Hajdú-Bihari Napló, 1973. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-24 / 171. szám
Milyen legyen a megterhelés? Az iskoláskor előtti nevelés problémái Az állami oktatás továbbfejlesztéséről szóló elmúlt évi párthatározat egyebek között felhívja a figyelmet, hogy az óvodába járó gyermekek számát és arányát jelentősen növelni kell, s az óvodába nem járó gyermekek számára is gondoskodni kell az iskolaelőkészítés lehetőségéről. Mi tette szükségessé az iskoláskor előtti nevelés hangsúlyozottabb figyelemmel kísérését? — ez foglalkoztatja a magyar pedagógiai kutatókat is. Az oktatás-nevelés eredményességének egyik fontos tényezője: az optimális időszak helyes megválasztása. Köztudott, hogy a helyes, célszerű pedagógiai eljárások eredménytelenek, vagy csak részben eredményesek akkor, ha azok nem legmegfelelőbb időben érvényesülnek. Nem véletlen tehát, hogy a fiziológia, a lélektan és a pedagógia hosszú évtizedek óta behatóan foglalkozik az egyes életkorok jellemző sajátosságok kutatásával, és ezek rögzítésével. Mindezekből a vizsgálatokból a legutóbbi évtizedekig úgy látszott, hogy az életkori sajátosságok jellemzői — legalábbis főbb vonalaiban — világosan kirajzolódnak. Időközben azonban az elméleti és a gyakorlati szakembereket egyaránt meglepetés érte. Legelőször talán a sporttevékenység területén derült ki, hogy annak számos fajtájában lényegesen korábban meg lehet kezdeni a rendszeres oktatást, mint eddig mérték. Ezek közül a leglátványosabb a japánok kezdeményezése volt, a három-négyévesek úszásoktatásában, amelyet hasonló látványossággal követett az ugyancsak japán Suzuki hegedűoktatási módszere az óvodás korban. És ezek a kezdeményezések azért érdekesek, mert nem korlátozódnak egyes „zseniális” gyerekekre, hanem majdnem tömegméretekben voltak képesek eddig három-négyéves korban megtanulhatatlannak hitt, bonyolult mozgásformákat elsajátíttatni. Úgy tűnik tehát, hogy az életkori sajátosságok időrendje megingott, a gyermekek teljesítőképességére vonatkozó eddigi feltételezések helyessége kérdésessé vált. Vajon mi lehet mindennek az oka? A pedagógia szakemberei egyértelműen válaszolják: a második világháború óta eltelt több mint negyed század alatt mindazokban az országokban, ahol béke van, az életszínvonal és a technikai fejlettség jelentősen emelkedett. A jobb táplálkozás és életkörülmények folytán az új nemzedék testi fejlődése meggyorsult — szaknyelven ezt accellerációnak nevezik — és ez többi között a testméretek növekedésében, a nemi érés korábbi megindulásában egyaránt kimutatható. A társadalom jobb anyagi körülményei a gyermekek kulturáltabb környezetét is biztosították, mert a rádió, televízió tömeges elterjedése emelte a szülők tájékozottságát, műveltségét, de a gyermekek maguk is már óvodás kortól korábban nem ismert tudásanyagot szerezhetnek meg. Újabban a szakemberek meglepődve veszik észre: a gyermekek már az iskolai tanítás előtt több olyan fizikai törvényszerűséget felismernek, amelyet az általános iskolai tanterv nem hasznosít. A mai 4—5 éves gyermekek pszichikus fejlettsége messze meghaladja tehát a 20—30 év előtt hasonló életkorúakét. A szűkebb környezet általánosnak mondható színvonal-emelkedésének pozitív hatásához természetesen a modern társadalmak oktatásnevelési erőfeszítései is jelentősen hozzájárulnak, úgyszólván minden ország erejéhez mérten dolgozik a nevelés és az oktatás szervezeti, tartalmi, módszerbeli tökéletesítésén. Nálunk sem tekinthető lezártnak az a kérdés, hogy kellőképpen kihasználjuk-e az oktatási célok és feladatok meghatározásánál az acceleráció adta lehetőségeket az iskoláskor előtti nevelésben. Persze a kérdés nemcsak ez: milyen mértékben kell, hanem az is, milyen mértékben szabad az iskoláskor előtti gyermekeket igénybe venni? Mindezek tisztázásához természetesen széles körű kutatómunkára lesz szükség. A szakemberek azonban máris hangsúlyozzák: meg kell vizsgálni a szaktanárok bevonásának lehetőségét az óvodai oktatásba, másrészt szükséges, hogy kidolgozzák az oktatás és a képességmegállapítás új módszereit is a gyermekek túlterhelésének megakadályozására. Ki