Hajdú-Bihari Napló, 1991. július (48. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-23 / 171. szám
1991. JÚLIUS 23., KEDD HARMADIK OLDAL HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 Együtt az unoka unokájával Taar Ferenc Nyíracsád, Rákóczi út 27. Meleg nyári nap. Nézem a madárcsontú, sápadt kis öregasszonyt, amint a vetett ágyban fekszik. Ujjai hegyével már-már érinti századik évét, most lépett át nemrég a kilencvenkilencedikbe. Ülök az ágya szélén, és halkan beszélgetünk. Oldalt a két leánya, Julianna 77 éves, Erzsébet 74, mindketten özvegyek már. Gyerekeik rég megházasodtak, egyiknek négy, másiknak egy élő utóda van, akik ugyancsak régen családot alapítottak, sőt már a gyerekeik is, így aztán a Mama megérte az ükonokák szerető közelségét is. Öt generáció tagjai készülhetnek a Mama közelgő századik születésnapjára! Hallgatom a múltba néző tekintet nyomán sorjázó emlékeket. A magyar parasztsors azonos talajú, ismert kálváriáját. Tíz hold nagyon gyönge termőerejű homok. Öt gyerek. Szegénység. Keserves letküzdelem. És mégis, mindent kibíró, hihetetlen szívósság. — Mikor ment férjhez? — 1912-ben. — Azt hallottam, nagyon szép lány volt. — Messzi földről jöttek kérők. De nekem csak Katona János kellett. Nagyon jó uram volt, Isten áldja a hajó porában! Összesen két évet éltünk házasságban, mert tizennégyben behívtak katonának, vittek a frontra, egyszer volt itthon szabadságon, többet nem láttak, tizennyolcban elesett. — Miért nem ment újra férjhez, hiszen 24 évesen maradt özvegy? — Nem akartam mostohaapát a gyerekeimnek. Az uram elmondta, milyen élete volt a mostohaanyja mellett. Hát inkább vállaltam egyedül a három kicsi gyerek felnevelését. Napszáma jártam, harmadába kapáltam, orsósarokfűből karikát fontam, darabját fillérért árultam. De leginkább varrásból éltem. Ez az öreg varrógép legalább kilencven esztendős, ez adta a kenyerünket. Inget, gatyát varrtam, megtanított rá egy asszony. Volt olyan is, hogy egyszerre három menyasszonynak varrtam a nagyobbacska lányaimmal együtt éjjel-nappal. Akkortól már jobban ment. Krumpli, tészta, nyáron gyümölcs, télen, ha lehetett, vágtunk egy disznót. A gubicsot a hátamon hordtam az erdőből, hogy legyen mivel fűteni télen, ha az sem volt, a szomszédban megmelegítettem a téglát, vittem haza a dunyha alá, magamhoz szorítottam a gyerekeket, így teleltünk. Ahogy nőttek a gyerekek, javult a helyzet, fűztek, mostak, én meg varrtam. Emlékszem, harmincháromban mint hadiözvegy, kaptam hat hold földet. Tengerit, krumplit tettünk Kaloval kalffi, eladni commi nem maradt. Volt nekünk 12 hold bérletünk is, 25 mázsa gabonát kaptunk róla, de mind feléltük. Hát, így lesz most azokkal is, akik visszakérik a földjüket. Felélik, amit termelnek. Majd megtudják! Ettől a pillanattól kezdve az eddig meghitt beszélgetés egyszeriben kicsapott a medréből. Betört a hűs szoba falai közé a napi politika. A sok gond. Közöttük a legsúlyosabb: a paraszti jövendő nagy kérdőjele! Innen egyszeriben — anélkül, hogy akartuk volna — irányt változtatott a beszélgetés, mintha egy láthatatlan, de mindenütt jelen lévő erő kilökte volna csöndes ösvényéről a lírai hangulatot, az emlékezés meghittségét, betört ide egyszeriben a nyers valóság. Julianna és Erzsébet is megélénkültek. — Az a helyzet — magyarázza az idősebbik „leány" —, itt szakszövetkezet van, mindenki maga munkálhatja a földjét. Akinek meg nem volt, kapott munkát. Dohány, málna, szilva, alma, lehetett