Hargita Kalendárium, 2005
SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER Úgy érezte, ezúttal képes lesz rá. I-g-e-n, m-e-g-t-e-sz-e-m — dobott ereiben az elhatározás riadt ritmusa. Kiszáradt, satnya teste lassan feltöltődött sodró, lázadó élettel. Már csak a bosszúra gondolt. Az ablaküvegek hajnali fényben fürdették a szobát. Hogy elnyomja a lelkében visszhangzó, fenyegető hangot, valami bárgyú dallamot kezdett fütyörészni, amit majd ébredés után képtelen lesz felidézni, és közben fürgén csőre töltötte nagyapja tiszti revolverét, amelyet a padláson rejtegettek inkább kegyeletből, mintsem határozott céllal, mígnem az állambiztonság fekete bőrkabátos emberei el nem kobozták azon a hajdani fülledt, farkaskutya-szagú, augusztusi délutánon. Nyöszörögve mozdult meg az ágyban, kint az eső egyhangúan verte a hályogos ablakot. Miután megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van, övébe dugta a fegyvert, és magára kanyarította fekete köpönyegét. Körülötte a tárgyak az álom és az emlékezet rendhagyó törvényei szerint egyidejűleg helyezkedtek el a szobában. Karnyújtásnyira tőle ott volt előtte hajdani épségében az évekkel ezelőtt szemük láttára szétzúzott rózsafa szekretet az ószeresnél nemrég vásárolt bőrhuzatos karosszékkel, a meghajolt polcokon díszes kötésükben érintetlenül ragyogtak a házkutatás során szétszakított könyvei, s az ovális ebédlőasztal közepén szaporán ketyegett bátyja ezüstfedelű zsebórája, amit csak sorozatos megalázkodások után, évekkel később szolgáltatott vissza a családnak a fegyház egérarcú igazgatója. Összehúzta magán a sötét köpönyeget, és kilépett az ajtón. - Gondold meg jól! - vakkantotta rekedten a hang. Nyugtalanul megfordult az ágyban, és álmában elindult az utcán. Esőáztatta hársfavirág illata lengte körül, a nap a tarkójára tűzött. Emberek váltak ki előtte az utca hátteréből. Az arcok, mint fényt kapott filmtekercsen, élesen és egyformán világítottak a szemébe. - Vigyázz, ne merészkedj tovább! — mordult rá figyelmeztetően a hang, mint aki hivatalból ismeri a gyávaság stációit. Egy pillanatra megtorpant, majd dühösen és megvetően folytatta útját. Rájuk volt dühös, és önmagát vetette meg tétovázása miatt. Aztán az álmok másfajta időszámítása szerint egyszerre csak ott találta magát a rácsos kerítésű, szürke épülettömbnél. A géppisztolyos őrszem kifejezéstelen arccal állt a kovácsoltvas kapu előtt. Nyugalmat erőltetve magára, lassú, kimért léptekkel haladt el mellette. Miközben a vasrácsokat számlálta, szíve hevesen vert a takaró alatt. Huszonhét, mormolta pár lépéssel arrább, és behúzódott az utca túloldalán tátongó kapualjba. Ideális távolság, gondolta elégedetten, nem véthetem el vi ralomszabadság 54 GÁL ÉVA EMESE Fényparancs Hát itt a belső napfogyatkozás! A fénytelen a fénylőt eltakarja, de nem takarja el a glóriát, ami a gondot is körbefalazza, mert fény nélkül nem létezne az árny, nem élne semmi, se arcod, se versed, nem lenne holnap és holnapután, kényszer, ami a folytatásba kerget. Idő se lenne. Fény hát az idő, az elkínzott múlt, nyomorult valóság, s a jövő, ami még teremthető, amíg árnyak a Napot körberóják. A fény a világ parancsa, hogy élj. Egyszerre a lehetőség, s a kényszer, hogy űzd magad, tovább a semmiért, szembeszállva a halott, nagy sötéttel. Ez a mindenség ilyen egyszerű. Minden fogyatkozás romantikája, hogy halálon átdereng a derű, mint fényparancsolat a folytatásra.