Hajdú-Bihari Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
Mestrovic, a szobrászat óriása Száz esztendővel ezelőtt, 1883. augusztus 15-én a horvátországi Vrpolje faluban született Ivan Mestrovic, a XX. századi szobrászat kimagasló egyénisége. Hatása a század első felének egész európai, sőt amerikai művészetére is rányomta bélyegét. Nagyon mélyről indult. A múlt század utolsó éveiben az írni-olvasni alig tudó, faragványokat készítő pásztorgyerek — akinek rendkívüli tehetsége még a szegényes horvát-dalmát hegyvidéki környezetben is feltűnik — a giottói legendára emlékeztető módon kerül Splitbe, majd Bécsbe a Művészeti Akadémia előkészítő tanfolyamára, és 1904-ben fejezi be tanulmányait a szobrász és építész tanszakon. Mestrovic, aki mondanivalóját mindenkor magasfokú érzelmi telítettséggel ábrázolta, igyekszik kitörni a bécsi szecesszió dekoratív formaköréből. Rodin plasztikusabb és kifejezőbb alkotásainak hatása vonzza Párizsba, a nagy mester közelébe, ahol még 1905-ben sikerrel állít ki a Salon D’Automne-ban. Párizsban próbálja megvalósítani az első világháborúig terjedő korai korszakának nagyszabású tervét, a Koszovó-ciklust (1907—17), amely lényegében nemzeti Pantheon létesítését célozta az 1389- ben elesett hősök emlékére. A szobrászati alkotások tematikai alapját népköltészeti mű, a koszovói hősi énekek képezte. A koszovói templom, amelynek tervein és elkészült darabjain közel tíz éven át dolgozott — sohasem épült fel. A néhány megvalósult szobor azonban méltán szerezte meg számára az 1911-es római világkiállítás nagydíját és a világhírnevet. Genfben kezdi el — a háború embertelen szenvedései ellen tiltakozásul — új szimbolikus művét, a Jézus élete reliefciklust, amelyet azonban csak a második világháború után fejez be (1916— 1954). A háború után hazájába visszatérve Zágrábban és Splitben élt. Mint a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia rektora és vezető szobrászprofesszora új művésznemzedéket nevelt fel. A háború utáni első évek egy monumentális megbízás teljesítésének, a cavtati Rach-mauzóleum felépítésének és szobrászati díszítésének munkájával telned el (1920— 22). A következő években bizonyos lehiggadást figyelhetünk meg szobrászatéban, bekapcsolódva a korszak európai szobrászaténak élvonalába, átmenetileg a görög és reneszánsz tradícióhoz fordul. A korszak kezdetén a zenélő, pontosabban a hangszert tartó női figurák csoportja áll. Másik összefüggő kompozíciós típusa az aktábrázolások csoportja (Táncosnő, 1924., A tengernél, 1926., Az álom, 1927., Fekvő asszony, 1929., Pszüché, 1927.). Ezek a torzók és aktkompozíciók a klasszikus női szépségeszmény hagyományának érvényre juttatását jelenítik ben. Lírai és drámai hangulatok, expresszív formanyelv, a márvány és a bronz anyagában rejlő szépség tökéletes kibontakoztatása jellemzi ezeket a műveket A harmadik kompozíciós típus az emlékműveké: a reneszánsz költő (Marko Marulic, 1924. Split) az egyetemalapító érsek (J. Strossmayer, 1926. Zágráb). A nyilazó és dárdavető indián monumentális kettős emlékműve (1926—27. Chicago), és a Francia hála emlékmű (1920, Belgrád), amelyben az antik Niké-kompozíció modern változatát alkotta meg a művész. A két világháború közötti időszak talán legszebb és legmonumentálisabb alkotása Grgur Ninski (a IX. században élt püspök a nemzeti kultúra megalapozója volt Horvátországban, az úgynevezett glagolita írásbeliség megszerkesztője, amelyen az első horvát nyelvemlékek fennmaradtak), nyolcméteres bronzszobra (1929, Split) — itt az eszmei mondanivaló drámaiságát tökéletesen érvényre juttatja a túlzottan expresszív, lendületes megformálás. A második évtizedben építészeti feladatok kötik le legnagyobbrészt energiáját és idejét. 1931—41. között készül el spliti háza (a mai Galerija Mestrovic), a knini Zvonimir-templom, az otavicei családi mauzóleum, a zágrábi Művészház, valamint a spliti Mestrovic-kápolna. 