Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)
1970-10-18 / 151. szám
A NÉVTELEN TANYA Nehkoi elhinni, pedig igaz, hogy a XX. század első felében a vándor népedre nagyon emlékeztető csoportok kerekedtek fel Gyimes falvaiban. Házat, pajtát, ezt-azt, ami a szekérre sehogysem fért fel, eladlak ahogy tudták Gyimesközéplokon, Felsőtökön, Hidegségben, barackoson, Setét patakon —, s vándorútra indultak. Új földet keresni. Voltak, akik Erdély nyugati vidékéig is elszekereztek, Érmihályfalváig, Aradig. Honfoglalók voltak ezek a Gyimesről menekülő csángók is. Megvizsgálták tüzetesen a híreket: hol, milyen munka - - és életlehetőség kínálkozik, s azon mekkora család tartható el. Mert a csángó családok nem féltek (mg sem félnek) a szapora gyermekáldástól. Hát erősen meggondolta a Gyimesből elvándorló ember, melyik vidéken húz felöl az asszony, gyermek meg az állatok fölé. Nem a hasonlat csábítóit, valóban honfoglalásra indultak egész „nemzetségek", nemegyszer 30-40-es létszámú csoportokban. Mert ahogy most mesélik az öregek — Gyímesen csak a nép szaporodótt erősen, a föld az nem. A sziklás hegyeket nem lehetett arrébb taszítgatni, hogy szélesülne a határ, a legelő, kicsi szántó, kaszáló akkora maradt, mint a nagyapák idején, s a szaporodó fiúk, unokák egyre kevesebbet örököltek. A módos gazdák egymás után vásárolták a területeket, szolgák, napszámosok csoportjait foglalkoztatták. Mti íven választás maradt a szegényen iat előtt? — elvándorolni olyan vidékre, ahol még a maga ura lehet. ifiből is éltek 1030-ban s azután is sokáig a gyimesi csángók? Abból, ami a szegényembernek marad( fadöntés, szállítás, állattartás, vágni a szállás, pucolni, házalni évig érő hóban a fürészmalomhoz, tavasztól őszig ügyelni az állatokra is, legelőkre is, szénát, takarmányt rendezni télire. Ez volt és részben ma is ez a gyimesi csángók fő jövedelmi forrása, ehhez érteltek , így olyan időkre vándoroltak a szorongató szegénység elől, ahol lehetőség mutatkozott még legeltetésre, pásztorkodásra, fakitermelésre — ahol otthont teremthettek maguknak az otthontalan világban. Ott, ahol a köszöni és a felsőháromszéki havasok találkoznak, 12 kilométerre Esztelnektől (mely maga is a hüvös erdőoldalba épült) s túlfelől nyugatra ugyanennyire a csíki Jakabfalvától, lenn a hegyekben találtak egy havasi részt a gyimesi csángók, mely mindenképpen megfelelt nekik akkor, a 30-as években. Ide az urak vadászni is csak szép időben jártak. Hát itt kezdett tanyát verni egy csoport, az első telepük 1935-ben költözött fel erre a havasra, aztán követték társai, rokonai Gnes falvaiból Ma húsz családi házat számlál a Csángótelep, melyet egy idő óta öltkényesen Gyertyánosnak neveznek a kivülállók.