Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1948-09-09 / 37. szám
) 1948 SZEPTEMBER 9 /F. ÉVFOLYAM ÁRA 2 FORINT 57. SZÁM J. A polgári jellegű értelmiség fénykorának talán legszebb erkölcsi alkotása az orvosi eskü, amely minden rendű és rangú orvost arra kötelez, hogy az életveszélybe került emberen azonnal, a nappal és az éjszaka minden órájában segítsen. Ennek az eskünek megszegése abban a korszakban, mikor az emberélet még nem volt Csáky szalmája, nemcsak diszkvalifikált, de súlyose megtorlással is járt, mert a hatóságok azt az orvost, aki anyagi mohóságból vagy cinizmusból ezt a kötelességét nem teljesítette, megfosztották diplomájától. Az önkéntes és ingyenes segítséget parancsoló esküvel az orvos egyedül állott az intellektuellek erkölcsi kötelezettségei között. Sem a védőnek kirendelt ügyvéd, sem a mérnök, vagy a tanár nem tett olyan fogadalmat, hogy normális időkben ellenszolgáltatás nélkül rendkívüli munkát végez. S ez az orvosi eskü a XIX. századbeli hőskorban több volt kényszernél, vagy etikettnél: az orvosok zöme úgy értelmezte, mint a pap az esküjét, — a hivatás és küldetés örök erkölcsi forrásaként. * Abban az időben, amikor nálunk a közoktatásnál csak a népegészségügy volt elhanyagoltabb, a rosszul fizetett falusi körorvos, esküje sugallatára döcögött bricskáján porköpenyegben, vagy bekecsben ötven községen keresztül, kilátástalanul harcolva a porba, sárba, piszokba és babonába süllyedt kunyhókban a népbetegségek-kel. Ez a szenvedélyes körorvos volt az, aki a megyeszékhely hetilapjában évtizedeken keresztül hiába követelte a falusi lakásviszonyok megjavítását, s a betegségterjesztő kutak helyett iszélyfúrást, tiszta vízért. S ha a maga számára néha szerényen valamivel több javadalmazást kért, mint amennyit a városban a villamoskalauz megkeresett, annál hangosabban követelt jobb és modernebb fölszerelést a falusi ambulanciának. E sorok írója ifjúságában vasmegyei körorvos nagybátyja csatáján kalandozva ismerte meg a ferencjózsefi kor mérhetetlen falusi nyomorúságát. A nagybirtokok cselédeinek asszonyai kivétel nélkül szalmán szültek. Húsz évvel később, már fővárosi újságíróként, ugyancsak e sorok írója elkeseredett cikket írt egy lelkes és kétségbeesett derecskei orvos jelentéséről, aki segélykiáltásaképpen közölte a keresztény nemzeti és fajvédő ország közvéleményével, hogy a derecskei magyarok tekintélyes százaléka még mindig a puszta szalmán születik, s az újszülöttek jelentékeny része hamarosan el is pusztul a puszta szalmán. * "Az orvosi eskü az elsz világháborúban veszítette el fokozatosan rendkívüli szuggesztivitását. Ekkor került az ország férfilakosságának egészségügye az orvostudomány és az orvosi etika helyett a hadiérdek szuverenitásának uralma alá. Könynesebb lelkiismeretű orvosok ekkor szokták meg, hogy tudományukat és esküjüket alárendeljék kívülálló, illetéktelen hatalmi tényezőknek. Ebben az időben lett a betegség relatív és a békebeli beteg ember nemzeti és osztályérdekből egészséges fegyverforgató, vagy munkaképes. Nem kétséges az sem, hogy az orvosok sűrű városokba tömörülésének a két világháború között e nemes foglalkozás fokozatos elkommercializálódása lett a következménye. Nem utolsó sorban az ádáz pácienshajsza a magyarázata annak is, hogy az intellektuelek között az orvostársadalomban hódított talán legeredményesebben, az a politika, amelynek ürügyén a kartársak jelentős részét világnézeti, faji vagy felekezeti megokolással ki lehetett rekeszteni a versenybe. Az aktív ellenforradalmi politizálás a valaha magasrangú magyar orvosképzést és orvosetikát rohamosan lezüllesztette. Az orvosprofesszorok, akik 1919-ben dominusai lettek a husánggal verekedő medikusok bajtársi egyesületeinek, az orvosnak készülő ifjúságban elplántálták a tudományellenes politikai és fajvédelmi agressziót, holott e nem is jelentéktelen tudósok tudták leginkább, hogy élet és halál, egészség és betegség törvényei minden osztályra, fajra és nemzetiségre egyformán vonatkoznak. A Bársonyok és Orsósok tanították meg a fiatal orvosnemzedéket arra, hogy üres formalitásnál