Hajdú-Bihari Napló, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-17 / 269. szám
fi TÁRGYALÓTEREMBŐL Tipparicz László Debrecen, Tanács u. 19. VII. e. 42. szám alatti lakos november 10-én lakodalomban volt. Alaposan a pohár fenekére nézett már, amikor 17 óra körül elhatározta, hogy Darvasra utazik a nagyszüleihez. A 21 éves fiatalember, a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat 1. számú üzemegységének gépkocsivezetője az utazásnak különös módját választotta: a Külső vásártéren felszállt az őrizetlenül hagyott GC 20-38 forgalmi rendszámú Ikarus 66-os autóbuszra, s a 47. számú útvonalon elhagyta Debrecent. A rendőrség a közlekedők testi épségét veszélyeztető vádlottat Berettyóújfaluban fogta el. A Debreceni Járásbíróság Tipparicz Lászlót jármű önkényes elvételének vétségéért és ittas járművezetés vétségéért november 15-én egy év szabadságvesztésre ítélte és két évre eltiltotta a járművezetéstől. A szabadságvesztést fogházban kell letölteni. Az ítélet nem jogerős.*** Berecz Andrásné, született Szűcs Julianna Debrecen, Gyergyó u. 5. V. em. 33. alatti lakos harmadszor is alkalmat kapott a csalásra. A vádlottat a Salgótarjáni Járásbíróság 1962-ben már sikkasztásért büntette és más bűncselekmények miatt hat hónap szabadságvesztésre ítélte, a Debreceni Járásbíróság pedig 1964-ben folytatólagosan elkövetett sikkasztás büntette , és más bűncselekmény miatt három év három hónap szabadságvesztést szabott ki rá. Ennek ellenére Berecz Andrásnét a Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalat 2. számú gyáregységében a társadalombiztosítási ellátások számfejtésével bízták meg 1976-ban. Azon dolgozók részére, akik gyermekgondozási segélyen vagy táppénzen voltak, a járandóságot postán folyósították. A vádlott fizetési jegyzéket készített, amelyet a pénzügyi osztályhoz továbbított. A pénzügyi osztály a fizetési jegyzéken szereplő összeget postán továbbította. Berecz Andrásné többet számfejtett, így többet is utaltak át. Később a vádlott felkereste ezeket a dolgozókat, s a többletet visszavette azzal, hogy a gyárnak befizeti, de a pénzeket saját céljaira fordította, összesen 87 esetben küldetett ki több gyermekgondozási segélyt, 12 esetben több családi pótlékot és 5 esetben több gyermekágyi segélyt. Tevékenységével 109 542 forint kárt okozott. A Debreceni Járásbíróság november 14-én hirdetett ítéletet Berecz Andrásné ügyében. A vádlottat folytatólagosan elkövetett, jelentős kárt okozó csalás bűntettéért és 97 rendbeli magánokirat-hamisítás vétségéért a bíróság két év szabadságvesztésre ítélte, négy évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától és kötelezte az okozott kár megtérítésére. Az ítélet nem jogerős. ---------------------------------------------------------------------------------------------------- ._ | A Debreceni Ruhagyár új üzeme A Debreceni Ruhagyár új tömöri (Borsod megye) üzemében november 15-én kezdődött meg a munka. Az induló létszám hatvan, de jövőre már két műszakban 120-an, 130-an dolgoznak itt. A Debreceni Ruhagyár szovjet és francia partnerekkel már megállapodást kötött 1980-ra. A Szovjetunióba pamutkonfekcióból 780 ezer darabot szállítanak több mint négymillió rubel érték■ ben. Ez a tétel jóval magasabb, mint az 1979-es volt. Gyapjúkonfekcióból elsősorban sportruházati termékeket , műbőr és műszőrme kabátokat igényeltek. A rendelés 210 ezer darab, értéke mirtt,tegy 3,6 millió rubel. Ez a mennyiség is jóval több, mint az ez évi volt. Ezen túl 145ezer darab pliszé szoknyára és 33 ezer darab szövetkosztümre is rendelést kapott a ruhagyár. Kontárok régen és ma Először is tisztázni kell, kit neveztünk régen, és kit nevezünk ma kontárnak? A