a századeleji Bécsben, ahonnan tizenhét évvel később 1925-ben a budapesti egyetem nyilvános rendes egyetemi tanáraként térhetett haza. Ekkor már a Magyar Tudományos Akadé­mia levelező tagja, az 1920 utáni kurzus egyik alapművének, a Három nemzedéknek ismert szerzője, aki sorra kapja a megbízásokat, előbb a Bethlen István védnöksége alatt létrehozott Magyar Szemle irányítására, majd a húszas harmincas évek fordu­lóján Hóman Bálinttal közösen a Magyar történet megírására. Jövedelméből szép villát épít a Pasarét felett. A harmincas évek második felétől a katolikus értelmi­ségi mozgalmak egyik markáns vonulatának vezető egyénisége, majd a Magyar Nemzet hangadó publicistája lesz. A német megszállás után bujdosik, de 1945-ben moszkvai nagykövetnek nevezik ki, s akadémikus pozícióját nem érintik az 1948 utáni tisztogatások. 1955 júniusában bekövetkezett halála előtt országgyűlési kép­viselő és az Elnöki Tanács tagja. A pálya sikeressége és sikerorientáltsága azonban sokakat késztetett,­­ és kész­tet ma is­­ kritikus megjegyzésekre, annak megfogalmazására, hogy Szekfű vál­tozó nézeteit az alkalmazkodás kényszerei és a fennmaradás ösztöne motiválta. A polgári radikális politikus és publicista, Vámbéry Rusztem 1931-ben így értékel: „Mi véletlenül nem akkor derítjük ki a legendás Fejedelemről, hogy bordélyházat tart fönn, amikor a Habsburgok vannak uralmon, nem az ellenforradalmi reakció idejében bizonyítjuk a liberalizmus kártékonyságát, nem olyankor szidjuk az es­küdtbíráskodást és dicsérjük a halálbüntetést, amikor a forradalom az előbbit eltörölte és az utóbbit szorgalmasan gyakorolta."­ 1948-ban Márai Sándor a követ­kező keserű megjegyzéssel fejezi be a Forradalom után olvasását: „Ravasz, sunyi, pallérozott fő a szerző - s ahogyan a Három nemzedékben az ellenforradalom szájába adja az eszmei terminológiát, oly óvatos­ alamuszian fogalmaz most új műszavakat a forradalom számára. (...) Azt mondja: az oroszok a szovjet rendszert kitüntetés- 3 STANDEISKY ÉVA: Szekfű Gyula időszerűsége.­­ Élet és Irodalom, 2005. július 8., 49. évfolyam, 27. szám (hálózati változat: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=AGORA0527&article=2005-0710-1742-34SUOQ) 4 VÁMBÉRY RUSZTEM: AZ élő múlt. Politikai téveszmék - társadalmi babonák. Budapest, 1931, 13. idézi DÉNES IVÁN ZOLTÁN: A „realitás" illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Budapest, Akadé­miai, 1976, 40.

Next