Megyei Tükör, 1971. április (4. évfolyam, 290-315. szám)
1971-04-08 / 296. szám
FILM-ABC Ahogy mondani szokás : egyidős a századdal. De — és ezt már nem bárkiről lehet elmondani — olyan is, mint a század. Mint ez a mi huszadik századunk, amelyet annyit szidunk, és amelyre annyira büszkék vagyunk. És amelynek semmiképpen sem fordíthatnak hátat. Bunuel spanyol és hazátlan, humorista és kegyetlen, ateista és az embert istenítő ,racionális és álmodozó, elkötelezett és független, avantgardista és klasszikus... Majd minden filmje időzített bomba, mely a közönséggel való találkozáskor botránnyá robban, de nincs talán egyetlen filmje sem, amely valahol valakiket — egy nemzetet, egy réteget, egy osztályt — legfájóbb pontján ne érintett volna. Mint Picasso a modern képzőművészet történetén, úgy vonul végig ez a másik nagy spanyol művész a filmtörténeten, magánosan és mégis mindenhol jelenlévően, gyakran istenítve s még gyakrabban félreértve. Első filmjének kezdő képsora hátborzongató nyitánnyal indítja életművét, a teljes képmezőt feltöltő szem elé hatalmas borotva siklik, és valósággal lehántja a szemhéjat. Nem, nem akarok azoknak a kommentátoroknak hibájába esni, kik a legreprezentatívabb szürrealista filmet, az Egy andalúz kutyát különböző elméletek, elsősorban a pszichoanalízis segítségével képről-képre megmagyarázták. Hiszen ez a polgárpukkasztó, formaforradalmár pamflett éppen azért alkottatott, hogy a kitaposott utak nagyképű bölcsei bedőljenek neki. Mégis — bizonyos, hogy Bunuel sem gondolt ilyesmire 1927-ben — ez a kép az életmű meghatározója lett, 1927-től máig Bunuel filmjei így, ilyen fájdalmas-kegyetlenül próbálják levágni tudatunkról az előítéleteket, a vakító hagyományokat, a hamis hitet, az illúziókat. „Ellensége vagyok konvencionális erkölcsnek, a hagyományos ködképeknek, a szentimentalizmusnak, a társadalom minden erkölcs, mocskának. Számomra a polgári erkölcs antierkölcs, mert három igazságtalan intézményen alapszik s a valláson, a hazán és a családon, valamint a társadalom egyéb oszlopain". De Bunuel nemcsak tagadni tud : „Teljesen ateista vagyok, hála istennek. .. Azt hiszem, az Istent az emberben kell keresni..„A Filmtől azt várom, hogy tanúskodjék .. 1927-ig élete határozott vonalban haladt a mai Bunuel felé. 1900-ban Aragónia Calanda nevű helységében született, Aragóniában, mint Goya, művészeti példaképe, kinek stílusát filmnyelvre ültette, s sosem mondott le róla. A madridi egyetemen baráti társaságában van Garcia Lorca, Salvador Dali, Rafael Alberti, Ortega y. Gasset. Nem filmesnek készül, minden művészet érdekli, s rengeteget tanul. A barátok és a tanulmányok hatása nem is marad el: egyre kritikusabb szemmel figyeli a világot, vele született formaérzéke pedig mindinkább kifejlődik. Primo de Rivera diktatúrája azonban Franciaországba kényszeríti, s ettől kezdve élete szüntelen vándorlás Spanyolország, Franciaország, Mexikó, az Egyesült Államok és Olaszország között. (Egy francia filmlexikon 1964-ig nyolc ilyen országváltoztatást jelöl életpályáján, de az adat nem tűnik a legpontosabbnak, és azóta is nőtt néhány számmal.) Franciaországban előbb kritikus, majd a soha eléggé el- és ki nem ismert francia rendező