★ Sepsiszentgyörgyön úgy hallottam, hogy a mult században formálódott ez a telep, ambíciós csángók lakják, építettek maguknak iskolát, templomot, és immár százra gyarapodott a családi házak száma. Másik jóindulatú ismerősöm azt állította, hogy csak 50 ház van, s hiába megyek oda, az emberek zárkózottak, azokból nem lehet kihúzni a szót. Mondták azt, hogy út sincs arrafelé (ez majdnem igaz), másik azt, hogy nincs azon a havason semmiféle Gyertyános, de van Hereck felé egy erdő, azt hívják igy, s lehet, hogy ott létezik valahol. Kézdivásárhelyen úgy hallottam, hogy Lemhényből kell fölmenni a csángótanyához, akit pedig Lemhényben kérdeztem, az nem is hallott a tanyáról, ilyen batyuval s néhány korszervvel, kenyérrel érkeztem Esztelnekre, jól meghajlott délutánban. Úgy számítottam, hogy meghalok a barátoknál, s reggel csak fölfedezem a Gyímesből időszakaoló embereket. Az esztelneki plébánostól kaptam újabb értesüléseket. Keresztelni,emelni följár nagy néha, úgy veszi, hogy 70 lelket számlál a tanya, 15 házban. A faluból kell fölvergődni hozzájuk. Fölnézek abba az irányba, ahol állítólag lennie kell annak a 15 háznak. Sárga, vőrös, lila lombok közé keveredő sötétzöld fenyők ragadják magukhoz a tekintetet, s az ember mind emelkedne lábujjra, hogy látná, mi van a távoli, magas fenyvesek mögött, miféle életet élnek az emberek ott, ha a hozzájuk legközelebb eső faluban is legendás történeteket kerekítenek róluk. Kérdő útját nem veszti, s míg a falu közt topogok érdeklődve, mondja a lemhényi orvos kocsisa, hogy éppen itt van véletlenül egy csángó, szekérrel van, s úgy mondja, föl is vinne, ha vele akarnék menni. — Akarok, hogyne akarnék, legalább kileré nem kell cipelnem ezt az átkozott táskát, s jobb is, ha valaki mutatja az utat, nem kell egyedül nekivágnom a hegyek mellének. Baczoni Károly nevezetű, 33 éves alacsony férfi a csángó. A zöldséges bódé elött áll a szekér, én már indulnék, de a gazda még inna egy üveg sört. Mondom, megvárom itt a langyos estében az ég alatt, de azt mondja, hogy úgy nem lehet. Pár perc múlva már a bódéban ülök egy üres paradicsomos ládán, szemben három esztelneki férfival. Az öreg, az. Jenő bácsi, a másik kettő a két veje. Innenfelöl Károly meg én szorongatjuk térdünk között az üveget. Ki s mi vagyok, hova s miért megyek aztán terelődik lassan a csángókra a beszéd. A legelső, az Baczoni András volt. Ő épitelt legelőbb odalenn. Szerencsétlenül halt meg, valami asszony miatt megszórta baronéllal egy katona14-ben. Micsoda asszony volt a felesége fáradozik ellentmondást és hasonlitgatást nem fiítve az öreg. — Szép, hatalmasan megtermelt asszony, egészséges piros orcájú. Mondják, salában szép csángóasszony volt, méltó az urához, aki mindig feszes fehér harisnyában járt. Posztó harisnyáján a bolhát meg lehetett volna ölni, úgy mondják , mintha gyermekkorában húzta volna föl s úgy nőtt volna belé. Uz Bence féle havasi ember lehetett, gondoltam. S egykorú is az eszes székely legénnyel, aki olyan sok keserűséget okozott a pénzügyi uraknak . . . Aztán változik a téma, bár még mindig a hegyek között bolyong a szó. Erősen vadas a hegy, mondják, tán a vadászok, erdőkerülők nincsenek olyan lóból faragva, mint régen. De az a csömörlányi pásztor, amelyiknek dolga akadt a medvével, az ember lehetett! Fölmászott a fára, s egyre fennebb a medve elől, s az utána. Végül aztán fogta a fejszét, s levágta egyik kapaszkodó első lábát a medvének, majd a másikat is, mert az állat habzó szájjal mászott utána három lábbal. Aztán leesett az, iszonyú állat, s agyonverték. Kérdem, hogy a pásztort mi lelte. Kacagnak: — Nem lelte azt semmi, kemény hegyi ember az. Csak