kell fejleszteni a négy-ötéves gyermekek számára megfelelő vizsgálati kritériumokat és a korai diagnózis módszereit. (MTI) Nyár volt, így volt... Talán a televíziós készülékek boltját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, mikor elém állt egy öregember: — Kaszát vennék, de nem tudom, hol találok. Nem tudja véletlenül? Megdöbbentem, meghökkentem, nem tudtam hirtelen felelni. Hogyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló csevegett a kezemben, gondjaim közül immár kipusztult az a fogalom, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzám az aratásról, csak gépekre gondoltam szüntelenül. Szinte hűtlenül elfelejtettem az alig egy méter hosszú, nemesacélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, koronához képest olyan semmiségnek látszik, és mégis olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szinte most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó marokszedő lányokat: — Vigyázzatok, mert a saroglyában van a kasza! Ekéktől, boronáktól, szöges elevátortól, rúgós lótól is óvták a gyermeket, de ha meglátták, hogy apját utánozza, fenni akarja a kaszát valamelyik siheder, csattant a féltő, dühös kiáltás: — Elmenj a kaszától, te, mert hátra kötöm a sarkad! Ismertem egy gyógyíthatatlanul szívbeteg parasztot, aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rokkant meg fiatalon, akit igazság szerint már pásztornak sem lehetett volna alkalmazni. Naponta többször ■ is rátört a roham, ilyenkor öntudatával egy pillanatban veszítette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lobbanásával, szinte állati reflexszel háromnégy lépésnyire ellökte magától a kaszát, mielőtt földre zuhant. Ha elérte a baj, már nem keltett izgalmat. Az előtte járó kaszás viszsza se fordult, csak a mögötte haladó állt meg egy verejtéktörlésnyi időre. Figyeltem a beteg embert, mikor eszméletre tért, mikor feltápászkodott a földről, először megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s kicsit szédelegve indult az eldobott kaszáért. Kézbevette a szerszámot, hümmögve nézte, hogy nem esett-e csorba az élén, aztán elővette a fenőkövet, és olyan szeretettel simogatta a kényes tüköracélt, mint amikor megbántott kisfiút cukorkával engesztel az ember. Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám, oly fenséges volt a tisztelete, hogy lélekig maró szégyennek tartották, ha katonaköteles koráig nem tanult meg kaszálni a legény. Igaz, ilyen szégyen ritkán esett meg, mert amikor először bámult a lányok után, apja vagy testvérbátyja kaszára fogta a fiút, betörték, szinte úgy, mint igáslónak a fiatal csikót. A kaszálni tanítás ünnep volt, majdnem olyan szertartásosan történt, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár a fiókáját tanítja repülni. Az első kaszás pedig tanult és tanult, arca ragyogott az örömtől, a büszkeségtől, de közben a napot nézte. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a dél. S amikor, jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kis-kutya, volt úgy, hogy a kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradságát eltúlozva azt mondta: — Etessen meg, édesanyám, mert nem bírom a karomat felemelni a számig. És akkor az anya boldog nevetéssel fogta a kanalat, és kaszára érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Később nehéz szekerek tördelték darabokra a dűlőutakat, magba szökött pipacsok fehérre sápadt szirmát kavarta a boszorkányszél, gépek zümmögése és az emberek állatokat nógató kiáltása verte fel a határ csöndjét. Ismertem a zajt, az emberét és a gépét is. Gyermekkoromban, n,hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzes gépet, amellyel izmos bivalyok lihegtek asztagtól asztagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a nálam nem sokkal idősebb cimborákat, a törekesfiúkat, akik már gyermekfejjel felnőtté váltak az én szememben, mert hitem volt és mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet teljes jogú ember, aki eszével vagy dereka feszítésével megkeresi a saját kenyerét. Ám a zsákosokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok száját, olykor kezükre pattant egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint az ujjhegyre szálló katicabogár. Néha a zsákba merítették a markukat, és gyönyörködtek, sokáig gyönyörködtek. Aranyásó sem nézhette mohóbban a hirtelen megtalált kincset. