Hajdú-Bihari Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-16 / 217. szám
Kihasználják a jó Őszi munkák a berettyóújfalui Dózsa Tsz-ben Nehéz tavasz, nehéz nyár. Belvíz borította a földeket, gyakori eső áztatta a talajt. Emiatt az emberek és a gépek nem tudtak dolgozni. Feszült várakozással várták azt a napot, órát, hogy végezhessék munkájukat a határban. A kedvezőtlen időjárás hátráltatta, késleltette a növényápolást, gondot okozott az aratásban. Küzdelmet jelentett az elmúlt időszak a berettyóújfalui Dózsa Termelőszövetkezetben is. Őket is sújtotta a belvíz, az ő területüket sem kerülte el az eső. S mindezek ellenére előrelátással, jó szervezéssel elérték azt, hogy ha nehézségek és küzdelmek árán is, de augusztus 22-én befejezték az aratást. Arra törekedtek, hogy az aratással párhuzamosan felszántsák és el is munkálják az őszi vetésre kerülő területeket. Eddig 1000 holdat már felszántottak. Még 600 hold búzának készítik elő a talajt. Talán még sohasem várták a szövetkezetek úgy a meleg, hosszantartó őszt, mint éppen az idén. Érthető is ez az aggodalom és izgalommal telített várakozás. Ha beköszönt az esőzés, akkor szünetel a munka, várni kell a talaj szikkadására. Most, amikor végre napok óta kedvez az időjárás, ezt az időt kell jól kihasználni a talajelőkészítés, a szántás-vetés minél előbbi befejezésére. Még hatszáz hold búzának készítik elő a talajt a szövetkezetben. Ez most az egyik legfontosabb feladat. Az ország kenyeréről van szó, ezt tudják a mezőgazdasági üzem tagjai és mindent elkövetnek, hogy idejében és jó minőségben kerüljön a búza a földbe. Naponta tizenkét gép dolgozik a talajelőkészítésben. Napi teljesítményük hatvan-nyolcvan hold. Tavaszi vetésre, szántásra vár még kétszáz hold. Nagy ez a terület, a búzáéval együtt nyolcszáz hold. Ennek kifogástalan megművelése gondos irányítást, jó szervezést igényel. Ebben nincs hiányosság a termelőszövetkezetben. Egy emberként dolgoznak a tagok az őszi munkák sikeres befejezése érdekében. Gépek zajától hangos a határ. Az ekék friss barázdákat húznak, csillog a föld nyomukban. Akaraterő, felelősségvállalás jellemző a szövetkezeti családok tevékenységére. Ez az esztendő próbatétel volt vezetőnek és egyszerű tagnak egyaránt. Bármennyire is kedvezőtlen az időjárás, nem volt megtorpanás, elkeseredés a mezőgazdasági üzemben. A kiesések miatt senkit sem hibáztattak, az emberek tudták, hogy a legjobb szándék és akarat mellett sem tudnak szembeszállni a mindennapos esővel, a természet mostohaságával. Azt is tudták, hogy a nehézségek, akadályok leküzdéséhez együttesen, közös összefogással lehet eredményesen fellépni. Ez a törhetetlen akarat mutatkozik meg most az őszi munkák kezdetének idején is. Párt- és gazdasági vezetőségi üléseken, brigádértekezleteken arról tárgyaltak, hogyan, milyen módon lehetne a feltételek biztosítása mellett gyorsítani és a minőségi követelményeknek is eleget téve idejében elvégezni az őszi szántást, előkészíteni a talajt tavaszra. Törvényként mondták ki: mindent elkövetnek, hogy ne maradjon szántatlan terület. A szakvezetés úgy határozott, hogy a munka gyorsítása és minőségi elvégzése érdekében — a korábbi évek gyakorlatától eltérően — a szántásban résztvevő traktorosoknak holdanként a műszaknormán felül még tíz forintot fizetnek. Ezt az úgynevezett többlet összeget hetenként kifizetik a traktorosoknak. A vezetőség határozatát örömmel fogadták a gépeken dolgozók s ezt a gondoskodást és törődést becsületes és szorgalmas munkával hálálják meg. A lánctalpas gépek a talajmunkában két műszakban, a traktorok pedig nyújtott műszakban dolgoznak. Este tíz óráig szántanak a szövetkezet határában. Az anyagi ösztönzésnek ez a formája cendületet