Hargita Kalendárium, 2005

SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER Úgy érezte, ezúttal képes lesz rá. I-g-e-n, m-e-g-t-e-sz-e-m — dobott ereiben az elhatáro­zás riadt ritmusa. Kiszáradt, satnya teste lassan feltöltődött sodró, lázadó élettel. Már csak a bosszúra gondolt. Az ablaküvegek hajnali fény­ben fürdették a szobát. Hogy elnyomja a lelké­ben visszhangzó, fenyegető hangot, valami bár­gyú dallamot kezdett fütyörészni, amit majd ébredés után képtelen lesz felidézni, és közben fürgén csőre töltötte nagyapja tiszti revolverét, amelyet a padláson rejtegettek inkább kegyelet­ből, mintsem határozott céllal, mígnem az állambiztonság fekete bőrkabátos emberei el nem kobozták azon a hajdani fülledt, farkasku­­tya-szagú, augusztusi délutánon. Nyöszörögve mozdult meg az ágyban, kint az eső egyhangúan verte a hályogos ablakot. Miután megbizonyo­sodott arról, hogy minden rendben van, övébe dugta a fegyvert, és magára kanyarította fekete köpönyegét. Körülötte a tárgyak az álom és az emlékezet rendhagyó törvényei szerint egyide­jűleg helyezkedtek el a szobában. Karnyúj­tásnyira tőle ott volt előtte hajdani épségében az évekkel ezelőtt szemük láttára szétzúzott rózsa­fa szekretet az ószeresnél nemrég vásárolt bőr­huzatos karosszékkel, a meghajolt polcokon dí­szes kötésükben érintetlenül ragyogtak a házku­tatás során szétszakított könyvei, s az ovális ebédlőasztal közepén szaporán ketyegett bátyja ezüstfedelű zsebórája, amit csak sorozatos megalázkodások után, évekkel később szolgál­tatott vissza a családnak a fegyház egérarcú igazgatója. Összehúzta magán a sötét köpönye­get, és kilépett az ajtón. - Gondold meg jól! - vakkantotta rekedten a hang. Nyugtalanul meg­fordult az ágyban, és álmában elindult az utcán. Esőáztatta hársfavirág illata lengte körül, a nap a tarkójára tűzött. Emberek váltak ki előtte az utca hátteréből. Az arcok, mint fényt kapott filmtekercsen, élesen és egyformán világítottak a szemébe. - Vigyázz, ne merészkedj tovább! — mordult rá figyelmeztetően a hang, mint aki hi­vatalból ismeri a gyávaság stációit. Egy pilla­natra megtorpant, majd dühösen és megvetően folytatta útját. Rájuk volt dühös, és önmagát ve­tette meg tétovázása miatt. Aztán az álmok más­fajta időszámítása szerint egyszerre csak ott ta­lálta magát a rácsos kerítésű, szürke épület­tömbnél. A géppisztolyos őrszem kifejezéstelen arccal állt a kovácsoltvas kapu előtt. Nyugalmat erőltetve magára, lassú, kimért léptekkel haladt el mellette. Miközben a vasrácsokat számlálta, szíve hevesen vert a takaró alatt. Huszonhét, mormolta pár lépéssel arrább, és behúzódott az utca túloldalán tátongó kapualjba. Ideális távol­ság, gondolta elégedetten, nem véthetem el vi­­ ralomszabadság 54 GÁL ÉVA EMESE Fényparancs Hát itt a belső napfogyatkozás! A fénytelen a fénylőt eltakarja, de nem takarja el a glóriát, ami a gondot is körbefalazza, mert fény nélkül nem létezne az árny, nem élne semmi, se arcod, se versed, nem lenne holnap és holnapután, kényszer, ami a folytatásba kerget. Idő se lenne. Fény hát az idő, az elkínzott múlt, nyomorult valóság, s a jövő, ami még teremthető, amíg árnyak a Napot körberóják. A fény a világ parancsa, hogy élj. Egyszerre a lehetőség, s a kényszer, hogy űzd magad, tovább a semmiért, szembeszállva a halott, nagy sötéttel. Ez a mindenség ilyen egyszerű. Minden fogyatkozás romantikája, hogy halálon átdereng a derű, mint fényparancsolat a folytatásra.

Next