Hajdú-Bihari Napló, 1984. február (41. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

Cambridge-i levél ÜNNEPEKRŐL - ÜNNEPEK UTÁN Január 2-ával elmúltak ** az ünnepek a szigetországban, illetve Skóciában még nem, mert ott január 3-a is munkaszüneti nap az idén, minthogy Újév napja vasárnapra esett, s a derék északiaknak nem elég egy nap arra, hogy kipihenjék a szilveszter és az újévköszöntés fáradalmait. Az Egyesült Királyság többi országában viszont lassanlassan visszatér az élet a hétköznapok kerékvágásaiba: újra közlekednek a vonatok és a távolsági autóbuszjáratok, amelyek karácsony két napján szüneteltek, január első két napján úgy ímmelámmal, s a közbeeső napokon még csak igen csökkentett mértékben álltak rendelkezésére annak a pár utasnak, akik valami oknál fogva a tömegközlekedésre fanyalodtak. Furcsán — számomra meg, aki több mint egy évtizede töltöttem utoljára karácsonyt és újévet Angliában —, nagyon szokatlanul teltek el ezek a napok, s igazán szívből helyeseltem, valahányszor barátok meg alkalmi ismerősök kimondták a legújabb angliai közhely-mondatot, azt, hogy „nem olyan már a karácsony se, mint azelőtt volt”. Először még valamikor november derekán hallottam ezt a szentenciát itt Cambridge-ben, amikor még senki sem álmodott karácsonyi bombamerényletekről, amikor még csak legfeljebb az szúrt szemet ebben a különben végtelenül csendes kisvárosban, hogy a nevesebb üzletek kirakatában valahogy túlságosan korán jelentek meg a karácsonyi árukínálat csalogató csemegéi és az elmaradhatatlan dekorációk, s a tanácsháza előtt is túlságosan korán állították fel a színes lampionokkal és a divatos áruházak reklámdobozaival teleaggatott karácsonyfákat. ,,Az üzleti szellem áldozata lesz a karácsony” —, az angol mártírok emlékének szentelt Hills Road-i templomban erről prédikált a helybéli plébános, s a Cambridge-i diákliga baloldali szekciójának ülésén is ez volt a fő téma december első napjaiban. Aztán az IRA-akciók fenyegető árnyéka borult a régi angol karácsonyok derűs emlékképei fölé. St. Neetsben, egy álmos, Nyugat-Cambridge megyei kisvárosban ért a híre a londoni nagy bombamerényletnek december 17-én. Délben még a városi hattyúkat etettük a helybeli park kis patakjának partján, aztán az estére várt karácsonyi szerenádozóknak készítettük az almabort, meg a harapnivalót régi szokás szerint, amikor a televízió koradélutáni híreiből megtudtuk, hogy amire tulajdonképpen mindenki számított, de amit mindenki valahogy lehetetlennek tartott , az bekövetkezett. Este persze elmaradtak az énekesek: bizony, „nem olyan már a karácsony ...” Az ünnepnapok közeledtével egy másik kelet-angliai kisvárosba, Wymondhambe tettem át a székhelyemet. Hagyományosan „Windom”nek ejtik ki a városka nevét (jaj annak, aki betű szerint próbálná kimondani!), s abban reménykedtem, hogy itt Norfok megyében, amelyet mindenki a leghagyományosabb angol vidéknek tart, tényleg találkozom még a régi angol karácsonynyal. De itt is girlandok és lampionos fenyőfák fogadtak, a piaci árusok meg a Market Squared üzletek este 8-ig tartottak nyitva december 23-án, s a helybéli vendégfogadó a Zöld Sárkány, amelynek nádfedele, megfeketedett tölgyfagerendái és szúette asztalai a 17. századból maradtak ránk még 9 óra tájban is üresen tátongott, úgyhogy a vendéglősnek az én szerény társaságommal kellett beérnie, s két óriási fémkupa sör mellett („a ház tisztelete az idegennek” — mondta a «tulaj« amikor kezében a hatalmas söradaggal mellém telepedett), jobb híján nekem öntötte ki bánatát, hogy „nem olyan már a karácsony.. Nem bizony, mert — mint mondta — azelőtt, ilyenkor, a karácsony előtti napokban a férfinép nem boltokba szaladgált, hanem idesereglett a Zöld Sárkányba esti tereferére, kis közös karácsonyi dalolásra, s aztán — ha úgy hozta a kedvük — innen indultak, hogy ismerősökhöz bekopogva, ajtajuk előtt eldaloljanak egy-két karácsonyi éneket. Lassan azért összegyűltünk vagy tizenöten, húszan a hosszú