céhek virágzása idején kontárnak bélyegezték azokat az iparosokat, akik a céhrendszeren kívül folytatták mesterségüket. Ám a fogalom már ebben a korban értelemváltozáson ment át, ugyanis a középkorban olyan iparosokat jelentett, akik nem sajátították el a szakmát megfelelőképpen, és csak silányabb terméket tudtak előállítani. Most? Hivatalosan az a kontár, aki munkája vagy főfoglalkozása mellett bizonyíthatóan huzamosan iparengedély vagy működési engedély nélkül folytat — haszonszerzés céljából — valamilyen mesterséget. De a köznapi nyelvben általában még ma is azt nevezzük kontárnak, aki régen is volt. Legyen annak mesterlevele, iparengedélye, de mesterségbeli tudása hiányos. ők azok, akik annak ellenére, hogy úgynevezett tiltott foglalkozást űznek, kitűnően megélnek belőle, gyakran jobban, mint a bejelentett és adót fizető kisiparosok, akik csak a hivatalosan elfogadott árfolyam szerint dolgozhatnak. Kérdés azonban, hogy állami, szövetkezeti szolgáltató iparunk és a kisiparosaink mellett — akik a megyében például szinte egyenlő arányban veszik ki részüket a lakossági ellátásból — hogyan és miért tudnak megélni a kontárok? Erre a kérdésre adhatunk egy mondatból álló választ is. Azért, mert a szolgáltatás színvonala sajnos olyan, amilyen. De meg is magyarázhatjuk, hogy az a bizonyos szolgáltatás miért olyan, mert kevés a munkaerő, mert nincs alkatrész, mert... s még sorolhatnánk tovább. Kérdés lehet az is, hogy miért nem dolgozik meg sok ember becsülettel a fizetéséért, miért nem végzi el rendesen a szolgáltatásokat.Mert van úgy, hogy a jövő héten újból jelentkeznie kell a kedves ügyfélnek.) A kisiparos több okból rá van kényszerítve arra, hogy olyan munkát végezzen, hogy üzletköre megmaradjon, sőt kiszélesedjen. A kulcsszó: érdekeltség. Ki ne találkozott volna már olyan tévészerelővel, aki „kiszállt” a bejelentett helyszínre, és biztosítékcseréért felvette a kiszállási költséget. Ugyanakkor a kisiparos ennél a munkánál így szól: ugyan kérem, majd legközelebb. S legközelebb ismét őt hívják. Vagy melyik vízvezeték-szerelő megy ki a város másik végébe szívesen azért, hogy egy csap csöpögését megszüntesse? A KIOSZ megyei titkárának, Varga Lászlónak pontos felmérései vannak, melyek szerint a megyében közel annyi kontár tud megélni, mint amennyi kisiparos. S ha nem is vetélytársakról van szó, mindenképpen üzletet rontó és az államot is kijátszó emberek sokaságáról. A megyei titkár elmondta, hogy a közelmúltban csak Hajdúdorogon 44 kontárt figyelmeztetett a tanács, hogy váltson iparengedélyt. Vidéken legtöbben főleg az építőipari szakmákban kontárkodnak. Ezt a munkát leleplezni is nehéz, hiszen aki kontárral dolgoztat, csak akkor tesz feljelentést, ha károsodás éri, vagy nem az egyezség szerint készült el valami. Nehéz leleplezniaz engedély nélkül dolgozókat, mert egymást takargatják, s kibúvókat keresnek. Mert az nem büntetendő cselekmény például, ha valaki a sógorának felépít egy kétszintes csodapalotát. A falun majdnem mindenki mindenkinek rokona, így a jogtalan haszonszerzés aligha bizonyítható. Az a festő, aki kifesti a falu minden házát, s egy hét múlva volt festék, nincs festék a falon, könnyen lelepleződik. De azt, aki jól megcsinálja, csak éppen ízléstelenül, nem éri bántódás, mivel anyagi kárt nem okozott. Az ízlésrombolást pedig nem büntetik. A KIOSZ munkatársai a tanácsi hatóságokkal együtt folyamatosan igyekeznek felderíteni és leleplezni az adócsalókat, de a sok kibúvólehetőség miatt a bizonyítás nehézkes, olykor lehetetlen. Így nem a leleplezésre, hanem a meggyőzésre fektették a hangsúlyt. Az utóbbi időben 25 százalékkal nőtt a kisiparosok száma, közöttük szép számmal