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha. Jóizmú legények voltak ők, erősek, mint a fákat nyűvő mesebeli ember, és mégsem irigyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetején. Ám nem mindegyiknek sikerült feljutni oda! Ma is elémvillantja az idő azt a hirtelen elsápadó legényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt és vízért sóhajtott. Testét teljesen beborította a szalma, mint a halotti lepel. S úgy jött az a félájult sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ó, azt a hangot, én már nem tudom elfelejteni. E nehéz emléket talán csak a kévevágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők is, tudtam akkor is, hogy a munkájuk veszedelmes. Mert a gép szája nemcsak a kévét nyelte el, hanem a törött kaszát, a lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És a gép elnyelte, bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mosolyogva, úgy magasodtak a határ fölé, mint a teremtés őrangyalai. Így magasodott föl az a lány is, akinek köszönhetem a legbúlyosabb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már kenyérkereső vízhordófiú voltam, amikor beleszerettem a nálam évtizeddel idősebb kévevágó lányba. Legszívesebben őt itattam a kanna fedeléből, mert, ha felkapaszkodtam hozzá a létrán, huncutkodva, szerelmesen megrángattam a szoknyáját. Rátarti lány volt pedig. Szóba se állt a legényekkel, még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak megfenyegetett a mutatóujjával. Simon Lajos CSOKONAI „BOGOS VAROSBAN” Idősebb hajdúbagosi emberek beszélgetéseiben ma is elő-előbukkan az, hogy helységünket, az egykori mezővárost, „Bagos városnak” említik. Sőt a fiatalabbak közül azok is, akik a hajdanvaló mezőváros múltját ismerik, tudatosan is használják az említett nevet. Helyiségünk szülöttje, Hőgye István tanulmányíró például, akivel a Sátoraljaújhelyi Kazinczy Levéltárban található emlékekről az elmúlt évben többször beszélgettem, még véletlenül sem mondta másképpen, csak így: Városunk. Helytörténeti gyűjteményem egyik érdekes darabja, egy 1835. január 18-án kelt adásvételi szerződés, amelyiken a város pecsétje megtalálható: „OPPIDI BAGOS SIGILLUM 1641”. Az alábbiakban, a birtokomban levő dokumentumok alapján azt foglalom össze röviden, hogy milyen útja során és mikor járt itt, az élénk szellemi életet élő mezővárosban Csokonai Vitéz Mihály, a felvilágosodás korának legnagyobb magyar költője. Dr. Juhász Géza egyetemi tanár 1953. február 18-án kelt Felhívását megküldte a hajdúbagosi Református Egyházközség Lelkipásztori Hivatalának (Levéltár 45/1953), amelyben ezt olvashatjuk: „Az Önök helységén is átvándorolt. .. ideiglenesen ott tartózkodott költőnk”. Csokonaira vonatkozóan és vele kapcsolatosan „minden adatra szükségünk van” — írja Juhász professzor, majd így folytatja: „Kéziratainak többségét őrzik a Tudományos Akadémián, de hagyatéka szétszóródott, s arra is számíthatunk, hogy itt-ott még eredeti kéziratai is lappanganak az országban. Falvainkból legutóbb is bukkant elő Csokonaigyűjtemény. Ezek esetleg olyan Csokonai-költeményeket is őrizhetnek, amelyekről mi nem tudunk. Ezek felkutatása és közzététele igen nagy jelentőségű.” Az idézett sorokból világosan kitűnik az a feltevés, hogy Csokonai járt Hajdúbagoson, és az, hogy itt írt lappangó kézirata előkerülésére is lehet számítani. Csokonai 1800-ban tért haza a Dunántúlról Debrecenbe, édesanyjához. Ettől kezdve — amint ismerős — ki-kirándult a szomszédos falvakba, ha az egészségi állapota megengedte, és meglátogatta volt iskolatársait, barátait, Így vehetjük számításba Hajdúbagost is, ahol 1802 áprilisa és 1806 szeptembere között Szikszai György a lelkipásztor a korabeli Anyakönyv tanúsága szerint, aki Kazinczy Ferencnek és Csokonai Vitéz Mihálynak is barátja. Nála egyszer bizonyosan — más alkalommal feltételezhetően — járt Csokonai. Ennek bizonysága az a levél, amelyet