Háromszék, 2003. november (15. évfolyam, 4004-4028. szám)
2003-11-05 / 4007. szám
ÉRTÜNK ÉLNEK A keleti orvos intuíciója és túlterheltsége — dr. ISTVÁN TIBOR az életét meséli (folytatás tegnapi számunkból) — Doktor úr, később megkövetelték a szakorvosi vizsgát. Ön már egyből szakorvosnak számított. Nem, akkor belgyógyász konzultánsnak számítottam, ’57-ben tettük le a szakvizsgát, utóbb pedig a főorvosi vizsgát. De addig étt, a belgyógyászaton dolgozott az ember öt évet, hatot, s akkor elment szakvizsgára. Szerintem ez volt a helyes. — Vett-e fel orvost, amíg ott dogozott? Volt szava ebben.' — Igen. Vettem fel. Az volt a természetes, hogy aki Vásárhelyt végzett magyarul, az ide jöjjön. — A betegségek biztos, más jellegűek voltak, mint manapság... Kérem szépen, abban az időben a sárgaságot a belgyógyászaton kezelték, csak a betegek edényeit kezeltettük és főzettük külön. Akkoriban agyhártyagyulladások, lébéeés agyhártyagyulladások voltak, tífusz, azt a fertőzőn kezelték. Volt még pellagráf betegünk is. Sok volt akkor még a gyomorfekély és a nyombél fekély. Ma már kevés ilyen eset van. Akkor sok a gyomorvérzés, s ha másként nem ment, operáltattuk. — Ingyenes volt az ellátás? — Igen, a városiaknak és a téeszparasztoknak, a magángazdáknak nem. Azok fizettek. De kevesen voltak. — S ’57-ben megszökött az igazgatásból? — Akkor jött az átszervezés. Hogy mit jelentett? Tulajdonképpen semmit. Tartoztunk ide, oda, amoda, hívtak ennek vagy annak, de mi mindig maradtunk helyben, és csináltuk, amit addig. ’57-ben Korcságot, aki Előpatakon a minisztérium utókezelő részlegén dolgozott, megkérdeztem, bejönne-e. S az mondta: be. Na, mondom, van igazgató, van-e kifogás ellene? Nincs. Ő jött be helyettem igazgatónak, s lett a fertőzőnek is orvosa, Korcság Károly. Most kinn van Németországban. ’87-ben mehetett ki, addig igazgató is volt. Harminc éven keresztül. ’87-ben Koczka Árpád után én lettem az osztályvezető. És amikor kineveztek, mondom: én nem vagyok párttag. És akkor Serban Gheorghe megyei egészségügyi igazgató és pártorvos azt mondta: nem számít. Nem léptem be, mert azt mondtam, orvos vagyok, az elég. Mikor győzködtek, mondtam egy csúfot, aztán többel nem próbálkoztak. Leváltás, kinevezés és nyugdíjazás . De aztán ‘88-ban egyszer viziteltem, és jött Stanciuné meg Serban, az igazgató meglátogatni egy beteget, aki az OJT-nek (Megyei Turisztikai Hivatal) volt az igazgatója. Bejöttek, megnézték, kimentek, s én az ajtóig kísértem: ne haragudjanak, nem megyek tovább, mert folytatom a vizitet. Mire befejeztem, jött Şerban, mondjak le! — De miért? —Mert nem vagy párttag. Mondom, ez most jutott eszedbe... Óg meg. Mondjál le! Na, ezt húztam egy hónapig, amikor erélyesen teám jött megint. Akkor beadtam egy kérést, hogy tekintettel arra, nem felelek meg mint osztályvezető, és mivel nem vagyok párttag, kérem a lemondásomat elfogadni. Na, jött nagy dühösen. — Hát te mondod meg nekünk, miért mondjál le? Felelősségre vont. Hát, mondom, miért mondjak le? Írd azt, hogy betöltötted a 60 évet, s nem bírod tovább. — Megvolt 60 éves! — Megvoltam. Jaj, igen! És azt mondja: a szekuritáté is figyelmeztetett. Mondom: kész vagyok, a kisebbik fiam épp ment ki Magyarországra, megírtam a kérvényt, és oda is adtam mindjárt. Hát engem azért kellett lemondatni, mert Stanciuné zokon vette, hogy nem kísértem ki az udvarra, s nem csókoltam kezet. Ő volt a megyei párttitkár, aki a tanügyért, az egészségügyért stb. felelt, aki azt mondta, hogy ide magyar orvost nem neveznek ki, amíg a románok el nem érik az 50 százalékot. — S ki lett az utód? — Bronzán Orest. Belgyógyász. Kovásznáról. Aztán behozták ide a poliklinikára, s egyszer, mikor ürült állás a belgyógyászaton, jöttek, hogy ki kell oda nevezni. Tudnillik nem volt ott egyetlen többségi sem. — Mikor kezdődött a tömeges elrománosítás? — Olyan tömeges nem volt. De lehetett érezni. Sajnos, akik máshol nem feleltek meg, azok jöttek ide. A rendszerváltáskor beadtam egy kérést, hogy mivel ezért és ezért távolítottak el, kérem az osztályvezetői kinevezésemet. S megadták. Akkor, ugye, Sándor Jóska volt az igazgató és Serban Adi a másik, aki most Amerikában van. Nőgyógyász. Román, de perfekt beszél magyarul, így kerültem vissza. De ’92 februárjában többedmagammal nyugdíjaztak. Anélkül hogy megkérdeztek volna, akarjuk-e, nem-e. — Helyet kellett valakiknek