Hajdú-Bihari Napló, 1973. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-18 / 270. szám
Csokonai „kései” szerelme Csokonait csupán a felszabadulás óta becsüli úgy népünk, mint a forradalmasító európai felvilágosodás legnagyobb magyar költőjét. Régebben más mondanivalót kerestek benne: Lilla hűs boldogtalan énekese volt ő. A bor és szerelem bohém poétájává degradálták, pedig a Lilla-dalok éppen azt bizonyítják, hogy még szerelmét is olyan történeti és társadalmi távlatba állította, mint csak legforradalmibb utódai: Petőfi, Ady és József Attila. Csokonairól, ahányfelé megfordult az országban, mindenütt anekdoták keltek szárnyra, szerelmi életéről, néhány homályos célzáson túl, szinte semmi. Kortársai, barátai, noha kitűnő írástudók sem hiányoztak közülük, szerelmi megrázkódtatásairól a legszemérmesebben hallgattak. Toldy Ferenc, irodalomtörténet-írásunk atyja, Csokonai kritikai kiadása elé írt tudományos életrajzában, főleg Kölcseyre támaszkodva, jellemzi szerelmi költészetét. Két állítását idézi, az egyiket helybenhagyólag, a másikat cáfolva. Azóta jócskán megváltozott a képünk Csokonairól. „Kölcsey - írja Toldy - az én véleményem szerint is valóan ítélt, midőn az érzés hangját inkább tanultnak, mint veleszületettnek minősítette"; azt viszont kétségbevonta, hogy Csokonai „nevezetes convulsiokat szenvedett a szerelemben”. S ezt nemcsak azzal igazolja, hogy szerelmi dalai „nagyobbrészt a Lillával való viszony előtt voltak már megírva”, hanem azzal is, hogy Vajda Júlia házassága után nem is egészen egy évvel „a régi szerelmet egy új tárgy és új vágy már alkalmasint felejteté.” Gál László, Csokonai csurgói tanítványa, aki tanulmányai folytatására utána ment Debrecenbe, s a költő halála után is ott maradt annak özvegy édesanyjánál s bizonyára sokat megtudott a költőről, amit nem tartott illőnek az utókorra hagyni, azt például feljegyezte, hogy „a Lilla-dalok Hirdettek volna prózában is, de édesanyja fia halála után elégette, azon félelme miatt, hogy azok a levelek másokat talán megbotránkoztatnának.” A „levelek” itt akaratlan elszólás, mert ugyan mi megbotránkoztatható lett volna a dalok prózai szövegében, amilyeneket természetesen nem is készített Csokonai soha, kivéve az Erdődy grófnéhoz intézett románcszerű nagy ajánló verset. Másutt ugyancsak Gál László ezt írja: „Csokonaira a szerelem olyan mint a szerencse ... ha igen korán jön se használható, ha nagyon későn, akkor se.” Ma már sokak által elfogadott tény, hogy Csokonai diákköri verseinek ihletője: Földiné Juliska, Veszprémi István, a nagy debreceni polihisztor, író és kiváló orvos leánya volt, akit Rózsi, Rozália néven énekelt meg. Lillára sem a korai, sem a késői szerelem szerencse-vonatkoztatása nem illik. De lássuk, mi van a „kései” szerelmével? A Debreceni Képes Kalendárium 1907-es kötet 108-110. lapjain id. Komlós Aladár, a Csokonai Kör elnöke tollából megjelent egy cikk, amelyből többek közt az derül ki, hogy A rózsabimbóhoz c. költeményt Csokonai az ő nagyanyjához, Konti Juliannához írta volna. Nagy tekintélyű tanúkra hivatkozva regéli el Komlóssy a költemény születésének a történetét. Mikor Csokonai 1800 májusában hazatért hosszú dunántúli bolyongásából, összebeszélt