Hajdú-Bihari Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-25 / 199. szám

I" 1 AUTÓ KUTYÁVAL Kezdetben vala az autó, és szolgálta vala a szükségletet. Majd időknek elteltével, anyagi javak felhalmozásával sportot és szórako­zást is volt hivatott biztosítani. Újabb idők jöttek, s újabb javak hal­mozódtak, amikor az autó puszta léte már nem jelentett megkülön­böztetést, s ekkor különböző díszítéseket találtak ki. Először voltak a díszlécek, díszpárnák, majd következtek a dísz­állatok. Ezek között is előkelő helyet foglaltak el a kutyák. Voltak pedig ezek a kutyák pamutból, szőrméből és műanyagból, s voltak mozdulatlanságra késztetve a hátsó szélvédő alatt. Újabb idők jöttek, mikor egy koponya elmés szerkezetet konstruálva, bólogatásra bírta a fent említett szőrmecsomók fejét. De a fejlődés nem állt meg. Még újabb idők jöttek, mert még nagyobbak lettek az igények! Ma már élő kutya bólogat vagy vakkant a gyalogosra kedve szerint. Kereszteződésben állok, zöldre várok. A járda mellé szép piros autó gurul. A márkáját nem is tudom hirtelen megállapítani, csak annyit, hogy tőkés import. A vezető melletti ülésről a nyitott ablakon hatalmas vöröses kutya nézi a járdán „napozókat”. Nyelve majd a melléig lóg. Melege van. Nekünk is, de mi inkább a homlokunkat törölgetjük. Valaki pajkosan szól a kutyának, az fülét hegyezi, s már szövődne is a barátság, de a gazdi észreveszi, s feltekeri az ablakot. — Csak nem félti? — kérdezi az előbbi hang. — Tudja mit ér ez? — hallatszik a gazdi válasza a résnyire nyitva hagyott ablakon. — Tízezret is...! — És maga? — A kutya hallva az előbbi hangot, újra felénk for­dítja fejét. A tulaj dühösen rácsap és elhajt. Búcsúzóul még mond­hatott valamit, de nem értettük. Sáfrán István ! ‘Smmimmmmismi A RÁDIÓ MELLETT (Hajsza a poénok után?) Az ünnepi rádióműsor különösképpen nem bővel­kedett jelentős eseményekben, de azért hallhattunk egy-két tartalmas műsort. Nos, a Zajlik az élet című kabaréegyve­leg aligha tartozik ezek közé. Még sze­rencse, hogy a Petőfi Rózsa Sándor-film kezdő részével egy időben sugározta, ezért valószínűleg csak kevesen hallgat­ták. S hogy miért tartom szerencsésnek a máskor oly bosszantó egyezést? Az el­múlt évtized kabaréterméséből jól-rosz­­szul válogatott összeállítás újra és so­kadszor bizonyította az aszfalthumornak nevezett társadalombirizgálgatás ártal­matlanságát. A Jobb számok is csak azt igazolták, hogy csupán az a tréfa állja meg évek múltán is a helyét, amelyben a humorista nem elsősorban a rádió pénztárát, hanem egy nem jelentéktelen társadalmi jelenséget vesz célba. De miért is írok erről az egyvelegről, amikor kevesen hallgatták, s amikor már számtalanszor fejtegettem nem ép­pen hízelgő véleményemet a „hangláda” humortermeléséről? Azért, mert némi meglepetéssel olvastam Pálfy G. István legutóbbi tévéjegyzetében, hogy „ugyan­azok a humoristák, akik a rádióban poént poénra halmoznak, a televízióban még egy faviccet sem tudnak kinyögni”. Hát... Rendszeres hallgatói tapasztala­taim éppenséggel nem a poénhalmozás­ról árulkodnak. Persze elképzelhető, hogy a tévéhez viszonyítva a rádió va­lóban a felkavaró és gyógyító humor el­­dorádója, mégis azt hiszem, hogy nem­csak a nézőre, hanem a hallgatóra is ráférne a nevettetően komoly tréfa, a cselekvő és cselekvésre késztető