adott a traktorosoknak. A vezetőség felismerése helyes volt: ilyen küzdelmes és nehéz tavasz, nyár után az anyagiak révén is meg kell becsülni mindazoknak a munkáját, akik fáradságot nem ismerve tevékenykednek a jövő év kenyerének megteremtéséért. Kedvező időjárás estén a még hátra levő nyolcszáz holdon 10—12 nap alatt el akarják végezni a szántást. Erre megvan a lehetőség a szövetkezetben. Király Gergely, a szövetkezet elnöke, miközben ismertette az őszi feladatokat, Sóvárgó tekintettel kémlelte az eget. Nagyot sóhajtott, csak ilyen verőfényes időnk lenne egy hónapig, akkor mázsás gond szakadna le a vállunkról. Úgy félünk már az esőtől, mint a tűztől. Az idén volt benne részünk bőségesen. Területünk egy részét még most is belvíz borítja. Ahhoz, hogy maradéktalanul eleget tudjunk tenni őszi programunknak, mindenek előtt melegre, száraz, napfényes időre van szükségünk. E hét közepén — a tervek szerint — megkezdik a cukorrépa ásását és szedését, ezzel párhuzamosan pedig az őszi árpa és a takarmánykeverék vetését. A talaj már elő van készítve. A kedvezőtlen időjárás miatt körülbelül két-három hetet késik a szövetkezetben a kukorica törése. Először azt a tengerit törik, amelynek helyére búzát vetnek. A tapasztalatok alapján nyugodtan mondhatjuk, a Trózsa Termelőszövetkezet vezetősége és tagsága mindent megtett és megtesz annak érdekében, hogy sikeresen végrehajtsák az őszi feladatokat. Bieliczky Sándor ■ ■■■■■■■ Sokszor tapasztaltuk a múltban, hogy bizonyos árucikkeket akkor kezdett gyártani az ipar, amikor a divat már megváltozott. A következmény: magas készletállomány, kényszerleértékelés és üzleti veszteség az egyik oldalon, kielégítetlen kereslet a másik oldalon. Ezzel kapcsolatosan kérdezzük időnként: miért nem vagy mikor alkalmazkodik az ipar (a kereskedelem) a divathoz vagy a kereslethez? Az alkalmazkodás a gazdasági életben egyértelmű a vállalkozással. Minden gazdasági vállalkozás célja a lehető legkisebb ráfordítással a lehető legnagyobb nyereség elérése, miközben a vállalkozó kisebb-nagyobb kockázatot visel. Kockázatviselés nélkül - tartósan - nyereségre nem lehet szert tenni, legalábbis abban az esetben, ha a piac funkcióképes. Az esetleges kockázati veszteség minimálisra való csökkentéséhez természetesen minden vállalatnak érdekei fűződnek. Többek között ezért is kerül előtérbe a közép- és hosszútávra szóló vállalati fejlesztési koncepciók, tervek kidolgozása. Minden jel arra mutat, hogy a gazdaságirányítás jelenlegi rendszerében a vállalatok és szövetkezetek igénye a jövő kutatása és feltárása, a piaci lehetőségek és az esetleges veszélyzónák feltárása iránt sokkal erősebb mint a múltban volt. És ez érthető, hiszen a vállalatok döntési hatáskörének növekedésével növekedett felelősségük és kockázatviselési kötelezettségük is. A tervezés tehát nem a felső szervek által kívülről diktált feladat többé, hanem a vállalati döntési rendszer szerves része, belső igénye. Az esetleges kockázati veszteségek csökkentésére irányuló törekvés realizálódásának egyik lehetséges módja alternatív fejlesztési koncepciók kidolgozása. Természetesen sokkal könnyebb ezt a követelményt felállítani, mint megvalósítani. Hiszen egyetlen vállalatfejlesztési terv kidolgozása is - ha azt valóban megalapozottan készítik elő - igen nagy energiákat köt le, nagy információs anyag felkutatását és feldolgozását teszi szükségessé. Hát még az alternatívák kidolgozása! Igaz, hogy a népgazdasági összefüggések tekintetében nálunk a vállalatok biztosabb alapokra építhetnek, mint a tőkésországokban. A népgazdasági terv és a tervcélokkal összhangban lévő szabályozó rendszer, legalábbis középtávon megadja a vállalati orientáció fő irányát. A