Néplap, 1954. május (11. évfolyam, 103-127. szám)
1954-05-05 / 105. szám
2 Képek a május elsejei felvonulásról A Járóműjavító felvonulását a vasutas zenekar nyitotta meg. A menet előtt egy mozdony kicsinyített mását vitték a vagongyári dolgozók Kis piros nyakkendős úttörők útban a Nagyerdő felé A Mezőgazdasági Akadémia tánccsoportja vígan ropja a táncot a Vörös Hadsereg útján ökörfogat színesíti a májusi menetet Jókai ünnepségek Ma van 50 éve, hogy meghalt nagy írónk, Jókai Mór. Debrecenben külön emlékbizottság alakult, hogy előkészítse az évforduló alkalmából rendezendő ünnepségeket. A Jókai emlékünnepély ma délelőtt fél 12-kor kezdődik a Református Kollégium udvarán, ahol dr. Kardos Pál, az írószövetség Debreceni Csoportjának elnöke mond rövid beszédet, majd megkoszorúzzák Jókai emléktábláját. Tizenkét emkor Jókai könyv- és emlékkiállítás nyílik — Fábián Sándornak, az írószövetség Debreceni Csoportja titkárának megnyitó szavai után — a Megyei Könyvtárban. Este 6 órakor Jókai irodalmi est kezdődik a Központi Kultúrotthonban. A megnyitó beszédet itt Baranyai György elvtárs, a városi pártbizottság titkára tartja, majd dr. Bartha János egyetemi tanár mond ünnepi beszédet. Az emlékünnepély kulturális részében a Csokonai Színház művészei, valamint a Sztanyiszlavszkij Munkás Studió tagjai Jókai műveket adnak elő. NÉPLAP Az 1904-es folyóiratok, újságok májusi—júniusi cikkei, fényképei arról tanúskodnak, hogy Jókait halálakor az egész ország siratta, gyászolta. Igaz, a fényképek csak a minisztereket, az államférfiakat ábrázolják, de a gyászmenet szemlélői között, a képek sarkában, a járdán, ott látjuk az egyszerű pesti polgárt, az ifjúságot is. A nép, az egyszerű olvasók gyászát nem örökítették meg a fényképek. Pedig Jókait legőszintébben talán ők siratták. Vigasztalójukat, lelkesítőjüket vesztették el benne. Van abban valami jelkép, hogy sírjába egy láda komáromi földet is lebocsátottak, szülővárosa, a magyar föld népének utolsó köszönetét, ajándékát. Ma a magyar nép a 129 éve született íróra emlékezik. Jókai népszerűségében halálának nem volt döntő szerepe. Nem halála ♦ tette halhatatlanná, mint a leg- több írónkat. Már halála előtt is ♦ elismerték, szerették, olvasták ♦ műveit. Hiszen Kazinczy szándékát ő valósította meg, ő nevelte először igazán olvasóvá a magyar népet. Ma, halálának 50. évfordulóján, ezt az olvasóvá nevelő Jókait ünnepeljük. Ez ün♦ neplés a mai nemzedék kitüntető joga és kötelessége. Joga van X hozzá, mert igényli, szereti az ♦ írót, kötelessége, mert szüksége X van műveire. ♦ Az igazi Jókaira emlékezünk. „Hiszen a legszebb festéket az Igazság adja a megörökíteni X szándékolt archoz. Nem a foto♦ grafus-féle rideg igazság, hanem a művész igazsága. Végre is gon♦ dőljük meg, hogy egy Jókairól ♦ van szó. Ha ő, az emberek egyik ♦ legnagyobbika és legjobbika, sem bízná meg, hogy igazat írjanak X felőle, mit kelljen akkor tartani X az emberiségről. Hiszen az borzasztó volna. Hiszen akkor csak ugyan nem életrajzok kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz.“ Mikszáthnak ezek a szavai is eljárásunk helyességét ♦ igazolják: Jókai nagysága elbírja az utókor jogos kritikáját. ” Minden kornak joga van a saját szemével nézni a múlt íróira. Különösen joga van a mi nemzedékünknek, amely az értékelés helyes módszerét magáénak vallhatja. De az a meggyőződésünk, hogy Jókai nagyságának közelébe csak akkor juthatunk igazán, ha műveiből, az íróból, a korból közelítünk felé. A mű tudományos módszere megadja a lehetőséget arra, hogy a kort, az embert, a művet egységben lássuk. Jókai kora az 1825—1904 közötti 79 esztendő. Micsoda nyolc évtized ez! A reformkorszak, a szabadságharc magasa, a szabadságharc leverésének, a Bach-korszaknak, a „kiegyezésének, a kivándorlásnak mélysége. Az ezeréves fennállását ünneplő nemzeti tény és árnyék ellentéte megtalálható e korban. Jókait e kor érteti meg igazán, 1848 csúcsáról, 1849 mélyéről lehet megérteni műveit is. Születésének esztendeje korforduló. A hajnalhasadás, a reformok születésének kezdete. Vörösmarty, a 25 éves fiatal költő, éppen ekkor akarja elűzni az éji homályt a régi dicsőség fényével. Korával együtt nő az író. A 23 éves ifjú Petőfi oldalán feljut a Nemzeti Múzeum lépcsőjének magasára. Gondolatban mindig innen tekint szét a levert nemzeten, rab népen. Innen, 1348 magasából, mindig gyönyörű látvány tárul szeme elé. „A magyar nemzet e szabadságharcban csodáit mutatta fel a vitézségnek és a honszeretetnek. A felszabadult nép kaszával és szuronnyal sietett hazáját és szabadságát védeni, s a bilincseitől menekült sajtó a szellem lángfegyvereivel intéz JÓKAI MÓR e a harcot, s a magyar honvédsereg diadalmaskodott a reakció zsoldos tábora fölött.