Hajdú-Bihari Napló, 1984. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
Megjelent az Alföld májusi száma Az Alföld ötödik számának szépirodalmi rovata élén Kiss Tamás verseit találjuk. Ugyancsak verssel jelentkezik Gál Sándor, Szokolay Zoltán, Tóth Endre, Boda István és Buda Ferenc. Mocsár Gábor folytatja ... eleitől fogva című önéletírását, e számban a második résszel. Rónay László A pásztor és a próféta című dolgozatában Radnóti Miklós költészetének motívumelemzésére vállalkozik. Két interjút találunk a fórum rovatban. Kabdebó Lóránt Költészet és valóság címmel beszélget Szabó Magdával, Koppány Zsolt pedig Kocsis Zoltán gondolatait jegyzi le Pilinszkyről. A nemzetiségi irodalom témaköréből választotta témáját Pomogács Béla és Görömbei András. Előbbi A magyar nemzetiségi irodalmak hazai befogadása; utóbbi „Az ember, amíg él, játszani is akar” címmel ír választott témájáról, Görömbei András Sütő András vidám játékairól. A kritika rovatban találjuk Székelyhídi Ágoston, Erdei Sándor, Kecső Imre, Bakonyi István, Keresztury Tibor, Varga Lajos Márton, Bertha Zoltán recenzióit Kiss Tamás, Baranyi Ferenc, Csanády János, Győre Imre, Simor András, Kiss Anna és Szokolay Zoltán köteteiről. A figyelő rovatban Fülöp László Jelenségek címmel a Kortársban zajló és a magyar regényfejlődés új útjait vizsgáló „disputa” tanulságait veszi számba. Székelyhídi Ágoston Kelet-európai monológ címmel Kocsis Istvánnak a Forrásban megjelent, s a könyvhétre könyv alakban is az olvasó elé kerül, Széchenyi Istvánról szóló monodrámáját elemzi; Pálffy István pedig nemrégiben elhunyt volt debreceni professzor, Országh László emlékét idézi. Az Alföld májusi számának illusztrációs anyagát mai cseh és szlovák grafikák közül válogatták. BUDA FERENC GÁL SÁNDOR KISS TAMÁS VERSEI MOCSÁR GÁBOR ÖNÉLETÍRÁSÁBÓL RÓNAY LÁSZLÓ ESSZÉJE RADNÓTI MIKLÓSRÓL BESZÉLGETÉS SZABÓ MAGDÁVAL KOCSIS ZOLTÁN VALLOMÁSA PILINSZKY JÁNOSRÓL GÖRÖMBEI ANDRÁS POMOGÁTS BÉLA TANULMÁNYA HARMINCÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1984/5 alföld IRODALMI, MŰVELŐDÉSI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT Kiss Tamás: Gyorsvonat Gondoltál arra, hogy honnét jövünk? kiváltunk, lettünk, mozgunk és növünk. Osztható pont és fénybe öltözött a Semmi és a Végtelen között, mert homlokunkon hordjuk a jegyünk, és felmutatjuk amerre megyünk, ha megállítnak — „ide nézzetek!” — elvek, rögeszmék, világnézetek. Igét hirdet a látónak a vak új világról — felrobbant szavak. Új világ, otthon: az volt igazán, ha reggel inget vasalt ránk anyám, számba se vettünk napot, hónapot, Istennek se köszöntünk jó napot, míg meg nem intett, tudod, ismered a hang belül, a lelkiismeret. Az volt csoda, ahogy a gyorsvonat átkattogott a Macskadomb alatt, lengő hídon. Égre kelt két kezem, és éreztem, hogy élek, létezem, megtudtam azt is, amit tudni kell: honnét futunk , hová, ha futni kell. Japán-magyar zenei barátkozás Az elmúlt évtized egyre szorosabbra fűzte a két, egymástól távol levő ország zenei kötelékeit. A Kodály Zoltán nevét viselő zeneoktatási módszer igen termékeny talajra talált a szigetország zenepedagógusainál. A japán Kodály Társaság kiterjedt hálózatot épített ki, szemináriumok, szimpozionok jelzik nemcsak az érdeklődést, hanem az eredményeket is. Debreceni vonatkozása ennek a kapcsolatnak, hogy Paraczkyné Nagy Ágnes, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanára 1983-ban Japánban tartott Kodály-tanfolyamot az ottani zenetanároknak és az így kialakult együttműködés is hozzájárult Tanimoto Szatoko és Paraczky Miklós április 26-án a Zeneművészeti Főiskolán megrendezett hangversenyének létrejöttéhez. A fiatal zongoraművésznő — egyébként a Nemzetközi Kodály Társaság japán elnökének lánya — a budapesti Zeneakadémián Sólymos Péter művésznövendéke (Sólymos professzor maga is több éven át tanított