s esztéta, Jean Epstein asszisztense. Mind közelebb sodródik a francia filmavantgardehoz, és 1927—30 között az Egy andaluz Auryd-val és Az aranykor-ral betetőzi fejlődését. Mindkét film forgatókönyvét Salvador Dalival írta, s mindkettő káprázatos képvilágú, abszurd, csupa fantasztikus mű, cselekmény, kinyomozható tartalom nélkül. És mindkettő óriási botrányt kavart. Az Egy andalúz kutya bizonyult idővel jelentősebbnek, mert ez esetben elkerülhetetlen volt, hogy Az aranykor önismétlésnek tűnjék. Miben állhat egy ilyen film jelentősége ? Első látszatra csak filmtörténeti csemegéről, a húszas évek Párizsának számtalan, művészeti botrá1927 — Un chien andalou (Egy andalúz kutya, francia) 1930 — Page d’or (Az aranykor, francia) 1932 — 1937 Las Hurdes (spanyol) 1946 — Gran Casino (mexikói) 1949 — El gran calavera (A nagy koponya, mexikói) Los olvidados (Elfeledettek, mexikói) 1950 — Susana (mexikói) 1951 — La híja del engano (A csalódás lánya, mexikói) La mujer sin amor (A szeretelem nélküli asszony, mexikói) Subida al cielo (Fel az égbe, mexikói)1952 — El bruto (A durva, mexikói) Abismos de pasion (Cumbres borrascosas) (Üvöltő szelek, mexikói) Robinson Crusoe (mexikói) El (Az, mexikói) 1953 — La ilusion viaja en tranvia (Villamosi illúziók, mexikói nya közül egyről van szó. Valójában azonban ezek a vad kísérletek, és még néhány társuk, bebizonyítottak valamit, azt hogy a film meglehet kalandos cselekmény nélkül, és képír vágási-beállítási -trükkvívmányaikkal jelentős mértékben továbbfejlesztették a film formanyelvét. A szürrealista film elmúlt, de a szürrealista ábrázolási mód tovább él, többek között éppen Bunuel műveinek sokhatású szuggesztivításában. Mint annyi más szürrealista műre, az Egy andalúz kutyára is talált Lautréamont híres, nem kevésbé szürrealista „kritikája" : „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép kényszerű találkozása egy boncoló asztalon". De akinek szeme volt, már 1927-ben felismerte, hogy „Bunuel éles penge" (Jean Vigo). Két évvel Az aranykor kavarta botrány után Bunuel ismét Spanyolországban van, és ott is marad 1937- ig a Köztársaság szolgálatában. „A penge" végre értelmet nyer, amint megtalálta ezekben az években az igazi forradalom útját századunk jó néhány művészeti forradamárával együtt. Öt évi otthon tartózkodásának alkotói eredménye mindössze negyven perc film, hanem ez a negyven perc remekmű a maga nemében, minden idők egyik legjobb dokumentumfilmje, a Las Hurdes. Spanyolország egyik legelmaradottabb tartományáról van szó, hol azokban az években elképesztő nyomorban, szüntele 1954 — El rio y la muerte (A folyó és a halál, mexikói) 1955 — Ensayo de un crimen (La vida criminal de Archibald de la Cruz) (Archibald de la Cruz bűnös élete, mexikói) Cela s’apelle l’aurore (Hajnalodik, francia-olasz) 1956 — La mórt en ce jardin (Halál a kertben, francia-mexikói) 1958 — Nazarin (mexikói) 1959 — La fiévre monte á El Pao (A láz felmegy El Pao-ban, francia-mexikói) 1960 — The Young One (A fiatal lány, mexikó—USA) 1961 — Viridiana (spanyol) El angel exterminador (A végzet angyala, mexikói) 1963 —- Le journal d'une femme de cliambre (Egy szobalány naplója, francia) 1965 — Simon del desiert (Sivatagi