1940-ben, a második világháború kitörése után ismét a Jézus élete reliefciklussal kezd foglalkozni. A zágrábi gestapóbörtönből való kiszabadulása után, 1943-ban Rómában, illetve újra Svájcban folytatja a ciklust. Tíz évvel később — a rezignációval, keserű reménytelen számvetéssel telt utolsó periódusában — két év alatt (1953—54.) elkészíti a hiányzó 12 reliefet. Művészetében ezek az alkotások az expresszív drámaiság csúcspontját, tartalom és forma megvalósult egységét jelentik. A háború után, 1946-ban a New York-i Syracusa Egyetem hívja meg a szobrászati tanszék vezetésére, majd 1955-ben az Indianai Notre Dame Egyetem. Mit remélhetett az Újvilágban ez a hatvanon felüli, világhírű művész? Anyagi gondtalanságot, személyes szabadságot, szokványmegbízatásokat, sikert és gyökértelenséget. Eszméinek és törekvéseinek idegensége környezete számára, a hazafi örök és kielégíthetetlen sóvárgásának páncélszorítása végül gúzsba köti szobrásztehetségét. 1947-ben a Metropolitan Museum reprezentatív kiállítást rendez műveiből. Ez volt az első eset a múzeum fennállása óta, hogy élő művész alkotásai kerültek bemutatásra. A legnagyobb művészeti kitüntetések birtokosa, egyetemek, művészeti akadémiák tiszteletbeli tagja lett Európában és az Egyesült Államokban, művészetét számtalan cikk, tanulmány és monográfia értékelte. 1962. január 17-én halt meg az indianai South Bendben. Otavicében temették el. Monumentális, és századunkban szinte egyedülálló életmű lenyűgöző, tolsztoji arányai bontakoztak ki művészetében. Dr. Bundev-Todorov Hona művészettörténész Akt Banovic Strahinija — márványtorzó (MTI-fotó — KS) ^BAJDO-BIHARI MAPfcO r- IWI » FÜLÖP VILMOS Kisvállalkozás Az ostornyeles utcai lámpa ablakon beömlő sápatag fénye úgy terült rá a szőnyegre, bútorokra, mintha az egész szobát liszttel szórták volna be. Az utcán már elsuhantak az autók, hosszú szünetek után jött csak egyegy. Csend volt, lassan álomba merült az egész város. Csak Kádasné nem tudott aludni. Amikor a hivatalból hazajött, épp csak falt valamit, hozzá kellett fognia a vasaláshoz. Nyomkodta a ruhákat még akkor is, amikor az ember beült tévét nézni. A Híradó alatt is vasalt, de minden szót hallott. Mire a Híradó véget ért, ő is befejezte a munkát, de nem tudta nyugodtan nézni a filmet, mert fájt a feje. Demalgont vett be, aztán, mert a film blődségekkel teli krimi volt, elment fürödni. Alig várta, hogy ágyba kerülhessen, s amikor ez megtörtént, szuggerálta magát az álomba merülésre. Közben hallotta, hogy a fürdőszobában csobog a víz, fürdik az ura, s hiába próbálta, nem ment az alvás. Mert egyre a Tv-híradó közleményei kavarogtak a fejében, s egyszer csak fölült az ágyban. Te jó ég! Hát megint áremelésről beszélt, s valamit a bérfejlesztések csökkentéséről is! Mi lesz velük, hogy bírják? Az egyik gyerek az egyetemen, a másik középiskolai kollégiumban, pénz az egyikért, pénz a másikért, mind több és több pénz költése itthon, magukra, hogyan lehet ezt bírni?! Éppen akkor sóhajtott nagyot, amikor az ura melléje feküdt. — Mi van? — kérdezte az ember. És az asszony elmondta, milyen gondolatok nyugtalanítják, amióta a Híradóban elhangzottak dübörögnek a fejében. Mert dübörögnek, úgy erősíti fel idegzetének húrja, amit az utóbbi hónapok — évek? — baljós jelei feszítettek már-már pattanásig. Az ember hallgatta, helyeselte, amit az asszony mondott, hiszen ő is mondhatta volna, mert tudja ő és érzi ő is, hogy egyre nehezebb. De hát ő azt is tudja, hogy ez a helyzet kikerülhetetlen, és hát ha nehezen is, de élni, dolgozni kell tovább! Aztán: csak nem tart örökké ez az állapot?! — Prédikálsz te is, akár a nagyfejek! — morrant az asszony. — Mindenki tud magán segíteni, csak mi nem! Mindenki tud magának valami mellékest, de te?! Az ember ideges lett. Mert mondott már máskor is, régen is olyanokat az asszony, hogy ennek is van ez is, az is, kertes ház, nyaraló, kocsi, meg annak is, nekik meg semmi, a ház is csak bérelt, amiben laknak... És most itt van ii, már még éjszaka is mondja! Nem gondol arra, hogy mindenki kezdhet, valami kisvállalkozásba, de mihez kezdhet ő a népművelőkönyvtárosi szakképzettségével s a könyvtárosi állásával? Amikor ezen kívül semmihez sem ért.?"