két fiatal lány: Konti Julis és Dömsödi Zsófi, hogy rózsacsokorral köszöntik a költőt. Még abban a hónapban meg is hívták uzsonnára a Dömsödi-házhoz. Komlóssy fő bejelentenivalója az volt a kalendáriumi cikkben, hogy képes díszalbumot készít elő a Csokonai-kör, s abból előlegezi e mutatóba A rózsabimbóhoz c. költemény illusztrációját. A házi kiskertbe kalaplevévé lép be a költő s az egyik nő virágcsokrot nyújt át neki. Hogy ez volt Konti Julis, a verssel magyarázza az elnök. Van itt. annak egy homályos sora: „Ülteted kedves Julissa Néked újabb kertet ád.” Világos, mondja Komlóssy elnök, a ház leánya ültette a rózsafát s az ő kedves barátnője, Konti Julis nyújtja felé a csokrot. A költemény szerint egy szál rózsabimbót a költő nyújt át kedvesének. Van a versnek egy hosszú, Toldy által érthetetlennek nyilvánított s e miatt mellőzött toldaléka, amely Juhász Géza vallomása szerint mint villámcsapás bevilágította a fiatalkori versek valamennyi homályos helyét. Komlóssy elnök ezt a toldalékot nem olvashatta, különben nem igényelte volna nagyanyja részére A rózsabimbóhoz ajánlását. Mindenesetre a kalendáriumi cikknek köszönhető, hogy Konti Julis bekerült a Csokonai-Irodalomba. Mit tudunk Konti Julisról. Apja, Konti Mihály, jómódú kalmár, a XVIII. században telepedett le Debrecenben. Úgy tartotta a család, hogy a Hédervári Kontiktól származtak. A Péterfia utcában laktak, Csokonaiék szomszédságában. Erre vonatkozhatnak a költő A bátortalan szerelmes c. költeményének a következő sorai: Imádandó kegyes képének Mindennap tömjénezhetek. Csokonai sajátkezűleg vezetett előfizetési gyűjtőívén szerepel a neve: Konti Julis ,LJ asszony bejegyzéssel, a viszonylag csekély számú nő-előfizetők között. Adva van tehát egy debreceni lány, aki irodalomkedvelő volt, Csokonai versei iránt érdeklődött, akiről feljegyezte családja, hogy rózsacsokorral közöntötte a Dunántúlról hazatért költőt s hogy verset is kapott tőle. Az a Nagy Gábor nevű bensőséges jó barátja Csokonainak, aki összeírta az ő nem Lillához írt költeményeinek egy részét, említést tesz a költő két csodálatosan szép verséről, amelyeket nála írt 1802 szeptember egyik estéjén, „bizonyos alkalmatosságra” Eurydicéhez -, de hogy ki volt Eurydice, még csak sejtetni sem engedi; pedig megismétli ezt a kijelentését, hozzátéve: „előttem tudvalevő okok miatt” írta Eurydicére, de aztán Lillára változtatta.” Ha hozzátesszük még Nagy Gábornak azt a megjegyzését: „extempore”, tehát rögtönözve, feltehető, hogy korábbi költemények alkalomszerű leírásáról van szó. Ne hagyjuk figyelmen kívül Csokonai saját vallomását, hogy a Lilla-dalok tíz év lírai termését fogalalják magukba s „lírai román ”fa megkomponálásakor a Rózsi nevet többször változtatta Lillára, akárcsak később az Eurydicét. „Azt hiszem, nemcsak az Eurydice kilétét sikerült felderítenem, - írja feljegyzéseiben Juhász Géza - hanem még az arcképe is előkerült.” „Ha feltevésem elfogadható, az az arckép az egyetlen hiteles kép Csokonai szerelmi költészete ihletőiről, hiszen a Lilláról fönnmaradt portré hitelességét régen kétségbe vonta irodalomtörténetünk.” Az olajfestmény dr. Simon Lászlóné Udvardy Erzsébet tulajdonában van; ő is. egyik leszármazottja Konti Juliannának. „Van valami elgondolkoztató a „kései" szerelem ihletője élettörténetében. Tíz évvel volt fiatalabb a költőnél. 