“ Nemzetével, a szabadsággal együtt bukik. Világos és Arad számára is gyász, fájdalom. A bukás komorsága, sötétje, életét is beárnyékolja. Két éven keresztül nem ismeri nevét az irodalom. Van abban valami jellemző az író lelkiállapotára, hogy álnévként egy szerencsétlen emlékű folyónak a nevét választja. E nevet — meg is jegyzi — csak kutyának szokták adni. Sajó álnéven kezdi újra kezébe venni a tollat, a fegyvert. S mit talál szeme és tolla? Fájdalmat, pusztulást, csendet, mindenütt. Más ország, más város, más falu áll a régi helyen, a tegnap érzelmei felfoghatatlanok, írja. E forradalmi változás, nemcsak életében, hanem művészetében is tükröződik, így vall erről a Változásról: „Elhagytam a beteges fantázia agyrémeit s a hozzájuk tartozó bombasztos irályt, törekedtem az élet igazi alakjait megtalálni, s oly nyelven írni, aminőn a nép beszél, legnagyobb sikernek tartva annak a palóc parasztnőnek a mondását, aki egy elbeszélésemre azt véleményezte, hogy „hisz így én is tudnék írni“. Jókai valóban a szabadságharc bukása után találja meg igazán az író hivatását, találja meg igazi hangját. Ekkor forr össze népével, ha nem is valóságban, de gondolatban, örömben és sírásban, álmokban és nyelvben. Regényeiben tovább élteti a szabadságharcot, táplálja az olvasókban a megfogyatkozott hitet, az álmok világával elviselhetővé varázsolja a szenvedést. Arany balladákat írt, Tompa allegóriákat, Jókai a valót romantikával vegyítette össze, hogy írhasson, vallhasson, hathasson. Nem volt más lehetősége a vallomásra. Mi ma világosan látjuk: Kemény realizmusánál sokkal értékesebb Jókai romantikája, hiszen a kritikai realizmus kifejlődésére nem volt alkalmas a kor. Jókai idealizmusa, romantikája korában haladó volt. Az elnyomott nép megérezte, megértette az író szándékát. „Élők és halottak nekem modellt álltak ... Ami csak jellemző adat, ötlet fölmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi egy-egy ismeretlen jó barát ... Magyarországon a vidék tele van anekdotákkal, a mező népdalokkal... Az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem.“ Ezek a szavak érzékeltetik az író és a társadalom, a nép viszonyát. A nép önmaga érzéseire, sorsára, álmaira ismert Jókai műveiben. Ezért segítette adataival, ezért íratta meg önmaga sorsát az íróval. Innen van műveinek népiessége, tárgyban is, nyelvben is. Ez az élő kapcsolat óvja őt meg attól is, hogy a hivatalos Magyarország megnyerje magának.. Petőfi, a szabadságharc eleven emléke, a néppel való kapcsolata visszahúzza, kiegyenesíti gerincét, amikor már-már elindul, amikor már-már megalázza magát. A királyt és a népet szolgálni még Jókainak sem adatott meg úgy, hogy e szolgálatban önmagát meg ne alázza, meg ne tagadja. E kettős szolgálat, e lehetetlen vállalkozás, magyarázza életének kudarcait, a nép bizalmának csökkenését élete utolsó évtizedében. A hivatalos Magyarország fénye annyira körülvette, hogy a nép e fényárban nem mindig láthatta meg a 12 pont egyik szerkesztőjét, Petőfi barátját, a szabadságharc dicsőítőjét. A regények szerzője és a király személyes barátja között nem egyszer nagyon nehéz volt hidat építeni. Ez ellentmondás magyarázója hazánk akkori helyzete. Az uralkodó osztály és a nép között lévő ellentét érteti meg velünk Jókai egyéniségében található ellentmondásokat. Halála előtt tíz évvel az egész ország Jókai-lázban égett, írói működésének 50. évfordulóját úgy ünnepelték meg, hogy a király is megirigyelhette volna. Ez ünneplés pompájánál már csak a temetéséé volt nagyobb. Ma dolgozó népünk nem a régi módon ünnepel. Eszméinek, tanításainak hordozóit, könyveit juttatjuk el a betűkbe rejtett szépségre és igazságra éhes olvasóközönséghez. A Jókai-ünnepélyek legszebbike, műveinek megjelentetése. Hiszen a könyvtárosok, a könyvkereskedők bizonyíthatják, mennyire keresik, szeretik a Jókai-regényeket. A felnyitott zsilip alatt ömlik úgy a víz, mint ahogy ma ifjúságunk — 4—5 esztendei szünet után — keresi az 50 éve halott író műveit. Halott író műveit? Nem! Jókai él! Második honfoglalása szemünk előtt történik. Olvasóvá növekvő dolgozó népünk —■ a tudományos kritika megvilágítása mellett — Jókai segítségével is tanulja szeretni az emberiséget, hazáját, édes anyanyelvét. Jókai segítségével is tanulnak újra álmodozni gyermekeink. Jókai segítségével is tanuljuk még jobban szeretni népünket, jelenünket. Jókai hitt abban, hogy az ember meg tudja teremteni a boldog holnapot, a békét. A legsötétebb órákban sem vesztette el hitét. Egyik regényhőse, Jeney Kálmán, a ferencvárosi temetőben egy feszület talapzatán ülve így elmélkedik: „Ez a hely itt egykor város fog lenni és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Száz meg száz iparűző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeink zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. . És lesz népünk, amely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város, leszünk nemzet, mint még sohase voltunk, és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját.“ Jeney Kálmán, Jókai, látomása a mi jelenünk, a mi holnapunk. Nagy János, a TTIT szakmai titkára. 19 ÉVJ. MAJUS 6. SZERDA