népgazdasági terv mellett a vállalatok a minisztériumok ágazati fejlesztési terveire is támaszkodhatnak. Mindez már önmagában is jó alap a vállalati középtávú tervek elkészítéséhez. Mindez azonban nem elégséges, hiszen ezek a tervek nem foglalkozhatnak részletekbe menően az egyes áru (szolgáltatási) piacok helyzetével, a kereseti és kínálati viszonyok alakulásával, a technikai fejlődés valamennyi olyan részkérdéseivel, amelyek pedig a vállalatok szempontjából sorsdöntőek lehetnek. A részletek a vállalatokra tartoznak. Amikor a vállalat tervez, állandóan az a kérdés lebeg előtte: jól alkalmazkodik-e a változó viszonyokhoz, illetve hogyan alkalmazkodjék a minduntalan változó környezeti feltételekhez. Ez az alkalmazkodási igény talán gyengébb a kohászatban és erőteljesebb a gépiparban, vagy a divatiparokban. Ezért a vállalatoknak olyan fejlesztési politikát célszerű követniük, amely erősíti alkalmazkodó képességüket, manőverezési lehetőségeiket. Erre éppen úgy nem lehet (és nem is szabad) általánosítható recepteket adni, mint pl. a kockázati tényező mértékére. Amíg az egyik vállalatnál az erőforrások koncentrációja és a nagyfokú specializáló, addig a másiknál a választék bővítése és a piacok széthúzása javítja az alkalmazkodóképességet-, vannak vállalatok, ahol az adott időszakban a gyártmányfejlesztés, más vállalatoknál pl. a forgalmazási rendszer és a piaci munka megjavítása az alkalmazkodóképesség javításának a feltétele. Az alkalmazkodóképesség javítása természetesen nem öncélú. Bebizonyosodott, hogy a rugalmasság, a gyors reagálási készség a versenyképesség egyik fontos feltétele, amely önmagában is erőforrás-tényezőnek tekintendő. A vállalatok, amikor az alkalmazkodóképesség javításáról van szó, rendszerint mint eladók, mint értékesítők vizsgálják a témát. Pedig minden vállalat vásárló is, felhasználó is: munkát, energiát, nyers- és alapanyagot, különféle szolgáltatásokat vesznek igénybe a termelési folyamatban. A legígéretesebb fejlesztési elgondolás is zátonyra futhat a megvalósítás során, ha kiderül, hogy pl. a szóbanforgó termékhez szükséges anyagféleségek árszínvonala nagymértékben megnövekedett vagy éppenséggel szakemberhiány miatt vezet csődhöz a fejlesztési elgondolás. Előfordulhat az ellenkezője is, amikor éppenséggel egy új, igen olcsó helyettesítő anyag megjelenése teszi versenyképtelenné a vállalat által gyártott terméket stb. Az alkalmazkodóképességről többen úgy vélik : mindent megtettek, ha biztosították, hogy vállalatuk készen álljon minden változásra való gyors reagálásra. Ha ezt megtették, igaz, hogy már sokat tettek, de még sem mindent. A vállalkozó típusú vezető ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy passzív módon alkalmazkodik a mindenkori keresleti és kínálati viszonyokhoz, a műszaki fejlődés által kiváltott követelményekhez. Az alkalmazkodás aktív értelmezése feltételezi, magában foglalja a környezetre való hatást, a a környezet befolyásolását is. Ezt a vállalat bizonyos technológiák és termékek élenjáró fejlesztésével, sajátos árpolitikával, piaci munkával érheti el. Amikor piacteremtésről beszélünk, rendszerint arra gondolunk, hogy a vállalat nem csupán követi a műszaki és a gazdasági feltételekben végbement változásokat, hanem saját tevékenységével maga is e feltételek és viszonyok alakítójává, formálójává válik. Ez a fajta aktív alkalmazkodás nagy mérőkben függ a vállalat vezetésistílusától és a Vezetők kockázatviselési készségétől. Már szóltunk az alternatív fejlesztési koncepciók kidolgozásának a fontosságáról. Nos, jelentősége most válik igazán érthetővé: a gyors és hatásos alkalmazkodás - azaz a versenyképesség - feltétele az alternatív lehetőségek