Japánban). Szólistaként Schumann karneválját és Beethoven cisz-moll szonátáját (a Mondschein-szonáta néven ismertet) játszotta. Kiművelt technikája, zenei érzékenysége meggyőzően érvényesült előadásában, amelynek a fegyelmezett pontosság, a tudatos formálás voltak a legfőbb jellemzői. A schumani romantika és az ebben a szonátában a romantikával határos dúsabb érzelemvilág még csak egy-egy villanásra tűnt elő, de hiszen a fiatal (21 éves) painista még nyilván a művészi érés folyamatában van. Imponáló hangszeres biztonsága és muzikalitása méltán vívta ki a hosszan tartó tetszésnyilvánítást A műsor magyar közreműködője, a debreceni Paraczky Miklós klarinétművész nemrégen szerepelt nagy sikerrel a budapesti Muzsikus Fórum zeneakadémiai hangversenyén. Schumann: Phantasiestücke op. 73. című darabja vezette be a debreceni hangversenyt és teremtette meg a hangulatot a Karnevál szerzőjének világához. Végvári Csaba működött közre zongorán. Tanimoto Szatokóval együtt Nagy Árpádnak számukra erre az alkalomra írt Ikebana című kis sorozatát és a japán Bin Kaneda 5 Fragments (Töredékek) című tételsorát adták elő. A japán virágkötő művészet nevét viselő első sorozat kissé eklektikusnak tűnt, hagyományos harmóniák és újabb hangzások vegyes válogatású virágainak. Az öt töredék egységesebb benyomást keltett, ritmikájában és hangzásvilágában differenciáltabbnak tűnt. Mindkét előadónak módja nyílt az utóbbi évtizedek zenei eszközeinek használatában való jártasságát bizonyítani, elsősorban a karakterek megformálásának, a miniatűrök felrajzolásának művészi területén. Straky Tibor „A nemes anyagok szerelmese VÁRÓ MÁRTON MUNKÁCSY-DÍJAS SZOBRÁSZMŰVÉSZ Tekergetem a nyakam a tágas-világos műteremben. Elkészült és az alkotó szeme előtt pihenő szobrok, faliképtervek, domborművek kicsinyített másai, félig megmunkált köveik és megvalósításra váró vázlatok, papírra vetett tervek, különféle szerszámok és anyagok alkotják a galériás munkahely berendezését. Kőporszag és pihentető, kellemes csönd. A műterem üvegfalán túl a Nagyerdő fái hajladoznak, az udvar végében néhány lombsátor oltalmában a szabadtéri munkapad, nem tudom, kőszeletelőnek, esztergának vagy fűrésznek hívják-e. Nem értek a szobrászathoz. Mégis itt vagyok most, a debreceni művésztelep egyik műteremlakásában, Váró Márton szobrászművész otthonában. Látogatásom oka: az 1970 óta Debrecenben élő művészt nemrégiben Munkácsy-díjjal tüntették ki. — Nem mondhatom, hogy álmomban sem gondoltam erre az elismerésre, hiszen korábban is szóba került már a nevem. 41 éves vagyok — 1943-ban születtem Székelyudvarhelyen —, s ebben a korban az ember már el tudja helyezni magát a szakmában. Se fönnebb, se fennebb, hanem megközelítőleg ott, ahova az eddigi munkássága révén elérkezett. A Munkácsy-díj, úgy érzem, eddigi munkám elismerése. Sokat jelent számomra, hiszen a hatvanas években megkezdett utam végigjárására, kísérleteim folytatására ösztönöz, és sokat számít a környezetemben is. Debrecenben, ahol végleg megtelepedni szándékozom, úgy érzem, nemcsak otthonra, hanem jó alkotói légkörre is találtam. Az itt eltöltött tizennégy év alatt, azt hiszem, sikerült, bizonyítanom. Kialakultak, a kapcsolataim a kövesekkel, az erdészekkel és a műszerészekkel a kő, fa és a vésők miatt, munkámnak tehát nincs technikai akadálya. „Váró Márton a nemes anyagok szerelmese — írta róla a múlt év végén, a budapesti Vigadó Galériában megrendezett kiállításának katalógusában D. Fehér Zsuzsa. — A márvány, a fa, a fém eredeti szépsége sokszorozódik meg munkáiban. A szilárd tömbök humanizálását végzi el,miközben formáit kibontja. Az emberi test, s azon belül is a női test hajlása, mozgása, elmozdulása érdekli. Torzói klaszszikus drapériák finom hullámzásával kapják meg létük értelmét. Ez a téma nála kimeríthetetlennek látszik: az alapformára új módon feldobott textil kíséri, köríti