meggyűlt a baja a törvénnyel . .. Öregedik az este, indulunk. Károly erősen hizlal, hogy két és fél óra alatt kiérünk. Viszont az a véleménye, hogy jobban föl kellett volna öltöznöm. Megelőleg nézegeti a pantallói, magasszárú cipőt, bélelt füsömet. (Hátha még tudná, hogy hosszú gatya sincs rajtam, s így hajdanfell vagyok.) Azzal érvel, hogy odakinti kettészakít a hideg szél, — s ez,s egész, szelíden mondja. Hát — elég elé vagyok, gondolom, de azért menjünk csak. Egynegyed nyolc az óra. A medvés történetek nem zavarnak, nem, szó sincs róla, csak éppen sötét van, sok hegy, köd, és nem megy ki a fejemből a csomortányi ember esete ... Még felkapaszkodik kicsi fiával egy ember, jön velünk a falu felső végéig. Ott ajánlja, hogy tegyünk pokrócot a térdünkre, mert megfagyunk. Erőtlenül tiltakozhatom, mert tanácsát megfogadta Károly, s mikor az ember portája elé értünk a falu felső végébe, mégis pokróc került a lábamra. Patakmederben hajt Károly. Gondoltam eleinte, hogy ill rövidebb, aztán rájöttem, hogy itl van az út. Vagy a patak van az úton ? Szóval egy csikón haladnak a szekerek meg a vizek. Mi lehet ill lovászi vizáradáskor ? Károly, miközben Lepkét, s Gyurit biztatgatja, elmeséli, hogy most éppen Kézdivásárhelyről jön a bíróságtól. Apatagadási ügyben járt. Nem nagyon értem, s ő is úgy látja jónak, hogy elölről kezdje ... Holdvilág van. Nem is tudom, hogy tudnánk menni nélküle. A szekér úgy vetődik ide-oda mintha bél oldalról karókkal vettelnek. Vízmosás újból az új, óriási kövekről huppannak le a kerekek. Gyalog megyünk, kétoldalt — képzelődöm egy kicsit — ki tudja, hol ügyes medve vagy vadkan. Egyenletesen sűrű csillagos az ég, a hold fagyosan áll fölöttünk, a fenyvesek — mint a tuszinta, olyan feketék. Kicsit röstelkedem magamban magam elött, hogy így fölzaklat, — meghat és eltörpil,pantallóssá gyöngít és védtelenre vet köztés a rengeteg, amint átcihelődünk rajta Károllyal. — Nem úgy viselkedett az asszony, ahogy kellett volna. Két évet éltünk együtt, kicsi leánykánk is születen. Aztán... most már elmondom, mert ebből lett ez a törvényszéki ügy is, amelyik miatt bementem Kézdivásárhelyre. Mert összeadta magát valami tekergővel, fia megfogtam, érti-e, megláttam, de nem vertem meg őket. Csak azután ... Meglógtam az asszonyt, kupacra nyírtam, s haza küldtem. El is ment a csángók közül. Úgy állt össze egy másikkal kupacon, még nem volt kinőve a haja. Valaki fütyül, kiált utánunk a mély vízmosásból. Megállunk, lihegve utolér, velünk jön. Csángó fiatalember, bundasapkás, posztóhekecs, posztónadrág meg bakancs mutatja, hogy a legelőkön lelk ki hónapokat, ahová tartós ruha kell. Mikor már minden porcikánkat összerázta a szekér, leszálltunk. A lokakat sem lehet kínozni, meg aztán jobb gyalogolni, mint a lőcsbe kapaszkodva, összeszorított tógákkal meredni az ülésdeszkán, vigyázva, nehogy elharapjam a nyelvemet. Mert beszélünk, folyvást beszélünk. — Az első félórában meglepődtem, hogy milyen tisztán beszélnek. Tudtam, hogy a gyimesi falvak homogének , — a hangok, szavak tiszta használata, a dialektus szinte teljes hiánya lepett meg. Összehasonlíthatatlanul szebben beszélnek, mint például az uzoniak, gidófalviak. Egy