Hajdú-Bihari Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-25 / 199. szám
I" 1 AUTÓ KUTYÁVAL Kezdetben vala az autó, és szolgálta vala a szükségletet. Majd időknek elteltével, anyagi javak felhalmozásával sportot és szórakozást is volt hivatott biztosítani. Újabb idők jöttek, s újabb javak halmozódtak, amikor az autó puszta léte már nem jelentett megkülönböztetést, s ekkor különböző díszítéseket találtak ki. Először voltak a díszlécek, díszpárnák, majd következtek a díszállatok. Ezek között is előkelő helyet foglaltak el a kutyák. Voltak pedig ezek a kutyák pamutból, szőrméből és műanyagból, s voltak mozdulatlanságra késztetve a hátsó szélvédő alatt. Újabb idők jöttek, mikor egy koponya elmés szerkezetet konstruálva, bólogatásra bírta a fent említett szőrmecsomók fejét. De a fejlődés nem állt meg. Még újabb idők jöttek, mert még nagyobbak lettek az igények! Ma már élő kutya bólogat vagy vakkant a gyalogosra kedve szerint. Kereszteződésben állok, zöldre várok. A járda mellé szép piros autó gurul. A márkáját nem is tudom hirtelen megállapítani, csak annyit, hogy tőkés import. A vezető melletti ülésről a nyitott ablakon hatalmas vöröses kutya nézi a járdán „napozókat”. Nyelve majd a melléig lóg. Melege van. Nekünk is, de mi inkább a homlokunkat törölgetjük. Valaki pajkosan szól a kutyának, az fülét hegyezi, s már szövődne is a barátság, de a gazdi észreveszi, s feltekeri az ablakot. — Csak nem félti? — kérdezi az előbbi hang. — Tudja mit ér ez? — hallatszik a gazdi válasza a résnyire nyitva hagyott ablakon. — Tízezret is...! — És maga? — A kutya hallva az előbbi hangot, újra felénk fordítja fejét. A tulaj dühösen rácsap és elhajt. Búcsúzóul még mondhatott valamit, de nem értettük. Sáfrán István ! ‘Smmimmmmismi A RÁDIÓ MELLETT (Hajsza a poénok után?) Az ünnepi rádióműsor különösképpen nem bővelkedett jelentős eseményekben, de azért hallhattunk egy-két tartalmas műsort. Nos, a Zajlik az élet című kabaréegyveleg aligha tartozik ezek közé. Még szerencse, hogy a Petőfi Rózsa Sándor-film kezdő részével egy időben sugározta, ezért valószínűleg csak kevesen hallgatták. S hogy miért tartom szerencsésnek a máskor oly bosszantó egyezést? Az elmúlt évtized kabaréterméséből jól-roszszul válogatott összeállítás újra és sokadszor bizonyította az aszfalthumornak nevezett társadalombirizgálgatás ártalmatlanságát. A Jobb számok is csak azt igazolták, hogy csupán az a tréfa állja meg évek múltán is a helyét, amelyben a humorista nem elsősorban a rádió pénztárát, hanem egy nem jelentéktelen társadalmi jelenséget vesz célba. De miért is írok erről az egyvelegről, amikor kevesen hallgatták, s amikor már számtalanszor fejtegettem nem éppen hízelgő véleményemet a „hangláda” humortermeléséről? Azért, mert némi meglepetéssel olvastam Pálfy G. István legutóbbi tévéjegyzetében, hogy „ugyanazok a humoristák, akik a rádióban poént poénra halmoznak, a televízióban még egy faviccet sem tudnak kinyögni”. Hát... Rendszeres hallgatói tapasztalataim éppenséggel nem a poénhalmozásról árulkodnak. Persze elképzelhető, hogy a tévéhez viszonyítva a rádió valóban a felkavaró és gyógyító humor eldorádója, mégis azt hiszem, hogy nemcsak a nézőre, hanem a hallgatóra is ráférne a nevettetően komoly tréfa, a cselekvő és cselekvésre