HELIKON - IRODALOM- ÉS KULTÚRATUDOMÁNYI SZEMLE 65. ÉVFOLYAM (2019)
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Genette, Gérard: Fikcionális elbeszélés, faktuális elbeszélés
GÉRARD GENETTE / FIKCIONÁLIS ELBESZÉLÉS, FAKTUÁLIS ELBESZÉLÉS 463 Az elbeszélő diszkurzus címet adtam egy nyilvánvalóan a fikciós elbeszélésre szorítkozó munkának, amit visszaesőként nemrég az Új elbeszélő diszkurzus címmel ismét elkövettem, annak ellenére, hogy elviekben tiltakoztam e túlságosan egyirányú gyakorlattal szemben, melyet inkább korlátozott narratológiának kell hívni. Ugyanakkor nem áll szándékomban, egyébiránt módomban sem, hogy a faktuális elbeszélő diskurzus jellemzőinek mintegy szimmetrikus tanulmányozásába fogjak, ehhez különböző gyakorlatok átfogó vizsgálatára lenne szükség, mint például a történelemtudomány, az életrajz, a napló, a sajtóelbeszélés, a rendőrségi jelentés, a jogi narratív, a mindennapi fecsegés és további más formák, amelyeket Mallarmé „egyetemes riportnak" nevezett vagy legalábbis szisztematikus elemzésére néhány nagy, tipikusnak valószínűsített szövegnek, mint a Vallomások vagy A francia forradalom története. Inkább - ideiglenes, teoretikusabb vagy legalábbis apriorikusabb módon - azokat az okokat szeretném vizsgálni, amelyek miatt a faktuális és a fikcionális elbeszélés különböző módon viselkedik a történettel szemben, amelyet „elbeszél", s mindezt csupán azért, mert e történet az egyik esetben „valódi" (annak vélt), a másikban fiktív, tehát az találta ki, aki a jelenben elmeséli, vagy valaki más, akitől átvette. Hangsúlyozom az „annak vélt"-et, hiszen előfordul, hogy egy történész kitalál egy részletet vagy elrendez egy „cselekményt", vagy hogy egy regényíró újsághírből meríti ihletét: ami jelen esetben számít, az a szöveg hivatalos státusza és olvasáshorizontja. Egy ilyen kísérlet pertinenciájával szemben áll John Searle véleménye, aki másokkal egyetemben azt gondolja, hogy a priori ,,[n]em léteznek textuális, szintaktikai vagy szemantikai jegyek [következésképp narratológiaiak sem], melyek lehetővé tennék, hogy egy szöveget fikciós műként azonosítsunk", mivel a fikciós elbeszélés csupán színlelése vagy szimulálása a faktuális elbeszélésnek, például a regényíró egyszerűen úgy tesz (pretends), mintha igaz történetet mesélne el, de közben nem törekszik komolyan arra, hogy az olvasó hitelt adjon neki, a szövegében pedig a legapróbb nyomát sem hagyja e nem komolyan szimulált jellegnek. 4 Gérard Genette, Nouveau Discours du récit (Paris: Éd. du Seuil, 1983), II. 5 Ez utóbbi szöveg kapcsán lásd: Arm Rigney, „Du récit historique", Poétique 75 (1988), 267-278. A szerző - a Hayden White által megkezdett úton - a narratív eljárások helyett inkább az „értelemteremtés" eszközeivel foglalkozik egy lényegében (és hitelesen) retrospektívként definiált elbeszélésben, amely tehát szüntelenül az anticipáció vonzásában van. Az egy-egy szövegre vonatkozó vagy általános jellegű tanulmányok közül meg kell említeni Philippe Lejeune megfigyeléseit „az időrendről] Sartre A szavak cimű elbeszélésében" (Philippe Lejeune, Le pacte autobiographique [Paris: Éd. du Seuil, 1975]), valamint Daniel Madelénat észrevételeit a mód-, az időrend- és a tempóválasztásról az életrajzban (Daniel Madelénat, La Biographie [Paris: PUF, 1983], 149-158.). Nyilvánvaló okok miatt figyelmen kívül hagyom a fikció nem narratív (például drámai), sőt non-verbális (például a némafilmbeli) formáit; a non-verbálisak per definitionem, vagyis a médium okán nem irodalmiak; a narratív fikció formáit illetően viszont az írott és a szóbeli közötti különbség ezúttal nem tűnik helytállónak számomra, az irodalmi (kanonizált) és nem irodalmi (populáris, familiáris) formák közötti különbségtétel pedig túlságosan kétes ahhoz, hogy számításba vegyem. 7 John Searle, „Le statut logique du discours de la fiction", in John Searle, Sens et Expression, 101-119 (Paris: Minuit, 1982), 109.