... Az asszony végre elaludt, az ember meg csak forgolódott. Hallotta azt is, hogy kettőt üt a közeli református templom tornyán az óra. Pedig nagyon kellene most a pihenés — gondolta —, hogy elfelejtsem ezt az egészet. A fene fogja emészteni magát, amikor változtatni úgyse tud?! De nem sikerült felejteni, hiába volt a szokásosnál rövidebb alvása mély, pihentető álom, s hiába nem esett otthon egy szó se több a dologról. Amikor a könyvtárba bement, közvetlen munkatársa, a szervező könyvtáros azzal fogadta: — No, mit szólsz az újabb emelésekhez? S az elkezdett beszélgetés megint oda lyukadt ki, hogy valamit csinálni kéne, valami mellékes keresethez jutni! De hogy miként, azt nem tudták megmondani. Sem akkor, sem a későbbi napokban. Mígnem egyszer a munkatárs vigyori képpel állított be. — Gézukám, remek ötletem támadt! — Nofene... — Nem folyamatos dologról van szó, csak egyszeri pénzszerzési lehetőség, de az a pénz lehet nem kevés is! — Nocsak! Elég volt ennyi érdeklődő biztatás, a munkatárs, Kemecsei Elemér szervező könyvtáros előrukkolt a tervvel. Mely szerint: hoz egy kutyát, egy gyönyörű szép magyar vizslát, nem lopja, csak megfogja s odavezeti Kádasékhoz, akik tudnak vele valamit kezdeni, mert ő a bérházban, ugye? ... Az a kutya annyira ragaszkodik hozzá, mindennap a lábához simul hazafelé menet, s megnyalja a kezét, amikor simogatja. Jól táplált, fényes szőrű jószág. Hogy ki táplálja, a jó ég tudja, gazdátlannak tűnik, mert mindig ott kódorog az ő tömbjük körül. Vadászemberek mit meg nem adnának érte, vagy az, akinek majd hiányozni fog Gondold meg! — zárja le az előterjesztést egy felkiáltással. S addig-addig mondta ezt, másnap is, harmadnap is, hogy Kádas Géza könyvtáros otthon azt mondta: — Akarod hát, hogy hozzak egy kis plusz pénzt a házhoz? — Ne ugrass! — mondta az asszony. — Nem ugratlak — mondta az ember, s elősorolta mindazt, amit Kemecsei annyiszor elmondott már. Sőt még meg is toldotta azzal, hogy gond mi sem lesz vele, mert ugye az ételmaradék elég lesz neki, semmi ráfordítás, egy kis vackot a fáskamra sarkába, és kész! Az asszony kicsit meghökkent, aztán tudomásul vette, s csak annyit kérdezett: — Mit ér egy olyan kutya? — Ha betanított, akkor hét-nyolcezret is.... . Az asszony gondolkozott. — Ezt nevezed te üzletnek — mondta inkább, mint kérdezte. — Nem nagy, de az! — válaszolt rögtön Kádas. — Valahol el kell kezdeni! Ezzel az evidenciával Kádasné nem tudott vitatkozni, aminek az lett a következménye, hogy harmadnap az udvarukban volt a magyar vizsla, a fáskamra elé vert cövekhez kötve. Muszáj megkötni, ha annyira kódorgó — mondta az ember. Az asszony levert zománcú serpenyőt kerített elő, szétnézett az éléskamrában, bekukucskált a hűtőbe, innen is, onnan is tett bele olyasmit, amiről úgy ítélte, hogy már csak a szemétbe való. Hadd egyen ez a szegény pára. Elég lesz neki holnap estig — gondolta. A vizsla otthon érezte magát, mindaddig, míg be nem sötétedett. Akkor azonban éktelen csaholásba kezdett. Kádasné unta meg előbb. ERDEI SÁNDOR VERSEI: Elmentél SIHvdobogás-ssattogású kerekein elment veled a vonat a kékhajú messzeségbe sütt, csodákba feneketlenedő szemed kútjából hiába próbálom kimeríteni az arcom. A nők hajára zúzmara-confettit szór a tél s leheletüknél kivert ,gyerekkén melegedne a szívem. Tán hozzájuk is fukjar a szerelem, ez a mocskos szájú, dibdált kofaasszony. Tisztítótűz-tekinteted elparázslott és süket az üresség karjaim között. Sziszegve tűröm a kérdések deresrehúzását Tán egymás felé megyünk, lépteid keresem a gyorsan felejtő porban. S tán kiröppen szívünkből az örömmadárraj, nyakunkon a teher, az elvámolnivaló emlék. Szomorúfűz . Ijedt véneként fogózkodsz a földben, ha duhajkodik a veszett kedvű mennybolt, ágkezedben gyűrögeted a lombot, ezt a ritkán cserélt vénasszony-kötényt. Szélzaklatásra bárgyú testamentumot súgsz a figyelmetlen madaraknak, de néha még felvidít, ha a kánikulában lihegő kutyaként lombod alatt hűsöl a nyár. Femme fatale Fekete a hajad, akár a temetés. Fürtjeid nyakamra tekerednek, s fojtogatnak, mint a legnagyobb szabadság. Most aszály van, nem reménykedhetem. Még csillageső sem hull az éjszakákon. Bekukkantottam érted a világ minden szegletébe s nem találtalak. Ha élnél, már elégettél volna, hogy nem vagy, tán ezért lobogok még.