kocsmaasztal mellett, jócskán fogyott a nehéz, hihetetlenül erős „téli sör”, de az embereknek sehogyse akaródzott a dalolás. „Látja — mondta a vendéglős, amikor bánatában még egy kupa ajándék-sörrel visszatért hozzám —, nem olyan ez már, mint volt... Wiymondhamet nagy ” sietve hagytam el karácsony estéjén, mivel az utolsó cambridge-i vonat hét óra tájban volt esedékes, s tudtam, ha ezt lekésem, sehogyse jutok vissza a városba. Az egyetlen utasa voltam ennek az utolsó járatnak, nyugodtan elmélkedhettem tehát az én régi angol karácsonyaimról, s nyugodtan találgathattam, hogy olyan lesz-e a másnapra, karácsony napjára tervezett ebéd, melyre hivatalos voltam, mint amilyen régen volt: pulykával, pudinggal, végigjátsszuk-e a szokásos ebéd utáni játékokat, vagy itt se lesz már olyan a karácsony? Azt, hogy gyalog kellett végigbaktatnom a városon, hogy a tetthelyre érjek (se autóbusz, se taxi!), azt valahogy feledtette a cambridge-i karácsonyi ebéd nyitánya: fenyő és fagyalkoszorú fogadott az előszobában, s mintha csak rendelésre jöttek volna, vörösbegyek gyülekeztek az ebédlő ablakpárkányára, a családfő által végzett pulykaosztási szertartás is a régi volt, a pudingot is jóféle francia konyakkal öntözték meg, mielőtt meggyújtották (el lehetett sütni a régi viccet: „de kár azért a jó kis konyakért, hogy így elégetjük”), de már a „töltelék” más volt: nem hatpennysek rejtőztek a masszában, hanem a legyőzhetetlen infláció bizonyítékaként — az új egyfontos érmékből bújtattak a jószívű háziak három darabot a pudingba. A hagyományos játékokra, bohóccsákó sorsolásra, találós kérdésekre már alig jutott idő. A tévében valami sci-fi filmet adtak, mindenki inkább azt akarta nézni, senki sem akart karácsonyi játékokat játszani... Az ünnepek közti „hét** köznapokat” szántam Londonra, megmondom őszintén, vitt a kíváncsiság is, hogyan alakul az élet a West Enden, ahol karácsony napján a Selfridges nagyáruház oldalában a „kis bomba” robbant, s ahol — mindettől függetlenül — vásárlók tízezreit várták a kereskedők a keddi boltnyitásra leszállított árú áruik ijesztő tömegével. Persze ez a karácsony utáni ripszropsz árleszállítás is új találmány; az „én időmben” karácsony után szépen, csendben lebontották a nagy üzletutcák, a Regent Street, a Carnaby Street és a Kensington High Street dekorációit, az üzletek többsége bezárt, az emberek békésen tették dolgaikat, a tehetősebbek téli vakációra mentek — egyszóval: ünnep utáni csend telepedett a városra. Most viszont az üzleties karácsony szele mindent félresodort. Még a bomba riadalmat is, s „karácsony harmadnapján” százezrek özönlötték el a vásárlónegyedeket. Köztük legalább 2000 rendőr, kutyákkal, riadóautókkal! Annak idején három évig éltem Londonban, s legfeljebb akkor váltottam szót rendőrrel, ha valami rejtett mellékutcácska felől kellett tudakozódnom. Most viszont egy „bobby” szólított meg — igaz, nagyon udvariasan —, hogy szíveskedjen a felszíni gyalogátjáróhoz fáradni, mert az Oxford Circus-i aluljárót további intézkedésig lezárták. ugyon idegen volt nekem ez az újféle karácsony utáni London. Szomorúnak és lehangolónak találtam a Trafalgar téren elárvultan kókadozó, széttépte norvégiai óriásfenyőt, a teret körbefogó rendőrségi fémkorlátokat, s hogy a szilveszter is más lesz, mint a régi óévbúcsúztatók, azt a tér szökőkútjai fölé épített óriási kalitkák sejtették. Persze, jó okkal emelték ezeket az ijesztő építményeket a szökőkutak fölé: 1982 szilveszterén két halálos áldozata és 193 sebesültje volt a hagyományos Trafalgar téri fürdőzésnek .. A ma reggeli lapok szerint a Trafalgar tér szilveszteri hangulata barátságos volt: konfettivel, szerpentin-esővel, hóharmat-sprayvel árasztották el a vigadozók a téren posztoló rendőröket, egyiküknek-másikuknak még egy-két puszi is jutott. Senki se törte kezét-lábát a szökőkutaknál. Erre mondta délben, a Constitutional Club olvasótermében az egyik klubtársam: „Látja, már a szilveszter se olyan, mint azelőtt