humor. (A tájékoztatás vagy a tájékozódás hiányos?) A Húszas Stúdió immár meg­szokott különleges tudakozóját állítólag meg akarják szüntetni. Az ok: a hajda­ni első adás óta megszületett számos más műsor is, amely hasonlóképpen tá­jékoztató feladatot tölt be. A halálra ítélt tudakozó legutóbbi adása a Köz­ponti Sportiskola tevékenységéről és ar­ról a nagy visszhangú vitáról szólt vol­na, amely „Sokoldalú embert vagy gla­diátort neveljünk-e gyermekeinkből?" néven vonulna be a sajtótörténetbe. A feltételes mód indokolt, mert az egy óra során az izgalmas téma alig került szó­ba. Sokkal inkább arról értesültünk, hogy melyik sportágban mikor hogyan és kinél lehet jelentkezni. Az elszalasz­tott lehetőség kétségtelen, ez azonban nem feltétlenül kudarc. Sőt közvetett bi­zonyítéka annak, hogy a hasonló jelle­gű műsorok mellett is van létjogosult­sága a különleges tudakozónak. Arról van ugyanis szó, hogy a tömeg­tájékoztatási eszközök előretörésének korában — csak a szociológusok a meg­mondhatói, hogy miért — a nézők és a hallgatók többsége elvész az informá­cióáradatban. Tehát elindul ugyan irá­nyukba a szükséges tájékoztatás, de nem biztos, hogy a fülükbe is jut. Vagyis nem feltétlenül a tájékoztatás, hanem inkább a tájékozódás hiányosságáról beszélhetünk. Ha már a szerkesztők gondolkoznak a hétfő délutáni műsor további sorsán, javaslom, hogy a kü­lönlegességet, a színt, a nagy témát utalják át a funkcióban rokon műsorok­nak, a jelzőjétől megfosztott tudakozó­ban pedig csúcsidőben és rendszeresen — még az eddiginél is gyakrabban — szólaltassák meg egy-egy valóban köz­érdekű téma szakértőit! Hiszen nem ke­vesebb esik latba, mint az, hogy többek között és talán mindenekelőtt a rádió — a maga nem lebecsülendő eszközei­vel — tájékoztatna bennünket arról, hogy sportügyben melyik egyesülethez, lakásügyben melyik paragrafushoz s ki tudja még milyen ügyben melyik illeté­keshez forduljunk. Zöldi László TÉVÉJEGYZET Az ünnep hetén jól vizsgázott a tele­vízió. Vasárnap szinte már nem akartuk elhinni, hogy még mindig az a hét tart, s hogy még mindig tud újat, frisset nyújtani a kánikulai melegben a tele­vízió. Mert hiszen ott volt az Ingrid Bergman- és a Gregory Peck-film, a Gonosz varázslat, amit persze jelezhet­nénk a rendező — Alfred Hitchcock — nevével is. S hogy mégsem őt állítottuk előre, nem másért van, mint hogy első­sorban a két főszereplő játéka tette él­vezhetővé, értékelhetővé a filmet. A mélylélektan rejtelmeit boncoló alkotás extrém eseteket és különös egyéneket állított középpontjába: megfelelő extre­­mitás kellett ahhoz, hogy a szereplők bármelyikével is azonosulni tudjon a né­­ző. Mintha a pszichoanalízis tételdrámá­ját láttuk volna, itt-ott meglehetősen unalmas részletességgel. Az ünnep hetére esett Darvas József műsora is, a Szülőföldem, Orosháza. A „legnagyobb magyar falu”-t igazán ava­tott ember mutatta be — kérdésein ér­zett, hogy nemcsak a régi Orosházát is­meri, de a mait is. Vagy ami még ennél is több: nem csupán ismert, de köze van hozzá, magáénak tartja. Rövid egy óra elegendő volt hozzá, hogy bebizo­nyítsa ezt. A fejlődő, mindinkább iparo­sodó városról nemcsak a számokat se­gítségül híva beszélt, de izzó, néha ta­lán már túlontúl is izzó légkört terem­tett beszélgetőpartnerei „szembesítésé­vel”. Sokáig emlékezetes marad