késztető humor. (A tájékoztatás vagy a tájékozódás hiányos?) A Húszas Stúdió immár megszokott különleges tudakozóját állítólag meg akarják szüntetni. Az ok: a hajdani első adás óta megszületett számos más műsor is, amely hasonlóképpen tájékoztató feladatot tölt be. A halálra ítélt tudakozó legutóbbi adása a Központi Sportiskola tevékenységéről és arról a nagy visszhangú vitáról szólt volna, amely „Sokoldalú embert vagy gladiátort neveljünk-e gyermekeinkből?" néven vonulna be a sajtótörténetbe. A feltételes mód indokolt, mert az egy óra során az izgalmas téma alig került szóba. Sokkal inkább arról értesültünk, hogy melyik sportágban mikor hogyan és kinél lehet jelentkezni. Az elszalasztott lehetőség kétségtelen, ez azonban nem feltétlenül kudarc. Sőt közvetett bizonyítéka annak, hogy a hasonló jellegű műsorok mellett is van létjogosultsága a különleges tudakozónak. Arról van ugyanis szó, hogy a tömegtájékoztatási eszközök előretörésének korában — csak a szociológusok a megmondhatói, hogy miért — a nézők és a hallgatók többsége elvész az információáradatban. Tehát elindul ugyan irányukba a szükséges tájékoztatás, de nem biztos, hogy a fülükbe is jut. Vagyis nem feltétlenül a tájékoztatás, hanem inkább a tájékozódás hiányosságáról beszélhetünk. Ha már a szerkesztők gondolkoznak a hétfő délutáni műsor további sorsán, javaslom, hogy a különlegességet, a színt, a nagy témát utalják át a funkcióban rokon műsoroknak, a jelzőjétől megfosztott tudakozóban pedig csúcsidőben és rendszeresen — még az eddiginél is gyakrabban — szólaltassák meg egy-egy valóban közérdekű téma szakértőit! Hiszen nem kevesebb esik latba, mint az, hogy többek között és talán mindenekelőtt a rádió — a maga nem lebecsülendő eszközeivel — tájékoztatna bennünket arról, hogy sportügyben melyik egyesülethez, lakásügyben melyik paragrafushoz s ki tudja még milyen ügyben melyik illetékeshez forduljunk. Zöldi László TÉVÉJEGYZET Az ünnep hetén jól vizsgázott a televízió. Vasárnap szinte már nem akartuk elhinni, hogy még mindig az a hét tart, s hogy még mindig tud újat, frisset nyújtani a kánikulai melegben a televízió. Mert hiszen ott volt az Ingrid Bergman- és a Gregory Peck-film, a Gonosz varázslat, amit persze jelezhetnénk a rendező — Alfred Hitchcock — nevével is. S hogy mégsem őt állítottuk előre, nem másért van, mint hogy elsősorban a két főszereplő játéka tette élvezhetővé, értékelhetővé a filmet. A mélylélektan rejtelmeit boncoló alkotás extrém eseteket és különös egyéneket állított középpontjába: megfelelő extremitás kellett ahhoz, hogy a szereplők bármelyikével is azonosulni tudjon a néző. Mintha a pszichoanalízis tételdrámáját láttuk volna, itt-ott meglehetősen unalmas részletességgel. Az ünnep hetére esett Darvas József műsora is, a Szülőföldem, Orosháza. A „legnagyobb magyar falu”-t igazán avatott ember mutatta be — kérdésein érzett, hogy nemcsak a régi Orosházát ismeri, de a mait is. Vagy ami még ennél is több: nem csupán ismert, de köze van hozzá, magáénak tartja. Rövid egy óra elegendő volt hozzá, hogy bebizonyítsa ezt. A fejlődő, mindinkább iparosodó városról nemcsak a számokat segítségül híva beszélt, de izzó, néha talán már túlontúl is izzó légkört teremtett beszélgetőpartnerei „szembesítésével”. Sokáig