szedni, a dohányt csomózni, télen almát hámozni, melegágyat készíteni a dohánypalántáknak, nyáron kapálni a tengerit, ilyenkor a vakációban nagyobb iskolások is mentek kajálni, pénzt keresni, így aztán aöld, a ház körül a kert, a hízó, az aprójószág, a sokféle munkaalkalom — összejött, ami kellett, és ez mindig biztos volt. Most ezután hogy lesz? — A szövetkezet már nem tud munkát adni? — Eladták a gépeket, a földeket kiadják bérbe, vannak, akik próbálkoznak vele, megadják a kétezer forintot holdjáért, a bél, tesznek bele paprikát, uborkát, dohányt, krumplit, babot, de nem hiszem, hogy tudnak vele boldogulni, mert — ugye — ezerkétszáz forintért szántják meg holdját, ehhez jön a vetőmag, a vegyszer, a földadó, nem beszélve a rengeteg kézi munkáról — nem éri meg. Sokan vallják, hogy inkább vállalnak ezután is valamilyen bérmunkát a szövetkezetben, de föld nem kell. — Pedig nem akartunk mink szövetkezetet! — toldja meg Erzsike. — Azt mondták, akkor elveszik a földet. Bementünk inkább. Azután meg kiderült, hogy nem is rossz, volt munkalehetőség, a szövetkezet géppel kihordatta mindenkinek a trágyát a földjére, megszántotta, így a föld is hozott, a szövetkezet pedig mindent átvett, amit megtermeltünk eladásra, nem volt vele gondunk, hogy kinek adjuk el. Most mi lesz? Itt a málna a nyakunkon, nekünk is van egy darab málnásunk, de meg sem kapáltuk, nem érdemes, tavaly sem tudtuk eladni, az idén sem kell, vagy annyiért, hogy nem érdemes leszedni, ott fog a szárán elrothadni a sok drága jó málna. Ismét Juliannáé a szó: — Hogy lesz? Sok elöregedett beadta a földjét, aláírta, hogy beadja, megkapta a járadékot, a nyugdíjat, megélt belőle. A szövetkezet meg azt a beadott földet kiadta másnak bérbe. Most majd jön az eredeti tulajdonos, hogy kellene neki vissza a föld. Hogy adják vissza neki, mikor rajta van a másik is, aki munkálta, bérelte? Összeverekednek? Történnek máris ilyenek sok helyen. — Maguknak van saját földjük a szövetkezetben? — Hát hold, de már mi nem bírjuk munkálni. A gyerekeink, meg az unokáink művelik. — Miből tudták felépíteni ezt a szép, emeletes új házat? Julianna elmondja, hogy a telkét átengedte az unokájának, aki aztánázat épített rá, méghozzá olyat, hogy most egy fedél alatt a nagy család. Hallgatom a beszédet, jegyeztetek, de közben az jár a fejemen, ami elszomorít: mennyire tájékozatlanok az emberek a földügyekben! Nem az ő hibájuk, nem is az önkormányzaté, hanem a fölső vezetésé, mert egyrészt hiányzanak az eligazító alaptörvények, másrészt nem találták meg a módját annak, hogy közérthetően megmagyarázzák — szolgálatába állítva a rádiót, a tévét, a sajtót, mindent — a legfontosabb tudnivalókat, a kormány álláspontját, a parlament döntéseit, emiatt a hivatalos közlemények összekeverednek a fejekben a pártok és a különféle beállítottságú lapok magyarázataival, követeléseivel, olyannyira, hogy nem tudják, mihez igazodjanak. Csak azt érzékelik, hogy az az életfolyamat, amely valahogy kialakult negyven év alatt, magába olvasztva a paraszti találékonyság, életrevalóság, furfang, életösztön elemeit, mostanra elveszítette a távlatait, összezavarodott. S ami a legnagyobb veszély: lohad a kedv, a termelési vágy! Semminek nincs keletje, nincs piaca. Az áru a nyakukon marad, ráfizetnek. Mi hajtja akkor a parasztot, ha nem tudja eladni tisztességes áron, amit nagy nehezen megtermel? Amikor elköszöntem, a Mama madárlábhoz hasonló