volt.. Pálffy István Illyéssel, Medgyessyvel, Németh Lászlóval levelezett Juhász Géza, a népi írók egyik tudós élharcosa, a felszabadulás utáni szellemi élet döntő szavú embere. Papp István, aki Debrecenben emelkedett a finnugor nyelvészet iránymutató kútfőjévé. Szabó István, aki Szekfű Gyula halálával, a legnagyobb élő hazai történésznek számított. Ráadásul ezek a legendahősök érdeklődő, tapintatos, jólelkű embernek bizonyultak. Csoportunk zöme bejáratos lehetett a professzori irodákba, sőt lakásokba. Magam például Koczogh Ákostól kaptam megbízást első megjelent munkámra, nyomban az első vizsga után. Nála láttam először könyvtárszobát, képgyűjteményt. Ő mutatott be Holló Lászlónak, Medgyessynek, Sütő Andrásnak, Szabó Pálnak, Szimonovnak. Juhász Géza és a felesége lepett meg az első finom, drága töltőtollal. Szabó Istvánnál ittam először konyakot és feketekávét. Barta Jánosnál leshettem el, amennyire tudtam, a társalgás kötetlen, mégis célszerű módját. Julow Viktor ült mellém, hogy az írógép kezelésére okítson. Egyszer-egyszer el is hozhattam az írógépét. Mire a második év táján fölocsúdtunk, az egyetemi szellemi élet sűrűjében voltunk. Eszmecserék, feladatok, vállalkozások áramlásaiban. Természetesen a külső körben, de nem kirekesztve. Kapcsolatainkat a fiatalabb tanárok és a felső évfolyamok kiválóságai egyengették. Kutatói, írói, bírálói munkássággal és tekintéllyel máris a tarsolyban. Kifogyhatatlan baráti segítőkészséggel is. Mekkora húzóerő, milyen minta alakította igényünket. Sarkallva és növesztve akár a szikrányi hajlamot, szándékot is. Ez vitetett velem is hónaljnyi könyvszállítmányokat a Bem téri szobába, a negyvenes villanykörte alá. Olvasni többnyire sietősen kellett. Teszem azt, Horváth János vaskos monográfiáját a reformáció koráról egyetlen napra, a Varázshegyet kettőre, Hieronymus Bosch élettörténetét estétől reggelig kölcsönözhettem. Ha aztán el kellett szakadnom az újralapozásra csábító regénytől, albumtól, bosszúsan és vágyakozva sóhajtottam: boldog, aki saját kincseit forgathatja, nézegetheti! Boldognak képzeltem, aki bármikor és bármit olvashat. Akinek, mellé, az is megadatott, hogy kifejezhesse, amit átél és gondol. Aki úgy taníthat, hogy a maga teremtette világból is meríthet. Aki zavartalanul írhat és közölhet. Még azt is, aki tudja, legalább sejti, hogy egyáltalán mire mehet a szellem dolgaival. Mert bennem semmi se volt világos és megnyugtató. Számomra semmi se volt könnyen elérhető. ősztől tavaszig alig pár órára melegedhettem föl a hosszú, keskeny szobában. Margitka befűtött ugyan minden délután. Elszánt küzdelmet vívott közben salakkal, hamuval, fával, szénnel, ami rendre kicsorgott a kezéből. Gonoszul viselkedett a kis vaskályha kis. Eldugult, füstölt, samottbéléséből lehullott egy-egy darab. Estére kihűlt a szoba, reggelente pedig gyakran találtam jeget a mosdótálban. Pulóvert húztam, takaróba burkolóztam, úgy feküdtem a nyikorgó sezlonra. A könyvet, jegyzetfüzetet váltogatva fél kézzel tartottam a térdemen, a másikat addig a paplan alá dugva. Reggelizni, vacsorázni se nagyon szottyant kedvem. Mikor az éhség rávitt, akkor kanyarítottam a fagyos gyümölcsízből, zsírból, kenyérből. Igazából az egyetem világa meg az önálló élet homályos ábrándja fűtött, táplált Szinte függetlenül az elért vagy elérhető eredménytől. Eredmény? Vegyük sorra, a hiány, az elégedetlenség, a várakozás oldaláról. Van könyvtáram. Van fürdőszobám. Van írógépem. Vannak festményeim, rajzaim, szobraim. Válogathattam ételből, italból hazai, európai, ázsiai vendéglőkben. Taníthattam, előadhattam, beszélhettem meggyőződésem szerint. Megfogalmazhattam ilyen-olyan mondanivalóimat vitairatban, riportban, bírálatban, elbeszélésben, tanulmányban, drámában, útirajzban, esszében, versben: ha rosszul, ha jól, ha kevésben, ha sokban, az már főleg rajtam múlott. Nevem szerepelt újságokban, folyóiratokban, könyvekben, valahogy még lexikonokban is. Kételyeimen néha fölülkerekedett a