a csípők, mellek formáját, s a domborulatokat hangsúlyozó vonulatok apró változásokat is érzékeltetnek: rezdüléseket, helyzetváltoztatást. Finom vésővel csiszolással képlékennyé tenni a kő ellenálló anyagát, s szinte lebegtetni a formát: ez művészi programja.” Számomra az a lényeges, hogy az ember túltudjon lépni az esetleges kudarcokon, s ne másban keresse a hibát Amúgy is örök irigykedés van ezen a pályán, nem kell szépítgetni a dolgot. A szobrászat nem a csodagyerekek szakmája, az igazi beérést Leonardo da Vincitől Michelangelóig az ötvenedik életéven túl szokták emlegetni. Magamnak is titkos reményem, hogy még előtte vagyok a sikerként elkönyvelhető munkáknak. Váró Márton 1960—66 között Kolozsvárott a Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. 1972-től 75-ig Derkovits-ösztöndíjas volt. Több országban járt tanulmányúton — magam éppen Finnországban ismerkedhettem meg közelebbről vele—, műveivel a finnek és a litvánok is találkozhattak Debrecenben egyebek között az újkerti óratorony, egy köztéri fémmobil és a Kölcsey Művelődési Központ előterében látható, a Tánc című márványdombormű őrzi elgondolásait. Találkozhatunk alkotásaival a szombathelyi városi tanács előcsarnokában és a budapesti Fórum Szállóban, valamint a Műcsarnok kiállításán is. A drapéria és az antropomorf formák körül kristályosodik ki az, amit én szeretek, s amit kutatni akarok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nálam a műhelykísérletek sorozata és a megrendelések teljesítése nem válik el egymástól. Nem vagyok híve annak, hogy a művész nagy megrendelésekkel legyen elhalmozva, de mert elképzeléseim megvalósításának folytatását jelenti, szívesen dolgozom jelenlegi nagy munkámon, ami a Budán épülő kongresszusi központ főfolyosójának egyik végfalán lesz majd látható. Ez szép feladat, majdhogynem teljesen lehet, szokásom ugyanis, hogy a maketteket, a vázlatokat is abba az anyag-ba készítem, amiből az eredeti mű lesz. Vannak persze kényszerpihenők, amikor vagy a bőre, vagy a szerszámra kell várnom, ezeket az átmeneti pauzákat kisebb munkákkal töltöm ki, így készült például az operai ajándéksorozatom. Erről, valamint Váró Márton egész munkásságáról, gondolatairól A Tv galériája közelmúltban sugárzott adásából tudhattunk meg bővebbet. A tévészereplés, a Vigadó Galériában megrendezett fővárosi kiállítás, a páduai kisplasztikai biennálán való részvétel, valamint egy párizsi kiállítás ígérete most nemcsak az elégedettség érzetét erősíti a Debrecenben élő szobrászművészben, hanem az alkotás, a művészi munka lendületét is. Hisszük, hogy a nemrégiben odaítélt Munkácsy-díj hatása is e kettősségben lesz érezhető. (mhans) Minko Bankovszki bolgár népművész püspökladányi kiállításáról A bolgár népművészet eléggé ismeretes a magyar közönség előtt, részben a meglehetősen elterjedt kiadványok, a Bulgáriába irányult és irányuló, igen gyakran a bolgár népművészet iránti érdeklődés kielégítésével is tartalmassá váló turizmusunk, részben pedig a nálunk is széles körben elterjesztett bolgár népi iparművészeti termékek révén. Bulgáriában nincsen meg az a nagy különbség a népművészet és a népi iparművészet alkotásai között, mint például nálunk. Ez megmutatkozik abban is, hogy a bolgár népi iparművészet tárgyainak sokkal nagyobb hányada tölti be eredeti funkcióját, mint nálunk. Nagyban vonatkozik ez a megállapítás Minko Bankovszki alkotásaira, amelyekből egy kis, de rendkívül karakteres összeállítás látható Püspökladányban, a Karacs Ferenc Múzeumban. Minko Bankovszki — aki maga, személyesen részt vett a kiállítás megnyitásán — sem ismeretlen Magyarországon. 