vékony ujjaival megszorította a kezemet: adja a jó Isten, hogy jobbra forduljon az élet, és csak háború ne legyen többet, sem özvegy, sem árva. Julianna a MamávalFotó: Nagy Gábor Az önzés és önzetlenség erkölcsi tulajdonság Ignácz Piroska Számtalan jelből tapasztalhatjuk ismerőseink önző szűkmarkúságát vagy önzetlen bőkezűségét, a családi életen vagy a munkahelyi közösségen belül. Ezenkívül van két olyan terület, ahol személyes ismeretség nélkül is szinte számszerűen lemérhetjük ezt a két ellentétes tulajdonságot. Az egyik terület a manapság szaporodó gyűjtések, illetve adományozások, a másik a véradás. Vannak emberek, akik ilyen alkalmakra szívesen adnakénzt, élelmiszert, használt ruát, játékot, illetve elmennek a véradásra, és vannak, akik mindezt következetesen megtagadják. Az, hogy az emberek kinyitják-e a pénztárcájukat bizonyos adakozásra, illetve feltűrik-e ruhájuk ujját a véradáshoz, a körülményektől is függ. Például attól, hogy látják-e értelmét az áldozatnak, mekkora a baj, milyen formában történik a kérés; mennei hál nyíre kap nyilvánosságot az ügy, hogy viselkednek más, ismert erillérek. Bizonyos fokig mégis állandó jellemző személyiségvonás, hogy adnak-e vagy sem. Aki nem vagy ritkán vagy kelletlenül ad az ilyen kérésbre, az az esetek többségében csak a saját érdekeit tartja szem előtt, mások bajával nem törődik, tehát alapjában énközpontú, mondhatjuk, hogy önző ember. Azért nem ad vert, mert fél a szúrástól, vagy kényelmetlen számára a várakozás; azért nem ad pénzt, mert kevesebb maradna neki, vagy egyszerűen nem érdekli az egész, nem is akar segíteni. Az sem mindegy persze, van-e az embernek egyáltalán adnivalója. De azért igen sokszor látjuk, hogy azok is adakoznak, akik maguk is szükséget szenvednek. Hogy miért ad, aki ad, talán bonyolultabb kérdés. Akár hiszszülő, akár nem, ebben az önzetlenségben akadhatnak önző elemek is. Például van, aki azért adakozik, hogy mások jó embernek tartsák. Akad, aki az adóalapját igyekszik csökkenteni. Van olyan is, aki a másvilágon szeretné ezért elnyerni a megérdemelt jutalmát. Lehet, hogy azért ad, hogy maga is kaphasson. Nem egyszer az embernek egyszerűen az önbecsüléséhez kell a saját jószívűségének érzése. Az igazi önzetlenség az lenne, ha kizárólag a másik ember javát szolgálná az adakozás, tehát azért adnánk a pénzt, hogy embertársunk jóllakhasson és ne fázzon, ha azért adnánk a vért, hogy megmentsük egészségét és életét. Szerencsére igen sok adakozónál valóban ez a fő hajtóerő. Az önzőség és önzetlenség erkölcsi tulajdonság. A szülői példa és a nevelés hatására alakulnak így vagy úgy, de a későbbi környezeti minták és személyes tapasztalatok is alakítják valamely irányba. Az önzetlen segítségnyújtásra szükség van mindenképpen. Néha az anyagi javak bizonyos célokra más forrásból nem szerezhetők be, csak közadakozásból. Vért pedig semmi másból nem lehet előállítani, kizárólag élő emberi testből nyerhető. A segítségnyújtás egyébként forgandó (mint a szerencse): aki ma ad, holnap rászorulhat, illetve aki ma kap, lehet, hogy holnap busásan visszatéríti. Kétszer ad, aki gyorsan ad, tartja a közmondás. Ezt a gondolatot továbbfűzhetjük úgy, hogy aki ma ad, nem csak a jelennek, hanem a jövőnek is nyújt valamit. A jelenlegi közvetlen segítségnyújtás egy bizonyos hoszszabb távú befektetést is jelent. Ugyanis példája nyomán a következő nemzedék számára is átmentheti az önzetlenséget. Ez azért fontos, hogy