1866. június 4-én ment férjhez Komlóssy Dániel ügyvédhez. Az akkori viszonyokhoz képest szokatlanul későn, 23 éves korában. Mintha a költő életében nem tudta volna rászánni magát e lépésre, sőt Csokonai 1805. január 28-án bekövetkezett halála után is várt még majdnem másfél évet.” - emlékezik az ükonoka. íme az egyik Eurydicéhez írt verse, amelynek címét később A bátortalan szerelmesre változtatta, s így illesztette a Lilla-dalok közé. A bátortalan szerelmes Remény s kétség közt itt epesztem Édes kunek közt magamat. Most feltalálom, majd elveszem Lillát s belső nyugalmamat. Ha látom őtet, felhevülnek Rabbá esett érzéseim. Ha eltávozik, hanyatt dűlnek Tornyosodó reménységeim. Imádandó kegyes képének Mindennap temjénezhetek; De egy nyájas kis istennének Tekintetére reszketek. Erről bátorít, arról ijjeszt A tisztelet s a szerelem; A szív emel, az Ész lesijjeszt, Oh, csiklandozó gyötrelem! — Lelke kegyes; de negédjétől Ojjatok, irgalmas egek! Szava nyájas, de egy nemjétől Mint a haláltól, rettegek. Szeme, mint élet csillagzatja, Boldog napra hív engemet; Mégis, mint a villám, meghatja És öszverázza szívemet. Édes mézharmattal kecsegtet A nyíló rózsa njakán. De hátha még halált csepegtet Szívemre, hogyha meg nem szán? Oh, értem teremtett szép lélek, Hogy szívem ki nem önthetem! Tőled reményiek, tőled félek, Te rád van bízva életem. Piros orcádnak rózsájára Ámor új új pecsétet nyom, Hószín kebled liliomára Lehellte az én fátumom! De kit bélyegzett kis színedre? Még az a boldog valaki? S felőlem mit fuvalt mellyedre? — Halált vagy életet? — mondd ki! — De kímélj s adj erőt szívemnek. Ah' gyengén szólj sorsom felől; Mert akármit végzesz fejemnek, A kín vagy az öröm megöl. Csokonai Vitéz Mihály Juhász Géza jegyzetei alapján írta J. Gulyás Margit CSOÓRI SÁNDOR • CSOKONAI Sajnállak téged, te szegény, a búsképű költők halhatatlan bandájában is elárvult. Lángoló méhkas volt a melled s viola-légbe épített kastély a koponyád. Meghajigált az isten tulipánokkal, nárciszokkal. Dobtad volna vissza kővel, betyár-baltával, ólombottal . Remény szegénylegénye, sárga viasz-király, a földönfutó füst volt a te országutad. Feküdtél rózsalevelek alá hová nem folyhatott be a vér, s hová a hóhér nem dughatta el kardját. Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák s a jövő indult világgá a fűszálak hegyén. Tündérek és diákok poétája, somogyi kanászoké! Hiába volt szép álom beszéded, bársony folyóid a pokolba folytak és gyöngylepkéid sírokba petéztek. Se haza, se király, se szerelem, csak a megváltó láz s a holdba fölszálló test uralta a világot, mint az isten. De az is elveszett, szétszóratott. Sajnállak téged, százötvenéves halott. Kár volt várnod boldogabb korokra. Korán meghalnak, akik várakoznak. • AZ ÉVFORDULÓRA KIADOTT „CSOKONAI KOSZORÚJA” CÍMŰ ANTOLÓGIÁBÓL * CSOKONAI-CENTENÁRIUM DEBRECEN, 1873 „Száz éve, hogy az a fényes csillag kigyúlt az égen. Néhány nap múlva száz éve, hogy Csokonai, korának legnagyobb magyar költője született. Ne engedjük e napot nyomtalanul eltűnni felettünk. Adózzunk a nagy férfiúnak a kegyeletes