ne becsülje többre az orvosi esküt. S akkor is gyűlölje a politikai ellenfelet és ártson a fajilag nemkívánatosnak, ha az első Segélyre szorul, vagy a kése alá kerül — egészen a boncasztalig! S a Csilléryek és vitéz Csik Lászlók MONE-ja sugalmazta olyképpen a fiatal orvosokat, hogy a társadalmilag biztosított dolgozó betegségét a nagytőkés és a feudális érdekeknek megfelelően diagnosztizálják. Orvosegyetem és orvosérdekképviselet idővel olyannyira elpolitizálta a magyar orvost, hogy az ellenforradalomban mindenütt jelen volt — a parlamentben, városházán, népgyűlésen, utcai verekedésben, tömegmészárlásban —, csak a kutatóintézetben nem volt jelen, s az egyetemen, a kórházakban, klinikákon, s a rendelőben is csak a politikától üres óráiban! A valaha nemzetközileg elismert magyar orvosi szaklapok tudományos közlemények helyett ugyanolyan politikai szemetet közöltek, mint a fasizmus újságjai. Ám az orvosi erkölcs végleges csődjét mégis az a szégyenletes szerep jelzi, amelyet az orvosok a tízezreket halálba küldő katonai maffia cinkosaiként vállaltak a kényszermunkások kiirtásában. Ez a szerep kétségívül nem magyar specialitás, mert a politikai tömeggyilkosságokban való közreműködés mindenütt jellemző volt az orvosokra, ahol a fasizmus élettel és halállal, tudománnyal és tudatlansággal korlátlanul rendelkezett A XIX. század nagy orvosai, a Semmelweissek, a Korányiak, az Ehrlichek milliók életét mentették meg, a XX. századnak talán legcsüggesztőbb paradoxonja, hogy éppen az orvosok voltak a kor legkegyetlenebb hóhérai. A felszabadulás után ebből a mélységből kellett kiemelni a magyar orvostudomány roncsait. S ami még nehezebb feladat volt: a sárba és vérbe taposott orvosi erkölcsöt. Újra respektáltatni az emberélet szentségének elvét a fasiszta egyetemeken nevelt duhaj orvossal és ismét törvénnyé emelni az orvosi eskü kötelező erejét a volt MONE-tagok számára. Ennek a döntően fontos feladatnak ellátásában vezető szerepet vállalt az Orvosok Szabad Szakszervezete, amelynek elsősorban köszönhető, hogy most, amikor a világ orvosai Budapestre gyűltek, a magyar orvostudomány ismételérte a nemzetközi szintet, s az orvostársadalom erkölcsileg is megtalálta önmagát. A magyar orvos ma megint nem ismer más szuverenitást, mint a tudományét, s bármilyen párthoz, vagy osztályhoz tartozzék is, ha orvosi esküjéhez, mindezben segít, aki segítségre szorul. A pálya elüzletesedésével járó demoralizáló versenyt is majdnem kikapcsolta, hogy az orvos az államosított gazdasági életben ma már jóformán csak a szociális betegellátás valamelyik területén dolgozhat, s magánpraxisa fokról fokra elenyészik. A nagy professzor, a híres szakorvos, a divatos doktor ma a dolgozó munkás, paraszt és polgár orvosa, s nem a pénzes betegek arisztokráciájáé. Amit azonban mégis meg kell mondanunk , hogy a tudományos és etikai fejlődést nagymértékben meggyorsítaná, ha a most már túlnyomórészben közfunkciót végző orvost jobban fizetnék, mint ahogyan most fizetik. Tavaly ugyanezen a helyen szóvátettük, hogy a főváros közkórházi osztályvezető főorvosának kevesebb volt a fizetése, mint ugyanabban a kórházban egy másodrendű munkát végző fizikai dolgozónak. Az orvos szakszervezet azóta jelentékenyen javított az orvos exisztenciális feltételein, amit bizonyára mindenki — a fizikai munkás is — kellően értékel, mert hizen a dolgozó egészsége attól is függ, hogy az orvos ne csak megéljen, de jusson pénze új szakkönyvre, s tudományos folyóiratra is, hogy a népegészségért folytatott harchoz még tökéletesebb fegyvert kovácsolhasson. A helyzet kétségtelenül annyiban javult tavaly óta, hogy a közkórházi segédorvos fizetése ma 380 forint, az osztályvezetőé 440 forint, de még mindig csak a központi kórházak igazgatójának javadalma éri el a 2100 forintot! Tudjuk, milyen nagy érdekek korlátozzák a fizetések terén a gavallériát. Ám az orvosok javadalmazását a pedagógusokéval együtt, minden más közhivatali fizetésnél magasabban kell megszabni, természetesen a pénzügyi közérdek határain belül. Azoknak a munkaképességét, akik egy testileg, szellemileg