húsz év múlva is legyen friss vér és egyéb anyagi javak a majdani rászorulóknak. Nagy Zsuzsa Ingyenhirdetés Saját közleményünket találhatták olvasóink a Napló szombati számában. A nyári hónapokban ingyen hirdethetnek az újság szombati számának Termés mellékletében azok, akik állást vagy albérletet keresnek. Valótlanság lenne azt állítani, hogy ennek a kedvezménynek megadásában nem játszanak szerepet vállalati szempontok is. Tény, hogy a kánikulai hetek nem tartoznak éppen a hirdetés szempontjából legfavorizáltabb időszakok közé. Azt is tapasztalhatták a rendszeresen Naplót nézegetők, a Termésben általában kevesen akarnak hirdetni, holott az ott közöltek díja lényegesen olcsóbb a szombati szám más oldalainak tarifájánál. Természetesen azonban a Napló Kft.nek megvolt a választási lehetősége. Dönthettünk volna úgy, hogy a házassági hirdetéseket vesszük fel ingyenesen vagy mondjuk, a lakáscseréket. Nem véletlen azonban, hogy éppen ezt a két hirdetésfajtát részesítettük előnyben. Aki albérletet vagy állást keres, ritkán tartozik a legjobb helyzetben levők közé. Ilyenkor nyáridőben diákok, egyetemisták böngészik leginkább az albérlőként elfoglalható szobák, lakások listáját, ők nem dúskálnak a pénzben, s nagy kár lenne, ha a tehetségesek közül akár egyetlen egy is azért lenne kénytelen lemondani az egyetemi polgár címről, mert nincs hely a kollégiumban, a szülők pénztárcájának tűrőképességéhez mért albérletet pedig nem sikerült találni. Állást keresők pedig egyre többen vannak, közöttük mind nagyobb arányban azok, akik nem magasabb fizetés, kedvező feltételek reményében kívánnak munkahelyet cserélni. Egyszerűen dolgozni szeretnének. Ha e legtermészetesebb emberi óhaj teljesüléséhez bármily kis mértékben is hozzájárulhatunk, akkor megéri, hogy közben elestünk valamennyi bevételtől. Nem nagy dolgok ezek — mi most enynyit tehetünk azokért, akik átmenetileg vagy tartósabban nehéz helyzetbe kerültek. Néhány esetben talán a közreműködésünkkel hamarabb összetalálkozik a munkanélküli a munkát ajánlóval, s enynyivel csökken a társadalmunkat szorító feszültség. SÖTÉT SAROK Citrom és szalámi Erdei Sándor A kereskedelmi erkölcs galádsága ellen újságcikkekben ágálni — általánosságban legalábbis —, úgy látszik, annyit ér, mint aszályban záport kívánni, vagy negyvennapos esők évadján napfényes időt, ha közben az elemeknek „eszük ágában” sincs ilyenegyüttállást” előidézni. Mégis, mi mást tehetnénk. Bemegy a tanárnő a boltba, szerencséje van, sok volt tanítványa teszi a dolgát a pultok mögött, így őt az átlagnál kevesebbszer csapják be. Sőt, olykor-olykor — talán éppenséggel mások rovására — előnyben részesítik. Most is jóindulatú hozzá a hentespult birtokosa, igyekszik honorálni a valamikor jól jött magyar elégségest. A hentestanulóknak ugyanis nem sajátjuk az irodalom- és a nyelvtankönyvet rongyosra forgatni. A tanárnő a lószalámi, mint érdekesség felől tudakozódik. .Nem ajánlom, kézig csókolom, jól megúsztattuk, ha fel tetszene vinni egy tengerhajóra, elsüllyedne tőle.” Amely szavak azt jelentik (figyelem, laikusok!), hogy a lószalámi vízzel telt kádban éjszakázott, jól megszívta magát, így jutányosabban adagolható. A tanárnő repesve nyugtázza ezt a bizalmat, s persze lemond arról, hogy megismerkedjen a háborús ínségeledelnek számító állat szalámijával. Inkább a zöldségespolcok felé fordul, a citromot veszi szemügyre. Csak ott meg nehogy lócitrommal legyen dolga.