akadnak „megtért” kontárok is. Többen is lehetnének, de elég nagy a tájékozatlanság. Kevesen tudják, hogy bizonyos szakmákban munkaviszony esetén is kiváltható működési engedély, sőt nyugdíjas is folytathat legálisan kisipari tevékenységet. A munkaviszonyban levőknek például nem kell külön társadalombiztosítási díjat fizetni, ha kiváltják a kisipari működési engedélyt. A megyében 103 szakmában dolgoznak kisiparosok, s ezek közül 75 van képesítéshez kötve, s van 35 olyan szakma, melyet csak mesterlevéllel lehet gyakorolni. Természetesen ezek azok, amelyekre leginkább szükség van a lakossági ellátásban, s tény, hogy ezekkel lehet a legjobban keresni. Való igaz, hogy a kontárkérdésben nincsenek egyértelmű rendeletek és ennek hiányában nem lehet egyértelmű büntető szankciókat alkalmazni. Ellenpélda persze van. Hajdúhadházon a tanácsi szervek erősen a körmükre néztek a falusi kontároknak és egy év alatt 13-at büntettek meg. Ám, hogy milyen tortúrát kellett végigjárni az illetékes hatóságoknak, azt elképzelni is nehéz, hiszen a kontármunka elévülési ideje fél év, s egy bizonyítás nem elég, a fél év alatti sorozatosságot kell igazolni. A megyénkben több mint 3600 kisiparos van, s a közel sem pontos adatok szerint, ugyanennyi kontár. A kisiparosoknak az lenne az egyik feladatuk, hogy kielégítsék az állami szolgáltatóiparon belüli nehézségekből adódó tennivalókat. Közös érdek, s nemcsak a kisiparosoké és a lakosságé, hogy ebben a kérdésben a jövőben egyértelmű döntések és rendelkezések szülessenek. A munka becsülete érdekében. Iván Gizella - ■fTTTTHTT^a wo éves migvir hídépítés története 2. ■ MIHa tíz körmünkkel kapartuk össze" A Kossuth-híd hősként ünnepelt építői nem sokáig pihenhettek, ha ugyanazokban a lelkes, lázas, önfeláldozó munkára serkentő időkben egyáltalán tudtak pihenni. Alighogy 1946. január 18-án egy, a szokásosnál bőségesebb, sűrűbb gulyáslevessel megünnepelhették a híd átadását, várta őket az új munka: augusztus 20-ig, vagyis hét hónap alatt helyre kellett állítaniuk a Szabadság-hidat. Budapest egyre erőteljesebb életéhez nem lehetett elegendő az egyetlen híd, amelynek csekély teherbírása miatt nagyobb szállítmányok átbocsátásáról nem lehetett szó és emellett a főváros két része közötti villamosforgalom helyreállítását sem tette lehetővé. Vörös zászlók a hídvégeken Az egykori Ferenc József-hidat, amely a Vámház körút (ma Tolbuhin körút) és a Gellért tér között kötötte össze a folyó két partját. 1945. január 16-án röpítették a levegőbe a németek. Amikor számba vették a felszabadulás után a hidakban keletkezett károkat, megállapították: viszonylag ebben keletkezett a legkisebb kár. „Csupán” a középső 138 méteres rész hiányzott, a partra zuhant budai nyílásból pedig 25 méter. Így vált lehetővé, hogy már 1945. március 21- én átjuthassanak itt az emberek Pestről Budára, illetőleg ellenkező irányban. A Szabadság című napilap egykori tudósítása úgy említi meg, mint „azt a hidat, amelyet annak idején Ferenc Józsefről neveztek el”. És így lelkesedik: „Az ünnepélyesen fellobogózott, újjáépített Ferenc Józsefhíd egyik csodája a modern háborús építkezésnek. A híd óriási vasívein diadalmasan lobognak a sok ütközetben meghordozott vörös zászlók. Az íveken két felirat olvasható: Dicsőség a második ukrán front katonáinak, Dicsőség a győztes harcosoknak. Ezek a hidak jelképek ...” Vas Zoltán, aki ebben az időben Budapest élelmezési kormánybiztosa volt, viszszaemlékezéseiben megírta, milyen egyszerű módon sikerült előteremteni a munkálatokhoz szükséges munkaerőt. Az éhező fővárosban bőségesnek számító fejadagokat juttattak a közmunkásoknak, főzőműhelyeket is felállítottak és így ki sem kellett