Simon .mexikói) 1966 — La belle de jour (A nap szépe, francia) nál az éh és a szomjhalál küszöbén, a lélek és a test rettenetes betegségeiben szenvedve éltek a parasztok. Bunuel és operatőre, Eli Jotar, ma is megrázó hatást kiváltó képekbe fogalmazták az itt tapasztaltakat. A Köztársaság azonban elbukik, Bunuel az Egyesült Államokba költözik. Itt szakít végleg szürrealizmusának alkotótársával, Salvador Dalival, aki éppen barátja rovására követi el egyikét hiíres „tréfáinak", eredményeképpen Bunuelnek amelynek távoznia kell az Egyesült Államokból , mint politikai szempontból „nem kívánatosnak". Mexikóba megy, és itt újra rendezéshez láthat. Azonnal a legmagasabb fokon bizonyít. Az elfeledettek máig a mexikói filmművészet legnagyobb alkotása. Ez az a film, amely már teljes egészében az érett Bunuel alkotása, s magán viseli alkotója összetéveszthetetlenül egyéni stílusának valamennyi jegyét. A lesújtó tragédia hősei utcagyerekek, akik a film főszereplője, Jaibo vezetésével gyilkolnak-rabolnak, napról napra könyörtelenebbekké válnak áldozataikkal és egymással szemben is, mert a valóságot képtelenek elviselni. A nyomornegyedből, ahol élnek, nem lehet elmenekülni, egyetlen (nem ki-) útjuk a vak bosszú a gyilkosságig és a halálukig. Sorsukat Bunuel és ideális alkotótársa, a legnagyobb mexikói operatőr, Gabriel Figueroa, feszes szerkezetű, s mégis rémálomszerű, tökéletes filmmel mutatja be. Látszólagos szenvtelensége mögött vad düh ég, képei lángoló víziók : joggal hasonlították ezt a filmet a spanyol művészet aranykorának zseniális alkotásaihoz Ezután Bunuel elsősorban Mexikóban szinte minden évben újabb filmmel jelentkezik. Vannak köztük gyengébb, megrendelésre készült alkotások, de olyanok is, mint a Nazarin, ez a modern, mexikói Don Quijote, ki nem tudja áttörni megszállottságig emelkedő hitével sem az egyház, a társadalom és a rendőrség hármas falát, vagy mint A fiatal leány, a fajüldözés, a képmutatás és ismét a vallás ellen készült, klasszicista fogantatású vádirat. De mintha időnként Bunuelnek szüksége lenne az éltető hazai levegőre. Mintha sem Franciaország, sem Mexikó nem bírná ki sokáig valóban pengeélességű szellemét. 1961-ben hazalátogat, és — a spanyol hatóságok nem nagy örömére — elkészíti a hatvanas évek egyik legjelentősebb filmjét, a Viridianá-t.Még utóélete is jellemző : Cannes-ban Spanyolországot képviselte a fesztiválon, de vetítését a Vatikán tiltakozására betiltották spanyol földön. A francia kritika visont az utóbbi huszonöt év egyik legjobb Párizsban játszott filmjének tartja.) Félelmetesen kegyetlen alkotás a Viridiana. Nem néhány jelenetének erőszakosságáért, hiszen ezek talán csak képi megfogalmazásuk miatt tűnnek visszataszítóbbaknak, mint akárhány kalandfilm hasonló jelenetei. Hanem, mert Viridiana sorsának semmilyen, bármilyen távoli, megnyugtató megoldását nem engedélyezi a rendező. Felnőttként, de gyermekien tiszta tudattal, a legérintetlenebb tudatlanságban löki az életbe hősnőjét, hogy azután sorra rádöbbentse, sem a család, sem a hit, sem a jóság, (a jótékonykodás) ki nem emeli a hétköznapok mocsarából. Le kell mondania eszményeiről, meg kell alázkodnia s be kell illeszkednie a társadalomba, hiába