megemlékezés adójával.” Ezek a sorok a Debreczen 1873. november 4-i számában láttak napvilágot. A Baloldali Párt, vagyis az ellenzék debreceni közlönye vezércikkben hívta fel olvasói figyelmét a közelgő évfordulóra. A cikkíró jól ismerte a helyi viszonyokat; nemigen bízott abban, hogy a vezető testületek támogatására számíthatnak. „Bajosan lehet kilátásunk arra, hogy a város lakossága külön ünnepélyt rendezzen” — jegyzi meg lemondóan. Ezért azt javasolta, hogy a református főiskola magyar irodalmi önképző társulatának tervezett ünnepségére ezúttal hívják meg a lakosságot is. Csokonai Vitéz Mihály emlékét ez idő tájt elsősorban a kollégiumi diákok ápolták, őrizték Debrecenben. A Felsőbb Tanulók Magyar Irodalmi Önképző Egylete 1860 óta évről-évre emlékünnepélyt rendezett születésének évfordulóján, többnyire zárt keretek között. Most, a centenáriumi évben megfogadták a Debreczen tanácsát, és nyilvános ünnepséget tartottak. November 15-én az újság közvetítésével „tiszteletteljes bizalommal” kérték fel „a jeles költő iránt melegen érző közönség”-et a megjelenésre. November 17-én, hétfőn délután 3 órakor kezdődött a diákok műsora. „A városi közönség szép számmal jelent meg, nők is sokan voltak, az ifjúság a terem hátulját s az ajtó előtti tért foglalta el.” Elsőként a nagyhírű Kollégiumi Kántus énekelte el Csokonai közismert dalát, A tihanyi ekhóhoz. Oláh Imre, az önképző társulat elnökének megnyitó szavai után Nagy Sándor „hatással szavalta el” Vörösmarty Mihály Az úri hölgyhöz c. versét. Ezután ismét az énekkar következett, talán a legnépszerűbb Csokonai-dallal: A reményhez. Csokonai a magyar nép szívében címmel olvasták fel az ünnepi megemlékezést; a szerző neve a híradásban nem szerepelt. A továbbiakban Erdős Károly „csinos dicskölteménye”, egy dalbetét — Huber Károly: Édes lánykám —, majd egy újabb szavalat hangzott el. „S az ünnepélyt Csokonainak „A csikóbőrös kulacshoz” írt dala rekeszté be az énekkar által előadva.” A meghívott közönség lelkesedéssel fogadta a diákok felolvasásait, szavalatait, a Kántus kitűnő produkcióit. Valaki kezdeményezte, hogy gyűjtsenek pénzt egy koszorúra, illetve a szomszédos emlékkertben levő Csokonai-szobor kivilágítására. Pillanatok alatt összegyűlt a kívánt összeg. Tizenöten adakoztak, többnyire mesteremberek, a város vezető tisztségviselői közül még véletlenül sincs egy sem a közzétett listán. Csáthy Lajos szappanos mester még azt is megígérte, hogy a szobrot a költő születésnapján minden évben ingyen kivilágítja. A kollégiumi ünnepség végére a megbízott diákok már megvásárolták a koszorút. A közönség átvonult a Csokonai szoborhoz, ahol a főiskolások újabb műsort rögtönöztek. A Kántus ismét elénekelte A tihanyi ekhóhoz c. dalt, s ennek végsorai alatt tették fel a koszorút a kivilágított szobor lantjára. Szép látvány lehetett... Ezután Erdős Károly önképző társulati főjegyző mondta el Csokonai Az éjszak istenéhez c. költeményét, s végül a népszerű zeneszerző, Huber Szabadság dalát adta elő az énekkar. Lelkes éljenzéssel oszlott szét a hallgatóság. A Debreczen így kommentálta az eseményt: „Jól esett látni városunk polgárainak s hölgyeinek érdekeltségét a költő emléke iránt, főleg miután az ünnepélyről, melynek