rendelni az embereket, mentek maguktól is, mert így, a kemény munka ellenértékéül egyegy napra jóllakhattak. A facölöpök és pontonok segítségével kifoldozott hídon eleinte csak reggel 8 és délután 4 között lehetett közlekedni, mégpedig a személyazonosság igazolása mellett. Később bevezették a hídpénzt, az így összegyűjtött összegeket az újjáépítés költségeire szánták, de a közfelháborodás elsöpörte ezt az intézkedést. Még később — 1946. január 10-én — a zajló jég szétrombolta a híd ideiglenes középső részét. Még ugyanezen a napon megkezdődött a bontás, és ezzel egyszersmind kezdetét vette a teljes, eredeti formában történő helyreállítás. Ismételjük meg: az inflációtól, éhségtől egyre jobban szenvedő munkásoknak hét hónap alatt kellett elvégezniük, kezdetleges eszközökkel, anyaghiánnyal számolva. Minden hiányzott és mégis... A Szabadság-híd történetében már akadt egy építési rekord. Nevezetesen: 25 hónap alatt építették fel a hidat. 1894. szeptember elsején kezdték a munkát és 1896. október 4-én a millennium, az ezeréves Magyarország ünnepségeire el is készítették. Magyar mérnök tervezte: Feketeházy János. Nemzetközi elismerést aratott művével, amelyet Mehrtens drezdai műegyetemi tanár 1908-ban a világ hídjairól írt könyvében a világ legszebb konzolos hídjai közé sorol. Igaz, hogy a derék német professzor azt a német vasipar termékének könyvelte el, de alaposan tévedett: a vasszerkezetet a MÁV Gépgyár, a mai Ganz-MÁVAG egyik elődje szállította. 1946-ban is hatalmas munkát végzett a MÁVAG a híd helyreállításában. Elkészítette a szükséges vasanyag kétharmadát, míg a többit négy-öt kisebb, akkor még magánkézben levő, de tulajdonképpen a munkások, az üzemi bizottság által irányított gyár közös összefogással gyártotta. A Szabad Nép tudósítója a hídavatás napján, 1946. augusztus 20-án — hiszen újságpapír sem volt, tömören kellett fogalmazni akkoriban mindent — nagyon röviden így foglalta össze a nehézségeket: „Hiányzott a nyersanyag. Mikor a hidat építeni kezdték, még egyetlen kohó sem működött az országban. Azóta négy indult meg. Külön harcot kellett vívni minden egyes szerszámért, fúrógépért, szegecselőért, hegesztőpálcáért, nem volt faanyag az állványozóknak. De mindenki öszszefogott, a MÁV és a W. M. (ma: Csepel Vas- és Fémművek) adtak kölcsön szerszámokat, külön fabeszerző szervezet hozta be külföldről a fát.” A „fabehozatal” akkoriban félig legális, vagy inkább illegális bécsi utakat jelentett: osztrák és Ausztria fővárosában éldegélő más nemzetiségű feketézőkkel folytatott kétes, de elengedhetetlen csereüzleteket. Élelemért, vagy dollárért, aranyért lehetett fához jutni általuk. S bár élelem kevés volt, dollárt és aranyat pedig szigorúan tilos volt fizetőeszközül használni, a szükség törvényt bontott ez esetben is. Már két úszódaruval A legtöbbet azonban ezúttal is a munkások teljesítették. Nem volt ritka a 36 órás műszak sem, pedig éppen a hídépítés finisében nyargalt a világtörténelem legnagyobb sebességű inflációja: a pénz, amit emberfeletti munkájuk ellenértékeként kaptak a hídépítők, már abban a pillanatban sem ért semmit, amikor kézhez vették. Országos gyűjtésekkel támogatták őket: a bányászok például a sajátjukból juttattak 350 tonna szenet. A hídépítés szervezői összegyűjtötték az adományokat, és ezekből a hídépítők központi élelmezési raktára ebédet és vacsorát, éjjelre pedig vacsorát és pálinkát adott a dolgozóknak. Kétezernyolcszáz tonna súlyú volt az újonnan épített vasszerkezet és ezt négy hónap alatt, bámulatos gyorsasággal szerelték fel. A főtartókat a parton állították össze és állvány nélkül illesztették a helyükre, a Kossuth-híd építésénél főszerepet játszó József