hit, hogy érdemes törekvésekhez szegődhettem. Vannak huszonöt-harmincéves barátságaim. Vannak marandó emlékeim. De hogy ez megfelelne ennek az ábrándnak és várakozásnak, ami, az egyetem és a Bem tér közt ingázva, eltöltött? Nem. Ennek semmi köze a boldogsághoz. Még az elégedettség- hez se. Órámra pillantottam. Indulnom kellett vissza, a kórházba. A főorvos a szobájában fogadott. Egyazon nemzedékhez tartozunk, és néhány év , különbséggel bár, együtt jártunk gimnáziumba, egyetemre is. És milyen furcsa, hogy mióta most hozzá folyamodtam, az életismeret új ábécé- '* jét kezdem tanulgatni. Eleinte mint- ha nem is volna határa a gyorsítás- nak — magyarázta. Negyven-ötven körül azonban minden nekifutásra készülni kell. Legfőképp a célt, az el- érhető célt számolva, mérve, kitűzve óvatosan. Készülődni, számítgatni, méricskélni lépten-nyomon? Igen. Belátás és következetesség kérdése az egész. Hát, úgy legyen. Kifelé jövet, másodjára is elballagtam a ház előtt. Voltaképp fölfedező utat tettem. Ráébredve, hogy a boldogsághoz, az elégedettséghez éppenséggel annak a hajdani hiánynak, türelmetlenségnek, bizonytalanságnak és féktelen birtoklási vágynak volt köze. Úgy és akkor hihető volt,, hogy a megváltás karnyújtásnyira van, a teljesedést talán a következő óra hozza. Szívemben megértéssel, gyöngédséggel és hálával szolgáltattam igazságot utólag azoknak az éveknek. Életem kurta szakaszának, mely a Bem térhez, a 23-as számú házhoz fűződött. Akinek igazat adott az idő Képes Géza 75. születésnapjára „Ama költők közé tartozik, akik dacosan, mozdulatlanul várják, hogy egyszer igazat adjanak neki” — írta a fiatal Képes Gézáról 1948- ban Sőtér István. Igaz, Képes Géza akkor harminckilenc éves volt, már férfikorát élte, s mégis, még akkor is igazára, vagyis költői elismerésére kellett várnia Most hetvenöt esztendős. Az ország keleti szegélyéről, Mátészalkáról érkezett Sárospatakon át Budapestre, az egyetemre. Magyar—német szakot végzett, de számos nyugati, finnugor, szláv nyelven megtanult, sőt néhány ázsiai nyelv rejtelmeiben is elmerült. Míves műfordító: legjelentősebbek talán néprokonaink költészetéből való tolmácsolásai, de olasz, görög, perzsa költőket is megismertetett a magyar olvasókkal. Tudós poéta, aki tanulmányokat írt a verstan, a költészet, a műfordítás kérdéseiről. Költészetére a Nyugat hagyományai és a népdal, a népballada egyaránt hatottak. Lírai realizmus és viszsza-visszatérő, ritka szatirikus hang jellemzi. S folytonos megújulás. Verseit, műfordításait szinte hónapról hónapra olvashatjuk. Az idő igazat adott neki, hogy visszatérjünk Sőtér István régi mondatához. A mátészalkai kovácsmester fia költészetünk elismert és megbecsült mestere. Szeretettel köszöntjük 75. születésnapján. Gy. L. KÉPES GÉZA: Gyertyafénynél Berzsenyi Dániel emlékének Szunnyad a föld s a család. Ébren csak én ülök itt még. Gyertya az asztalomon. Gondolatom, mint árnyak közt, úgy botladozik rég elfeledett sorokon. Berzsenyi körmölgette s verseket így, míg az ólban bődült kinn a barom. Látom a költőt: sercen a tolla, mécsese lobban, nyúlik az árny a falon. Én vendég vagyok itt a szelíd dunántúli tájon, ő meg e táj fia volt. Itt idézte a hősöket, — itt, ha kerülte az álom, az ablakon kihajolt. Nézte, a hold ledobálja a fátylait és a víz és hegy csillog a fátylak alatt — Most hamuszín felhő tör elő, belefúlnak a fények, az ég darabokra szakad. Mozdul a sziklatorok, kék fénnyel futkos a villám, lobban, elalszik a mécs. Csukva az ablak. A víz zuborog le a fákon, a sziklán — Döbbenetes jelenés! Vágtat az északi szél, lehajolnak a fák, le a földig, nyögve hasad le az ág. Villog az ég meg a föld s a szelek vijjogva üvöltik szét a világ panaszát. Dániel áll, a villámfény belegyúlt a szívébe — Árad a felleg, a köd. Az ég markából az égő szót a poéta kitépte! zendül a szó, dübörög. Szárnyal az óda, felriad álmából, aki hallja ezt a titáni zenét — Elzsongott a vihar — felkéksig a Kemenes-alja, lángol a hajnali ég!