olyan, amilyennek megismerte. Kegyetlen film, hitetlen film a Viridiana, s annál inkább az, mert nagyon szép film, talán egyetlen Bunuel-filmben sincs ennyire helyén Goya ihlette képvilága, szürrealizmuson nevelkedett képzelőereje. Gondoljunk a Händel Hallelujah-ja mellett Utolsó dőzsölő koldusokból komponált vacsora-parafázisra ! Bunuel művészetének lényegét sűríti magába ez a klasszikus szépségű, lázálom-fogantatású jelenet. De a Viridiana véglegesen sötét, a jövőt is tagadó képében talán maga Bunuel sem hisz. Vagy nem mer hinni ! Mert az utóbbi években, ismét külföldön készült filmjei közül több is hitet tesz a változtatás lehetősége mellett. Olykor mintegy sürgetve, kissé erőszakoltan, mint az Egy szobalány naplójá nak antifasiszta beállításával. Mert Bunuel akár hisz, akár nem, de remél ! És minden eszközzel, néha elfulló hangon is figyelmeztet ! Krizsán Zoltán BUNUEL FILMOGRÁFIA Látni! (Egy andalúz kutya) egyik este — régi Hímet láttam a tévében és frakkos férfi hajolt, elbűvölő mosollyal a gyűrűkkel ékesített női kézre, szertartásszerű udvariassággal —, hogy a kézcsók is kezd kimenni a divatból, mint a sétapálca, a fiáker, a valcer vagy a fátyol. Pedig milyen kecsesen mozoghattak a lefátyolozott nők, sejtelmesek lehettek, mint egy napfelkelte a tengeren, s milyen megnyugtató lehetett egy Krúdy- regényből kilépő sétapálca, amint végigkopogott a lőtéren. És a pincsikutyák is kimentek a divatból, a fiúkét is, a kemény kalap is, lassan a kézcsók is elavul. Néha, amikor elfáradok és megutálom magam vagy a világot, tudja isten, de szeretnék visszalépni vagy száz esztendőt. Hogy is lenne ? Fiúkét felhajtanék az éjfé TŰNŐDÉS li misén látott, lefátyolozott nőhöz, cukrot adnék a morgó pincsinek, macskát rajzolnék neki a homokba ezüstfogantyús sétabotommal, ami akkor is nagyapámnál volt, amikor nagyanyámat megismerte -, aztán kezet csókolnék az ölembe siető nőnek, és megbotránkozva beszélgetnénk arról a francia írónőről, aki cigarettázik, botrányokat csap él, uram bocsá’, nadrágban jár... De biztosan itt sem tetszene, itt se maradnék sokáig, hogy őszinte legyek, csak azért nem megyek vissza, mert esetleg közbejöhet valami, s akkor rostokolhatok itt, amíg bele nem dilizek és társaloghatok saját ükapámmal. — Baj van a világgal — mondanám és nem tudná, hogy én vagyok az ükunokája. — Mindig is baj volt — mondanám én, és elvágyódó lenne a szemem, mint a Jancsó-filmek hőseinek. — S akkor mit csinálunk ? — lázadozna. — Nem lehet örökké csak pipálni. — Hinni kell — mondanám én és kihúznám magam. — Miben ? — Önmagunkban — letelném neki, aztán keresztülbucskáznék a fejemen és süllyednék az időben, egészen idáig, mert a mi századunk egészen más. Nem megnyugtatóbb, ó nem, talán még hóbortosabb mint az eddigiek, csak persze a kellékek változtak : a fátyolt a mini váltotta fel, a fiúkért a Trabant, a valcert a beat-zene, s a sétabotot ? Na, mi is van a sétabot helyett ? Sétabot van — a vezető nyugatnémet és francia divatlapok szerint újra visszajön divatba a sétapálca ! S ha a kézcsók kezd is elavulni — kivételek persze vannak, de ezek erősítik a szabályt — csúcsforgalomban már csókolóznak, s azért ez is valami "Bogdán László Eszembe jutott