emlékezetes marad a riportfilm zárórésze, amikor is a város vezetői jelenlétében a város gondjairól, problémáiról forgott a beszéd. Mi teszi emlékezetessé ezeket a jeleneteket? Semmi más, mint az, hogy kevés közük volt Darvashoz, a riporterhez, s hogy Darvasnak, a riporternek kevés köze volt ahhoz, hogy ilyen parázs vita alakult ki. Az író egyszerűen hagyta szabadon folyni az eszmecserét, nem akarta mindenáron logikusan, pontoskodva a megszokott mederbe terelni, így rajzoltak a vitázók önmagukról hű képet. Így tetszett a város vezetősége a kelleténél valamivel „izgulékonyabbnak". Jobban védik a város érdekeit, mint kellene, néha az ellenvélemények lecsendesítésével Darvas, a riporter nem foglalt állást. Nem is volt feladata. Amit vállalt: bemutatni szülőföldjét, az ott élőkkel együtt, teljesítette. Egyszer éreztük, hogy bizonytalankodik: a régi időkbe kalandozott vissza az emlékezete. Azokba az időkbe, amik eldöntötték az ő sorsát, tanító lesz vagy pedig kilép a „legnagyobb magyar faludból, írással próbálkozik. Egy bácsit kérdezett meg az író, hogy annak idején rá szavazott-e a tanítóválasztásnál. A válasz után — úgy érezzük — a kérdezett megérdemelte volna, hogy bemutassák, hogy megtudjuk, miként vélekedik a máról, a ma Orosházájáról. Csak így tovább! — ez a mondat, ez a biztatás fogalmazódott meg bizonyára több nézőben a tizenkét részes Rózsa Sándor-film első részének megtekintése után. A rendező, Szinetár Miklós nem adagolta nagykanállal a betyárromantikát, igyekezett hű maradni Móricz regénye szelleméhez. — Minderről érdemben szólni persze csak a sorozat vége felé szabad. Addig izgulni kell, hogy sikeres legyen a Rózsa Sándor. Sok magyar regény és sok magyar novella várja még, hogy a televíziónézők meghitt ismerőse legyen. (más) ::: : Énekszóval francia földön A BARÁTSÁG EREJE DEBRECEN KULTURÁLIS ÉLETE GAZDAGABB LETT EGY JELENTŐS, NEMZETKÖZI MÉRETEKBEN IS SZÁMOTTEVŐ KÓRUSSAL. EZ A KISZOV MONTEVERDI KAMARAKÓRUSA KÉTHETES FRANCIAORSZÁGI VENDÉGSZEREPLÉSÉNEK LEGFONTOSABB TANULSÁGA SZÁMOMRA. TERMÉSZETESEN A KÓRUS RANGJÁT NEM MOST SZEREZTE MEG, DE KÜLFÖLDI SZEREPLÉSE EZT NYILVÁNVALÓVÁ TETTE. És sietek továbbadni, elmondani másoknak is. Elsősorban azért, mert így hozzátehetem: nem biztos, hogy ilyen értékűnek ismerjük, tudjuk ezt a kórust idehaza is. Hiszen írég saját fenntartó szervétől sem érdemelte meg, hogy elutazásakor jó utat kívánjanak az énekeseknek, s visszaérkezéskor ha nem virággal, legalább jó szóval várja valaki őket az állomáson. S ez a közöny számomra azt sejteti, hogy a megbecsülés mértéke körül valami hiba lehet. Pedig a kórus franciaországi útján többszörösen bebizonyította: érdemes a megbecsülésre, s munkája sajátos színnel gazdagíthatja Debrecen és a megye zenei életét, ha jobban beilleszkedik abba. Magát a vendégszereplést, a francia utat sem hivatalos elismerés hozta létre, hanem a barátság ereje. Dijon város amatőr kórusa, a La Perdrcole itt járt Debrecenben a legutóbbi kórusfesztiválon, s itttartózkodása során a Monteverdi Kórus patronálta. A kapcsolat barátsággá ért és Dijon város vezetői örömmel segítették az ottaniakat abban, hogy vendégül láthassák ők is a magyar kórust, s megismerkedhessenek művészetével. Az útnak ez a jellege sajátos tartalmat és formát kölcsönzött