pedig országosnak kellett volna lenni, csakis a kecskeméti s kassai tanuló ifjúság önképzőköre emlékezett meg, amaz távirat, utóbbi pedig emlékirat küldése által.” Megemlékezett az évfordulóról a debreceni színház is. November 17-én este díszelőadást tartottak, amelyen Szigligeti Ede 1855-ben írt Csokonai szerelme c. népszínművét mutatták be, a színház vezető színészeinek közreműködésével. Csokonait Mándoky Béla, Lillát Törökné Szakáll Róza, a vaskalapos tanárt Takács Ádám játszotta. Medgyesi Nándor karnagy erre az alkalomra egy ünnepi nyitányt szerzett, a költő megzenésített dalaiból. „Általában véve, jó hatást gyakorolt a közönségre, hogy a színháznál sem feledkeztek meg Csokonai születésének évszázados emlékünnepéről” — írja a Debreczen november 18-án. Az Alföldi Hírlap rövid tudósításából azonban kiderül, hogy ez a „jó hatás” csak szűk körben érvényesült. Idézzük: „a közönség hazafias érzelmű része félignél nagyobb részét töltötte be a színháznak.” Ugyanakkor előző nap Szigligeti másik darabját, a Csikóst „zsúfolásig” telt házzal játszották ... A Debreczen munkatársa jól sejtette, hogy a város vezetősége nem kíván áldozni Csokonai emlékének. A hivatalos körök bizonyára úgy gondolták, hogy két évvel azelőtt, a szobor felállításával eleget tettek kötelezettségüknek. Kettő kivételével mélyen hallgattak a helyi újságok is. Az Alföldi Hírlap a centenáriumról jóformán egyetlen sort sem közölt, csupán a színházi előadás említett tudósítását. A református egyház tudományos folyóirata, a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező sem emlékezett meg az évfordulóról. Bár lehet, hogy ennek szánták azt az apró forrásközlést, amely a decemberi füzetben látott napvilágot. A csurgói tanár fizetése Csokonai Vitéz Mihály ottani szolgálata idején. Sajnos, a cím téves, mert az adatok nem Csokonai idejéből, hanem három-négy évvel korábbról valók. A Debreczen november 17-én újabb vezércikkben emlékezett a költőre. A címet — Csokonai 1873. nov. 17. — babérkoszorúba foglalták. Ma már aligha lehet kideríteni, ki volt a cikk szerzője. Nem is nagyon fontos, mert érdemlegeset nem mondott. Magyarkodó hangulatban fogalmazva elsőrangú, nagy költőként, a magyar nyelv megújítójaként emlegeti. „... csaknem minden magyar ember érti, érzi s tudja, mit ér Csokonai. Az ő lelke a miénkkel össze van forrva, mert ő is magyar volt minden ízében.” — véli. Célzott arra is, hogy Debrecennek komoly törleszteni valója van a költővel szemben: „Engeszteljük ki szellemét azon bántalmakért, melyeket nemcsak életében, hanem még sírontúli emlékében is szenvedett e város falai között.” A Debreczen-Nagy-Váradi Értesítő című kereskedelmi-gazdasági szemle kissé megkésve, november 23-án egy verssel tisztelgett Csokonai emléke előtt. Egy helybeli költő, Városy Mihály írta, s már a címe is világosan utal a szándékra: Csokonai V. Mihály emléke — Nov. 17. 1873. Városy nevével, igénytelen, szinte iskolás verseivel gyakran találkozhatunk a lap hasábjain. Ez a költeménye sem emelkedik képességeinek átlagos színvonala fölé. Csokonai érdemének tudja be, hogy a magyar nyelvet kiemelte a porból, hogy szerelmes és bordalai nagy gyönyörűséget szereztek olvasóinak. Bényei Miklós