a ri­portfilm zárórésze, amikor is a város vezetői jelenlétében a város gondjairól, problémáiról forgott a beszéd. Mi teszi emlékezetessé ezeket a jeleneteket? Sem­mi más, mint az, hogy kevés közük volt Darvashoz, a riporterhez, s hogy Dar­vasnak, a riporternek kevés köze volt ahhoz, hogy ilyen parázs vita alakult ki. Az író egyszerűen hagyta szabadon foly­ni az eszmecserét, nem akarta minden­áron logikusan, pontoskodva a megszo­kott mederbe terelni, így rajzoltak a vi­­tázók önmagukról hű képet. Így tetszett a város vezetősége a kelleténél valami­vel „izgulékonyabbnak". Jobban védik a város érdekeit, mint kellene, néha az el­lenvélemények lecsendesítésével Dar­vas, a riporter nem foglalt állást. Nem is volt feladata. Amit vállalt: bemutatni szülőföldjét, az ott élőkkel együtt, teljesí­tette. Egyszer éreztük, hogy bizonytalan­kodik: a régi időkbe kalandozott vissza az emlékezete. Azokba az időkbe, amik eldöntötték az ő sorsát, tanító lesz vagy pedig kilép a „legnagyobb magyar fa­ludból, írással próbálkozik. Egy bácsit kérdezett meg az író, hogy annak ide­jén rá szavazott-e a tanítóválasztásnál. A válasz után — úgy érezzük — a kér­dezett megérdemelte volna, hogy bemu­tassák, hogy megtudjuk, miként véleke­dik a máról, a ma Orosházájáról. Csak így tovább! — ez a mondat, ez a biztatás fogalmazódott meg bizonyára több nézőben a tizenkét részes Rózsa Sándor-film első részének megtekintése után. A rendező, Szinetár Miklós nem adagolta nagykanállal a betyárromanti­kát, igyekezett hű maradni Móricz regé­nye szelleméhez. — Minderről érdemben szólni persze csak a sorozat vége felé szabad. Addig izgulni kell, hogy sikeres legyen a Rózsa Sándor. Sok magyar regény és sok magyar no­vella várja még, hogy a televíziónézők meghitt ismerőse legyen. (má­s) ::: : Énekszóval francia földön A BARÁTSÁG EREJE DEBRECEN KULTURÁLIS ÉLETE GAZDAGABB LETT EGY JELENTŐS, NEMZET­KÖZI MÉRETEKBEN IS SZÁ­MOTTEVŐ KÓRUSSAL. EZ A KISZOV MONTEVERDI KAMARAKÓRUSA KÉTHE­TES FRANCIAORSZÁGI VENDÉGSZEREPLÉSÉNEK LEGFONTOSABB TANULSÁ­GA SZÁMOMRA. TERMÉ­SZETESEN A KÓRUS RANG­JÁT NEM MOST SZEREZTE MEG, DE KÜLFÖLDI SZE­REPLÉSE EZT NYILVÁNVA­LÓVÁ TETTE. És sietek továbbadni, elmondani másoknak is. Elsősorban azért, mert így hozzátehetem: nem biztos, hogy ilyen értékűnek ismerjük, tudjuk ezt a kórust idehaza is. Hi­szen ír­ég saját fenntartó szervétől sem érdemelte meg, hogy elutazá­sakor jó utat kívánjanak az éneke­seknek, s visszaérkezéskor ha­ nem virággal, legalább jó szóval várja valaki őket az állomáson. S ez a kö­zöny számomra azt sejteti, hogy a megbecsülés mértéke körül valami hiba lehet. Pedig a kórus franciaországi út­ján többszörösen bebizonyította: ér­demes a megbecsülésre, s munkája sajátos színnel gazdagíthatja Deb­recen és a megye zenei életét, ha jobban beilleszkedik abba. Magát a vendégszereplést, a fran­cia utat sem hivatalos elismerés hozta létre, hanem a barátság ereje. Dijon város amatőr kórusa, a La Perdrcole itt járt Debrecenben a legutóbbi kórusfesztiválon, s itt­­tartózkodása során a Monteverdi Kórus patronálta. A kapcsolat ba­rátsággá ért és Dijon város vezetői örömmel segítették az ottaniakat abban, hogy vendégül láthassák ők is a magyar kórust, s megismerked­hessenek művészetével. Az útnak ez a jellege sajátos tar­talmat és formát kölcsönzött