1979-ben Budapesten volt nagysikerű kiállítása. Rokonszenves egyéniség, a kiállításnyitás után elmondott rövid, de igen tartalmas, vallomásszerű önjellemzése igazán irányt mutató lehet nemcsak saját maga alkotásai, hanem a népművészet, a népi iparművészet,kultúránk bonyolult kérdései, élete tekintetében is: „A hagyomány megtanít bennünket arra, hogy megértsük, mit mesél a bükk, mit a tölgy. Milyen titkot rejt a juhar, milyet a cseresznye ... Ez jól is van így. De a hagyomány nem bocskor, amit egyszer s mindenkorra készen varrnak. Ma már nem csinálok régi fedőket. Más, új dolgok felé vonz a véső...” Minko Bankovszki 1924- ben született ősi hegylakó, famunkás bolgár család sarjaként, Beli Oszam faluban. A Balkán-hegység gazdag erdőkkel borított fennsíkjai, hegyoldalai, csúcsait, völgyei vették körül. Családja, ameddig az emlékezet ha csak egy kis fénysugárral is, de el tudja oszlatni a homályt ősei életéről, arra világít rá, hogy mindig az erdőkből éltek, famunkások, faművesek voltak. Minko, mondhatjuk, ösztönösen belenőtt, belenevelődött a fa ismeretébe, a fa szeretetébe, a legkülönfélébb famunkákba. Kora ifjúságában elsajátította a famegmunkálás minden csínját-bínját, hamarosan széles körben ismert faragó, véső, esztergályos lett. Már mint jónevű faműves költözött a népművészetéről (kerámia) ismert Trojan városába, ahol mindmáig is él és dolgozik. Bankovszki — ahogy ez a kiállítása is mutatja — végletesen tisztelve a fát, a fa anyagát, anyagszerűségéből fakadó szépségét, például erezetét, gyűrűit, színét, a bolgár paraszti háztartások általánosan ismert és használt edényféleségeinek formáit teremti újjá. Legáltalánosabb formája a tányér, a tál, az egykori fafedők lapos megtestülése, fedők lapos megtestesülése. Valóban megtestesülésről beszélhetünk, mert Bankovszki a látszólag egysíkú, nem túl változatos formavilágba hihetetlen nagyvonalúsággal, költői „megfogalmazással” és felülmúlhatatlan esztétikai készséggel életet lehel, illetve vés, esztergályoz. Munkái egyszerre részei az ösztönös népművészet hagyományok szabályozta világának és mesteri megjelenési formái egy anyag-mesterség tisztelő művész önkifejezésének. Minko Bankovszki tányérjai, táljai, tányérformájú dobozai mint megannyi látvány (ha a festészet oldaláról szeretném meghatározni), mint megannyi költemény, olykor lakosságukat is feloldó lírai vers, dal (ha az irodalom oldaláról próbálom megközelíteni) jelennek meg előttünk. Minden egyes darab „beszédes”, sok-sok ismeretet közvetít, olvashatunk ki belőlük a bolgár nép küzdelmes, nehéz, de hősiessége révén mégis felemelően szép életéről, mindennapjairól, nemzeti sajátosságairól. Minko Bankovszki hatvanéves. Egyfajta gratuláció az évfordulóhoz ez a kiállítás is. Szerénységében is nagyszerű tisztelgés a mesterben megtestesült, új életet nyert bolgár néprzűvészet, illetve azt felénk oly mesteri módon közvetítő Minko Bankovszki előtt. Művészünk számtalan egyéni és közös kiállításon vett részt, mutatta be alkotásait mind otthon, Bulgáriában, mind külföldön (Komi SZSZK, Kuba, Mexikó, Kanada, Görögország, Korea, Magyarország stb.), bár csak 1970 óta állít ki rendszeresen. Munkásságát számos kitüntetéssel, díjjal ismerték el. Minko Bankovszki egyike a legismertebb, a legmegbecsültebb bolgár művészeknek. Éppen ezért nagy jelentőségű ez a püspökladányi kiállítás, amely élvonalbeli bolgár művészt állít elénk, olyan alkotót, aki kiállítása megnyitójára személyesen eljött, aki mind szakmai, mind emberi viszonyait, magatartását, eredményeit tekintve példaképünk lehet. A Minko Bankovszki-féle kiállítás megnyitása óta is nagy érdeklődést vált ki; számos látogatója van, elragadtatással beszélnek alkotásain keresztül a bolgár kultúráról, a bolgár népművészetről. Úgy vélem, hogy nem ünneprontás annak bejelentése, hogy a Múzeumi Kurír egyik közeli számában közöljük majd Ganko Canov bolgár művészettörténész cikkét Minko Bankovszki művészetéről, május 1-én, a püspökladányi Karacs Ferenc Múzeumban megnyílt kiállításáról. Dankó Imre HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - HM.MATTINI, B