és lelkileg évszázadok óta elhanyagolt nép civilizálódásának legfontosabb tényezői, minden eszközzel, még jelentékeny áldozatok árán is fokozni kell. * A kongresszus szombaton elmegy — de ittmaradnak a magyar közegészségügyi problémák. E problémák közül egyik legmegoldatlanabb az orvosok megoszlása Magyarországon. A statisztika szerint 1948 március 16-án 8688 orvos volt az országban — ebből Budapestre 3464, a törvényhatósági városokba 1476, a megyei városokra 1206, s a községekre együttvéve csak 2562 orvos jut A statisztika viszonylagosan nem is lenne lesújtó, mert azt bizonyítja, hogy minden 1000 emberre egy orvos esnék — ha az orvosok egyenletesen helyezkednének el az országban. De egyenesen elképesztő, hogy minden magyar falunak együttvéve ezerrel kevesebb orvosa van, mint magának a fővárosnak! Nem kell hangsúlyozni, hogy az orvosok kényszerkitelepítésének, erőszakos falura hajszolásának ellenzéke lennénk. De a szociálhygiénénk feladatainak zöme még mindig a falura esik, s minden megoldás csak félmegoldás, amíg minden falu nem kapja meg a doktorát. Ismerjük a demokráciának a felszabadulás után rögtönzött, majd kiépített új falusi egészségvédő intézményeit s az orvosok falujárásának eredményeit. De az orvosnak állandóan a faluban kell élnie, mint a tanítónak. Nem csodálkozunk, hogy a régi, kezdetleges falusi körülmények nem vonzzák az orvost, aki elsősorban attól fél, hogy , izolálódik a tudományos mozgalmaktól és lemarad a városban dolgozó orvos mögött. De a demokráciának az orvos számára kívánatossá kell tenni, hogy a falusi feladatot vállalja, nemcsak megfelelő javadalmazással, de azzal is, hogy állandóan megszervezett kontaktusban maradhat régi körével, szellemi atmoszférájával, s tudományága fejlődésével. S ugyanúgy, ahogy a traktorállomásokat felszerelik a legmodernebb gépekkel, fel kell szerelni a falusi orvos rendelőjét is mindazokkal a műszerekkel és gyógyszerekkel, amelyek nélkül a mai hatásos orvosi munka elképzelhetetlen. Fentebb a derecskei orvosról írtunk, aki 1928-ban nyilvánosan panaszolta, hogy a derecskei asszonyok még mindig szalmán szülnek. Ugyanakkor beszámolt az egyik iskolában végzett szociográfiai felvételének egészségügyi adatairól is. Ez adatok szerint a gyerekek több, mint 50 százaléka 37,5 tized sáznál magasabb temparaturával járt az iskolába; 80 százalékának odvas volt a foga; 70 százalékban fejtetűt és 40 százalékban ruhatetűt talált. 90 százaléknak bőre lepedékes volt, ami azt jelenti, hogy arcukon s testükön kívül hosszú idő óta nem érte víz a testüket. Mióta ez a felvétel készült, Derecskén és az egész országon végigsepert a szociális és gazdasági válságok egész sora, s végül a nagy háború. Nem tudjuk, hogy a felszabadulás után három évvel hogyan módosultak a derecskei doktor adatai. "De a kongresszus legfényesebb mozzanatai sem feledtették el velünk, hogy az elsőrendű feladat mégis csak annak a népnek egészséget adni, s egészségén őrködni, amely az ellenforradalom idején csak számlálatlan ágyútölteléknek és olcsó munkaerőnek számított az orvos szemében is, s amelyet valójában a demokrácia vezetett be a higiénikus életmód elemeibe. A kongresszus elmegy, s mi már arra gondolunk, hogy 8000 magyar orvos itt marad. Aki közülük a tudomány továbbfejlesztésére való, ám dolgozzék a laboratóriumokban, az egyetemeken és a klinikákon. De a legjelentékenyebb tudományos munkával egyenrangú szerep eljuttatni a falusi néphez nemcsak az első segélyt és a terápiát, de felébreszteni benne a mohó igényt a testi és lelki egézség feltételei iránt. Az orvos tanítsa a népet egészségesen enni, civilizáltan lakni, szerettesse meg vele a vizet, a szappant, a tisztaságot és a levegőt s a jólápoltság esztétikumát. A magyar orvos ne csak gyógyítson, de legyen a népegészség pedagógusa is. Ezzel a szereppel nagy mértékben siettetheti a program megvalósulását, hogy a falu és város között elmosódjék a különbség s az egész magyar dolgozó társadalom ne csak osztatlan népi demokráciában, de osztatlan európai civilizációban is éljen. IKTA, ZSOLT BÉLA FŐSZERKESZTŐ ZSOLT BÉLA