feltárása. Ezek kidolgozására fordított munka rendszerint bőségesen megtérül a vállalat számára, még akkor is, ha ezt nem mindig lehet számszerűen, a nyereségben kimutatni. Dr. Varga György A Központi Bizottság kongresszusi irányelveiben azt olvashatjuk: „A szocialista építőmunka, a gazdasági, kulturális fejlődés eredményeként tovább javultak hazánkban a dolgozók életkörülményei, öt év alatt a munkások és alkalmazottak reáljövedelme átlagosan 30—32 százalékkal, az egy keresőre jutó reálbér mintegy tizenhét százalékkal emelkedett.” Ezeket a számokat olvasva az emberek többsége egy kicsit talán hitetlenkedik. Túlságosan is soknak tűnik, s úgy érezzük, nem vettünk észre ekkora fejlődést saját életszínvonalunkon, családi költségvetéseink alakulásán. Hiszen, amikor fizetés napján beosztjuk a pénzt, általában úgy tapasztaljuk, nem telik mindenre, amit szeretnénk, ha csak kicsivel is, de mindig több kellene. Gondolom, amíg a világon pénz lesz, az embereknek mindig lesz ilyen problémájuk. Valami újat mindig kitalálnak, valami mindig van, ami még hiányzik a háztartásunkból, vagy amit nagyon szeretnénk elérni. Ha végre megvan a szobabútor, akkor függöny is kellene, a porszívó után hűtőgép következik, s amikor már magnónk is van, a gépkocsi kerül sorra. Ki tudná megmondani, vajon a víkendházak után a magánhelikopter lesz-e az, amit szeretnénk magunkénak tudni, vagy valami egészen újat fognak addig feltalálni? Elég talán sohasem lesz a pénzünk, és még azt is ritkán érezzük, hogy több, mint amennyi korábban volt. Pedig a számok nem csalnak. Sőt, megyénkben még valamivel jelentősebb is a lakosság jövedelmének emelkedése, mint amennyi országosan. Miből adódik ez? Adódik abból, hogy négy év alatt az iparban foglalkoztatottak átlagkeresete 1661 forintról 1748 forintra emelkedett, az építőiparban pedig 1963 forintról 2122 forintra. Az átlagon belül természetesen igen jelentős eltérések mutatkoznak egyesunkahelyeknek, szakképzettségnek megfelelően. A leginkább feltűnő a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagságának jövedelemalakulása. 1966-ben megyénkben a tsz-tagok egy évi közösből származó részesedése átlagosan 12 900 forint volt, a múlt évben 19 000 forint. Tegyük hozzá, ebben része van arak is, hogy évről évre növekedett a ledolgozott napok, órák száma a termelőszövetkezetekben, s ez nagy mértékben hozzájárult a jövedelmek emelkedéséhez. Tovább vizsgálva a négy esztendőt, ebben az évben is jelentős eredményeket tapasztalhattunk. Megyénk, de különösen Debrecen város életében nagyon sokat jelent a felsőoktatási intézményekben dolgozók, az egészségügyi középkáderek és vasutasok fizetésrendezése, ami egy-egy család kasszájában néhány száz forint formájában jelentkezik, összegét tekintve viszont tetemes jövedelemnövekedést mutat. A családok havi bevételét növelte a nyugdíj, a családi pótlék összegének felemelése is, és amit leggyakrabban szoktunk emlegetni: a gyermekgondozási segély bevezetése sok család számára lehetővé tette, hogy az édesanya, ha csökkentett mértékben is, de kereső maradhasson gyermekének első éveiben. Megyénk életében ugyanakkor rendkívül nagy jelentősége van annak, hogy az elmúlt években igen komoly ütemben növekedett a munkalehetőségek száma. Négy év alatt közel húszezren álltak munkába Debrecen és a megye ipari üzemeiben, építőipari vállalatainál. Egy részük még mindig a mezőgazdaságból jött — az iparban nyilván jobban megtalálja a számítását —, a jelentősebb százalék viszont most munkába álló fiatal és olyan nő, aki korábban csak a háztartásban tevékeny- s kedett. Ha csak tízezerre tesszük is azoknak a számát, akik azelőtt egyáltalán nem végeztek kereső munkát — eltartottak voltak —, s most munkába