franciaországi tartózkodásunknak. Az egész út a korábbi barátság elmélyítése, erősítése volt, valamint új barátságok kialakítására szolgáló nemes alkalom. Azzal kezdődött ez, hogy megérkezésünk után kiderült: a kórustagok látnak vendégül bennünket, családjaiknál lakunk, ott alszunk, étkezünk. Minden vendéglátónk rendelkezett saját kocsival — még ha az odakinn népautónak számító kis Citroennel is —, s ők gondoskodtak programunkról, szállításunkról, így néhány napra beilleszkedtünk a francia családok életébe. Voltak ennek hátrányai is. Nehezebb volt így együtt tartani a kórust, a programokban volt némi elcsúszás, mert a hivatalos jelleget francia barátaink nem nagyon szeretik. De mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat, s ketten-hárman egy családnál meg is találtuk a szűkebb közösséget, amely kedves otthonunkká nőtt. Ennek ellenére elég kellemetlen érzések jelentkeztek az együttes vezetőiben, hiszen betegség s más is előfordulhat, s a szétszórtság nehezítette volna a gyors intézkedést. Szerencsére semmiféle kellemetlen epizód nem rontotta a kinntartózkodás meleg hangulatát. És így nagyobbnak látszottak az előnyök, mint a hátrányok." A közeledés egymáshoz, egymás életének, gondolatainak megismerése ennek a két hétnek olyan többlettartalmat adott, amit egy hivatalosabb, bármilyen jól szervezett program nem biztosíthatott volna. Nem kétséges, mindannyiunkban kialakult az a feszélyező érzés, hogy lekötelezettjei vagyunk vendéglátóinknak. Kényelmetlen volt néha elfogadni annyi kedvességet, anélkül, hogy belülről fakadt mosolyon, szép szavakon kívül viszonozni tudtak volna valamivel. De azt hiszem, ők ezt nem érezték. Adtak, amit tudtak, amit lehetett. És sokat adtak. Belülről, önmagukból. Számomra az útnak egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy ennek a francia kórusnak belső szellemét megismerhettem. Ritkán látott, meleg emberi közösség ez a kórus, tagjait úgy összekapcsolta a zene szeretete, a közös éneklés, hogy szinte családtagként élnek együtt. Tiszta és őszinte barátság köti őket össze, amelyben meghatározó, hogy közösen énekelnek. A zene szeretete kialakította bennük a közös ízlésvilágot — ha nem gondolatrendszert —, az orvos, a matematikus, az egyetemi hallgató, az üzletember egyként, egyenrangú tagnak érzi magát ebben a maguk által választott s kialakított közösségben. Irigylem őket ezért. S úgy érzem, ebben tanulhatunk tőlük. Egy fiatal asszony például egy éve elvesztette férjét, s egyedül maradt két gyerekkel. A kórus tagjai szinte egy emberként szeretik, gondozzák a két kicsit, s amennyire lehet, pótolják az elvesztett édesapa szeretetét. A két kisgyerek velünk volt mindig, este is. Közösségben kezdik meg az életüket, azt hiszem, mélyebb nyomot nemigen hagyna bennük semmi. Megérkezésünk után egy kis hordó burgundi borral, ennivalóval, innivalóval fogadtak. Akkor még ennek örültünk. Aztán rájöttünk, hogy ez volt a legkevesebb, amit adtak. Mert részeltettek bennünket az emberi barátság számtalan örömében. írta és fényképezte: Bényei József (Folytatjuk) A burgundi hercegek palotája, ma a dijoni városháza A dijoni Notre Dame — Griveley úr, a polgármester helyettese köszönti a kórust a fogadáson (középen). Mellette Frochot úr, a dijoni kórus karnagya