Kazinczy Ferenc írt Nagy Gábornak 1805 májusában (K. F. Levelezése III. 348), és elküldött neki Debrecenbe. A levél első fele így szól: „Kérje az Ur Kis Imre Urat, hogy juttasson el engemet a’ Csokonai Bagoson újra dolgozott, Rhédeinét elbucsuztató Verseinek Manuscriptumának és azokra, a mellyek még nálam meg nincsenek. A’ mit a’ Lélek halhatatlansága felől irt, soha nem láttam. Az is kellene.” Csokonai Debrecenből Hajdúbagoson át ment Nagyváradra néhai mélt. kohányi Kátsándi Terézia asszony, csász. és kir. aranykulcsos kisrhédei Rhédei Lajos házastársának eltemetésére (1804. április 15.). Útközben megpihent Bagoson, és Szikszai György lelkésszel a búcsúztató verset megbeszélte, s ottléte alatt még dolgozott rajta. Kazinczy ezt kérte az idézett levelében. Csokonai a Rhédei Lajosné temetésén meghalt, hazatérése után — nem egészen egy év múlva (1805. január 28-án) ő is meghalt, költészetében azonban azóta is, most is él. Születésének (1773. november 17.) kétszázadik évében ez a kis írás hadd legyen koszorúja a hajdúbagosi templom mellett elhelyezendő kerti padnak, amelyet Csokonairól kívánunk elnevezni. Ötvös László Tr»»’ rjTTT^TJT »* Két orgonahangverseny RHODA SCOTT HANGVERSENYE Óriási érdeklődés előzte meg az Országos Rendező Iroda által megszervezett 16-i koncertet. A kanadai születésű néger dzsesszorgona-művésznő hangversenyén nemcsak a nagyerdei színpad előtti széksorok teltek meg zsúfolásig, hanem a fák mögött is felsorakozott a nagyszámú nézőközönség, mert sokaknak nem jutott hely. Rhoda Scott nem először járt Magyarországon, 1971- ben, majd 1973-ban nagy sikerrel vendégszerepeit Budapesten, s más városokban, s mindenüvé magával vitte hordozható, három manuálos Hammond-féle elektronikus orgonáját, mely sokfelé az újdonság ingerével hat. Ez egyébként nem ismeretlen nálunk, debreceni hangversenyen láttunk már ilyet, ha kisebbet is. Rhoda Scott egyesíti játékában a dzsesszzenekari hatásokat Az előadás rögtönzés jellegű volt. Képzelete nem annyira dallamokban, mint inkább aszimmetrikus ritmusfigurákban, szinkópáit akkordvilágban szárnyalt. Ez sokszor elködösítette a tonalitást is. A klasszikus zenéből idézte Bach felejthetetlen d-moll Toccata-részleteit is, mely azonban sehogysem illett műsorába. Orgonálását a Párizsi Rádiózenekar egyik olasz tagjának szaggatott dobverése kísérte. ERIKA HAHNOVA KONCERTJE Az Országos Filharmónia rendezésében pozsonyi orgonaművésznő hangversenyezett 18-án este a Nagytemplomban. Az orgona mechanizmusa szokatlan volt a fiatal szereplőnek, s a nehézkesen mozgó pedálbillentyűzet miatt az eredetileg hirdetett néhány darabot, Sweelinck, Froberger, Samorinsky műveit kihagyta műsorából az előadó. „Bemelegítőül” — Pachelbel d-moll Prelúdium, Fúga és chaconne-ját játszotta Hahnova. Megkapóan zengett ujjai alatt az első két tétel. A Bach korall-előjátékoknak elmélyült polifóniája plasztikusan, világosan volt színezve. Azonban a szólamvezetés pontossága nem párosult változatos dinamikai elképzeléssel. Lehet, hogy időközben hozzászokott az orgona billentyűzetéhez mert a következő számainak előadásával jobban lekötötte a közönség figyelmét. Bach a-moll Prelúdium és fúgáját gördülékenyebben, nagyvonalúbban adta elő, mint Máté János a 8-i hangversenyén. A fúga monumentalitása hatalmas erővel bontakozott ki játéka nyomán. Igazi romantikus levegő áradt Brahms halála előtti évéből származó előjátékaiból. Műsorát a vendégszereplő, Jan Cimmer pozsonyi zeneszerző Fantázia és Toccatájával fejezte be. A 45 éves pozsonyi tanár és komponista jól elsajátította az új zenei kifejezésmódot, s mértéktartóan követte irányukat. Harmonizálása érdekes és változatos, s jólkiaknázta az orgonaszerű hatásokat. Hahnova, ki Pozsonyban Kiinda irányítása alatt végzett, majd még Weimarban Köhler professzornál tanult, jól képzett orgonista. Játékát objektivitásra való törekvés jellemezte. A korhűség stílustisztasággal párosult orgonálásában. De a kifogástalanul egyenletes előadás sokszor egysíkúvá vált, miután az egyes tételek hangulatváltozásait nem juttatta eléggé kifejezésre. Dr. Sonkoly István _ 1Q7*? TttT tus 24.