fran­ciaországi tartózkodásunknak. Az egész út a korábbi barátság elmé­lyítése, erősítése volt, valamint új barátságok kialakítására szolgáló nemes alkalom. Azzal kezdődött ez, hogy megérkezésünk után kiderült: a kórustagok látnak vendégül ben­nünket, családjaiknál lakunk, ott alszunk, étkezünk. Minden vendég­látónk rendelkezett saját kocsival — még ha az odakinn népautónak számító kis Citroennel is —, s ők gondoskodtak programunkról, szál­lításunkról, így néhány napra beil­leszkedtünk a francia családok éle­tébe. Voltak ennek hátrányai is. Nehe­zebb volt így együtt tartani a kó­rust, a programokban volt némi el­csúszás, mert a hivatalos jelleget francia barátaink nem nagyon sze­retik. De mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat, s ket­­ten-hárman egy családnál meg is találtuk a szűkebb közösséget, amely kedves otthonunkká nőtt. Ennek ellenére elég kellemetlen ér­zések jelentkeztek az együttes veze­tőiben, hiszen betegség s más is előfordulhat, s a szétszórtság nehe­zítette volna a gyors intézkedést. Szerencsére semmiféle kellemetlen epizód nem rontotta a kinntartózko­­dás meleg hangulatát. És így nagyobbnak látszottak az előnyök, mint a hátrányok." A köze­ledés egymáshoz, egymás életének, gondolatainak megismerése ennek a két hétnek olyan többlettartalmat adott, amit egy hivatalosabb, bár­milyen jól szervezett program nem biztosíthatott volna. Nem kétséges, mindannyiunkban kialakult az a fe­szélyező érzés, hogy lekötelezettjei vagyunk vendéglátóinknak. Kényel­metlen volt néha elfogadni annyi kedvességet, anélkül, hogy belülről fakadt mosolyon, szép szavakon kí­vül viszonozni tudtak volna valami­vel. De azt hiszem, ők ezt nem érez­ték. Adtak, amit tudtak, amit lehe­tett. És sokat adtak. Belülről, önma­gukból. Számomra az útnak egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy ennek a francia kórusnak bel­ső szellemét megismerhettem. Rit­kán látott, meleg emberi közösség ez a kórus, tagjait úgy összekap­csolta a zene szeretete, a közös éneklés, hogy szinte családtagként élnek együtt. Tiszta és őszinte ba­rátság köti őket össze, amelyben meghatározó, hogy közösen énekel­nek. A zene szeretete kialakította bennük a közös ízlésvilágot — ha nem gondolatrendszert —, az orvos, a matematikus, az egyetemi hallga­tó, az üzletember egyként, egyenran­gú tagnak érzi magát ebben a ma­guk által választott s kialakított kö­zösségben. Irigylem őket ezért. S úgy érzem, ebben tanulhatunk tőlük. Egy fia­tal asszony például egy éve elvesz­tette férjét, s egyedül maradt két gyerekkel. A kórus tagjai szinte egy emberként szeretik, gondozzák a két kicsit, s amennyire lehet, pótol­ják az elvesztett édesapa szeretetét. A két kisgyerek velünk volt min­dig, este is. Közösségben kezdik meg az életüket, azt hiszem, mé­lyebb nyomot nemigen hagyna bennük semmi. Megérkezésünk után egy kis hor­dó burgundi borral, ennivalóval, innivalóval fogadtak. Akkor még ennek örültünk. Aztán rájöttünk, hogy ez volt a legkevesebb, amit adtak. Mert részeltettek bennünket az emberi barátság számtalan örö­mében. írta és fényképezte: Bényei József (Folytatjuk) A burgundi hercegek palotája, ma a dijoni városháza A dijoni Notre Dame — Griveley úr, a polgármester helyettese köszönti a kórust a fogadáson (középen). Mellette Frochot úr, a dijoni kórus karnagya

Next