órai út után elragadtak a nézők le a hegyről a felsőháromszéki medencére, ahol fénypontocskákból szépen kirakva látszik Lemhény, Nyújtód, Észlelnek egy része. Szentlélek, Bélafalva megbúvik az erdős oldal mögött. Másfél óra után mikor már a lovak is megmegállnak pihenni ötpercenként az üres szekérrel, már azt szemlélgetem, mekkora eget látok magam elöl ie : ereszkednek-e alább a fogyni nem akaró hegyek ? Ez már a tető, ugye Károly ? - - Az nem. Még lesz, vagy öt ilyen lelő, míg az igazira lépünk. Igen. Egy lankás hely volt s aztán kapaszkodó tovább. .Még egy lankás, megint kapaszkodó. Szégyenkezve nézem a szénába dobott kis bőröndöt , havasra bőrönddel. Igazi !. . . Aztán mint mikor a létrán fölfelé lépkedve a padlásajtóhoz, érünk, úgy dugtuk fejünket a sűrű köd aljába. Mintha erdei manók cserélték volna ki az éghajlatot : elvitték a tűrhető hőmérsékletű, avarszagú levegőt, és megcsapta orrunkat, arcunkat (s az én gyengén bugyolált testemet) az éles, párásan hideg fenyőillatú levegő. Erre mondják azt, (persze nem az ittlakók), hogy ózondús. Én csak hasiló hideget éreztem. Károly a gyeplőt alig tartva, engedte a lovakat maguktól menni, ismerték érzőit a járást. A tetőn voltunk, de ház, fény sehol. Csak egyvalami, ami hihetetlennek tűnt számomra is, ezért sokáig csak egyedül vizsgáltam. Sohsem láttam ilyesmit, nem is hallottam róla, de ez nem azt jelenti, hogy nem létezhet. Hiszen mi van a szemem előtt! - Nézzék csak meg, Károly, mi van előttünk: tiszta fejfehér egyszínű szivárvány. - Figyelik, a pásztor fel is térdel iilétből a szekérben, ők sem láttak még ilyet. 33 éve lakik a havason Károly, ott is született, de nem látott fehér szivárványt. Csodaszép! Óriási köri fogja össze Darmăneşli-tól Jakabfalváig a hegyeket. Egyetlen szín a fenyvesek fölött. Tudom már, mi lehet, bár nem engedem, hogy kimagyarázzam magamból a ritka illúziót. Telehold van fölöttünk, a köd réteg fölött, és annak a fényjátéka hozta létre ezt a látványt. Ki tudja, hányszor látták Károlyék is eddig - csak nem vették észre, hogy van . . Vagy félórája megyünk a tetőn, patakon, cirkokon keresztül, míg egy ház kibomlik a ködből. A pásztor kezel, leugrik, Ő megérkezett. Mi hajtunk tovább, Károly magyarázza, hogyan helyezkednek el a házak, néhány itt, néhány a domb kilsó oldalán, de én egyelőre nem látok semmit. Dörömböl a szekér egy lapos fahídon, s bekanyarodunk Károly portájára. Szép, magas fiatalasszony nyit ajtót. Gyulát keres, hallom amint rázza. Bent látom csak, hogy a ködből csupaíz, minden rajtunk, a hajam ki lehetne csavarni. Az ágyban kislány alszik nagy párnán, nagy paplan alatt, élelem maradt a kicsi karja az anyja helye melegén. - Falunk valamit rettentő étvágygyal, addig az ágyam is elkészül a másik szobában. Míg vetkőzöm, nyikorognak a csontjaim, s észlelem, hogy a felső testem fázott át. Melegben volt a két lábam, melyekre Esztelneken szó nélkül pokrócot dobott Károly, mikor látta hogy tényleg a hegyekbe akarok inni pantallóval. Beleájultam az álomba, reggel csak arra emlékeztem, hogy soha ilyen pihenten nem mozdultam még ágyból. (folytatjuk) CZEGŐ ZOLTÁN riportja — Páll Lajos olajfestménye vasárnapi kiadót Jú oldal