álltak, ez is azt jelenti, hogy tízezer családnak növekedett a havi jövedelme átlagosan több mint ezerhétszáz forinttal. Hogy ez milyen sokat jelent, azt az a család tudja, amelyik mostanában már bekalkulálhatja költségvetésébe a keresővé nőtt gyerek, vagy a munkába állt háziasszony fizetését is. Ha többen dolgoznak a családból, természetes, hogy nagyobb a család jövedelme — mondhatja bárki. Ez így igaz. De gondoljunk azokra az asszonyokra, fiatal lányokra is, akik hónapokon, sőt éveken keresztül voltak törzsvendégek a munkaközvetítőnél. Dolgozni, keresni szerettek volna, de nem volt számukra munkalehetőség. Most várja őket a konzervgyár, a műanyaggyár, a MEDICOR, a finomkötöttáru-gyár. Van munkahely, s ezeknek a munkahelyeknek a megteremtése súlyos milliókba került. A beruházott milliók most fizetési borítékokba zárva így jutnak el a családokhoz, így teszik lehetővé, hogy kevesebb gonddal járjon a család szükségleteinek kielégítése, hogy hamarabb valósággá váljanak a dédelgetett tervek. Megyénkben az OTP betétállománya meghaladja az 1,2 milliárd forintot. A kongresszusi irányelvekben pedig azt olvashatjuk, hogy hazánkban ma minden második családnak van mosógépe és televíziója, és majdnem minden harmadik család tudott már vásárolni hűtőgépet és porszívót. Érdemes néha elgondolkodni ezeken. Egy kicsit, a magunk helyzetét nézve is. Talán még olyan formában is, hogy néhány évvel ezelőtt mi volt az, ami ha megtetszett, azt mondtuk rá: majd fizetéskor, most pedig hónap közepén is megvehetjük. Egy harisnya, egy könyv, vagy talán két-háromszáz forintos érték is? Vagy mondjuk azt, hogy kevesebben vannak ma, akik azért vásárolnak barna kenyeret, mert az hatvan fillérrel kevesebbe kerül? Vannak családok, ahol még ma is így számolnak — nem lenne helyes elhallgatnunk, hiszen csak azt mondjuk, hogy egyre kevesebben vannak. És vannak árucikkek, amelyeknek az utóbbi években nemhogy csökkent, hanem emelkedett az ára — nem egynek indokolatlanul emelkedett. De éppen az irányelvekben olvashatjuk a következő évekről szólva ezt a tömören megfogalmazott mondatot: „javítani kell az alacsony jövedelmű családok helyzetét’’. És az is benne van, hogy az állam nagyobb részt vállaljon magára a gyermekek neveléséből, hiszen az alacsonyabb életszínvonal ma az esetek többségében azoknál a családoknál tapasztalható, amelyekben több gyermeket nevelnek. A tények közé tartozik az is, hogy az utóbbi években éppen a párt szervei szorgalmazták leghatározotabban, hogy senki, egyetlen vállalat, kereskedelmi szerv se élhessen vissza előnyös helyzetével a dolgozók pénztárcájának rovására. A számok, milliós tételek,a közgazdászok nyelvén beszélnek. Egy kicsit azonban mindannyian közgazdászok vagyunk, hiszen a saját jövedelmünkkel magunk gazdálkodunk. A fejlődést is legszívesebben ezen keresztül mérjük, „a piacról élünk”. Nem árt néha itt is nagyon tárgyilagos számvetést csinálni, és esetleg bevallani önmagunknak is — bár ez manapság nem divatos dolog , hogy valóban jobban, könnyebben élünk nemcsak mint huszonöt, hanem mint tíz vagy öt évvel ezelőtt is. Hogy a terveink, a vágyaink nagyobb volumenűek, mint korábban, és időnként az elégedetlenségünk is csak ebből fakad. És tulajdonképpen ez az elégedetlenség sem baj, előbbre viszi a világot. Hiszen az emberek döntő többsége tisztességes úton, becsületes munkával akarja elérni, hogy megvalósíthassa elképzeléseit. És ez teljes mértékben egyezik pártunk programjával, amit az irányelvekben így fogalmaztak meg: „a szocialista társadalom építésének együtt kell járnia a dolgozók életszínvonalának rendszeres emelésével”. Nagy Zsuzsa a Forintban HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. SZEPTTMTI