Attila úszódaru mellett már az ugyancsak Ganz gyáriak által készített Ady Endre úszódaru is dolgozott. Lélegzetvisszafojtva figyelte a partról sok ezer budapesti, amint a két daru 118 tonnás terhét úgy emelte a helyére, hogy a hengeres csapokat pontosan át lehetett dugni a fogadásukra, rögzítésükre szolgáló csomólemez lyukain. Óriási éljenzés harsant: az újságok másnap győzelmi jelentésekhez hasonló tudósításokat közöltek. üdvrivalgás a villamosnak A budapestiek nemcsak nézték a hídépítést: két kezük munkájával részt is vettek benne. Több mint 60 ezer óra társadalmi munkát — ahogyan akkor nevezték: rohammunkát — végeztek a Szabadság-hídon. És mind a pesti, mind a budai oldalon a szikrázó augusztusi napsütésben százezernyi ember gyűlt össze a hídavatásra. Major Tamás messzehangzó hangon szavalta el József Attila Dunánál című versét. A hídavatók nevében Széchy Károly — elévülhetetlenek érdemes hídjaink újjászületésében —, a közlekedésügyi minisztérium hídosztályának vezetője beszélt: — Mi, hídépítők a híd minden szögét és deszkáját a tíz körmünkkel kapartuk össze, saját legsúlyosabb nélkülözéseink és verejtékes munkánk közepette! Óriási üdvrivalgás köszöntötte a villamosokat, amelyek elindultak Pestről Budára, illetőleg a Gellért térről a pesti oldal felé. A hídavatás napján hangsúlyozták: a híd eredeti formájában épült újjá, mindennehézség ellenére éppen olyan, mint a régi, a felrobbantott volt. Némi apró különbség azért akadt, így: a királyi koronák, amelyek a pillérek feletti vaskapuzatot díszítették, halomra dobálva hevertek a Gellért téri hídfő munkásöltözője mellett. A híd többé nem az „apostoli király” nevet viselte, hanem Szabadsághaddá vált. A tudósító utolsó sorai érzékeltetik a boldog, optimista hangulatot és mindazt, amit ez a hídavatás jelentett az országnak: „Magyar dolgozó! — vetette papírra ma kissé patetikusan hangzóan. — Ha átmész ezen a hídon, emeld fel fejed és meríts erőt magadnak a további munkához.” (Folytatjuk) K B~'iajdu-iinahi naim.odum. november 11. K Hajnali bosszúság Színhely: Bolyai utca, a 31-es busz végállomása. Időpont: november 14., szerda, négy óra harmincöt perc. Többen várakozunk a buszra. Négy negyvenötkor megérkezik a GF 24-45 forgalmi rendszámú kocsi, s a megállótól 5-6 méterre leparkíroz. A vezető újságot vesz elő, s olvasni kezdi. Mi türelmetlenül várakozunk. Négy óra ötvenkét perc, egy utas odamegy, s figyelmezteti a busz vezetőjét, hogy két perce el kellett volna indulnia. — Majd indulok, ha kedvem tartja. Itt én mondom meg, hogy mikor van indulás, nem pedig maguk — hangzik a kioktatás. A férfi megszégyenülve jön vissza a megállóba a többi várakozó közé. Ő és mi is úgy tudtuk addig, hogy a menetrendet nem a mindenkor szolgálatban levő buszsofőr írja. Neki csak be kellene tartani, de úgy látszik, nincs szándékában. Négy óra ötvenhat perckor megérkezik, a másik 31-es busz. A „mi emberünk”-et a kocsi vezetője figyelmezteti, mire észbe kap, s beáll a megállóba. A motort le sem állítja, öt másodpercet ad, hogy felszánjunk, s már indít is. A megállókban izgatott embertömeg várja a busz érkezését. A máskor apróságnak látszó dolgokért is egymást sértegetik az utasok. Mindenki fel akar férni, hiszen van akit a buszcsatlakozás, s van akit a vonatindulás sürget, öt óra tizenhárom perckor beérkezünk a végállomásra. Kipréseljük magunkat a kocsiból, mire befut mögénk a következő 31-es, szinte üresen. Az emberkígyó lassan szétoszlik. Egy-egy elnyomott szitkot lehet hallani, ami nem a távolodó vidéki, vagy helyi buszjáratok idejében induló sofőrjeinek szól, hanem a GF 24-45-ös pilótájának, aki már kora reggel borsot tört több utas orra alá. Farkas János