csinálni, vagy a leépítések rendjén? — Nem értem, kinek kellett helyet csinálni! Mind azt mondták, hogy 350 embert el kell engedni a kórházból. S a végén csak minket, idős orvosokat nyugdíjaztak. De meg sem kérdeztek. Zsigmond Jóska. Kocsis Lajos, szívgyógyász, fogász. Bara Karcsi laboratóriumi orvos, egy kémikusnő... — Hány éves volt, doktor úr? — '25-ben születtem, 67. — Még jól bírta magát, s még dogozott volna? Jól. Azelőtt kellett beadni a papírt, hogy 70 éves korunkig akarunk-e dolgozni. Vállaltam, persze. — bizonyára nagyon rosszul esett önnek. — Nézze, én azt megértettem, de az esett rosszul, ahogy kitettek. Szó nélkül. Az elbocsátólevelemet hozta egy takarítónő. Másnap üzent az igazgató, hogy fél egyre menjek át az irodába. Akit én javasoltam igazgatónak. Mondom a titkárnőnek, miért. Hát az igazgató úr akar valamit mondani. Na, mondja meg az igazgató úrnak, nem megyek, igyon csak egyedül. Mert ők italt készítettek elő. Hát, mondom, ez miféle dolog'." Hát jött volna oda hozzám, s mondta volna meg: nyugdíjba kell menni. Az osztályon szépen elbúcsúztattak. — Legutóbb hányan voltak az osztályon? Halmágyi, Várhelyi, Topolnischi, Brenzan, én, aztán a poliklinikán volt Serban, Zsigmond belgyógyászok, s Kovács és Albert István, Zsigmond J., Ivácsony Zs., Bojin Sz. — Utána? — Utána a nyugdíjkomisszióba jártam, ott dolgoztam vagy 30 évet, azt lét normával csináltam utóbb vagy két és fél évig. Utána a Máltai Szeretetszolgálatnál rendeltem, s mikor leállították a gyógyszerbehozatalt, mert vámot kellett fizetni, Bukarestben vizsgálatok folytak stb., s a németek végül kijelentették: nem hoznak több gyógyszert, akkor ott abbahagytam, a gyógyszerésszel együtt, aztán dolgoztam két évet a fogyatékosoknál...És most is járok a fogyatékosokhoz hétfőn és kedden egy pár órára. Ennyi maradt. Amíg dolgoztam, tartottam tőle, infarktust kapok. Nem jött be, szerencsére. Most kaptam egyet, hogy már nem vagyok megterhelve! — Mindkét fiú orvos lett? Igen, Vásárhelyt végeztek, itt dolgoztak mint kezdők, aztán a nagyobbik ’87-ben, amikor külföldön voltunk, Svájcban, azt mondta, nem jön velünk, ő Pesten marad. Mikor visszajöttünk, azt mondta: van egy feleségjelölt, s van munkahely. S az állásod hol? — A János Kórházban. S el kéne intézni, hogy ki tudjak vándorolni, de ha egy szóval marasztaltok, maradok. — Na, nem. Én ilyen terhet nem veszek magamra. Hogy ha nem boldogulsz, akkor engem vádolj. Aztán nagy keservesen elintéztük, hogy kiment, Bukarestben persze, innen nem engedték. Ez a fiam átkerült az egyetemre, most a kútvölgyi egyetemi klinikán sebész docens. Aztán a kisebbik is kiment. Nagykanizsára került, majd pszichiáter főorvos volt a Rókus-kórházban. — Rengeteget mentek ki magyarok. 2000-ről beszélnek. Nagy kollektív veszteség. — Nézze, nagy veszteség. Mert sok az értékes ember, aki elment, de itt semmi kilátás nem volt. A másik pedig, amit én annak idején mindig mondtam: Marosvásárhelyre sok magyart vettek fel. Tehát amennyi magyar végzett ott, Kolozsvárom, laşiban, azt nem tudta Erdély felvenni. Mert mi történt? ’44 után az erdélyi kórházak üresek voltak. Azok lassan lehettek velünk és az utánunk következőkkel. Sokat képeztek ki. Akkor meg kellett volna gondolni. Tehát volt egy ilyesmi is a betelepítés és elrománosítási törekvések mellett. 2003. NOVEMBER 5. A magyaroktól maradt EKG — Akadozó gyógyszerellátással, fejetlenséggel kellett megküzdeni... Nem volt fejetlenség, szó sincs róla. Gyógyszerünk kevés volt, de nem fordult elő, hogy nincs digoxin vagy ez vagy az. Ami gyógyszer forgalomban volt, azt mind lehetett kapni. — S a felszerelés? — A Nyugathoz képest borzalmasan el volt maradva. Képzelje, volt egy kis EKG, a magyaroktól maradt, egyszer elromlott. Felküildtük Bukarestbe, csak ott javítottak. Mikor lesz kész, mikor?*— Hát nem adták vissza! Egyszer egy kórházban megtaláltuk. Mi éveken keresztül nem tudtunk EKG-t csinálni a betegeinknek. Bejött infarktusos panasszal, akkor még szigorúan hat hétig fektettük, lehet, hogy egészséges szívvel, de beteg szívűnek nem mondtuk, hogy menjen, az biztos. Annyira hiányzott az EKG, hogy amikor szakvizsgára mentem, kaptam egy szívbeteget is. Szépen megvizsgáltam, amikor megvoltam, azt kérdi a professzor: — Kér még valamit? Mondom: semmit. — De valamit még! — Nem kérek, professzor úr. De kérjen már! Csóválta a fejét. Hát EKG- t. Jaj, mondom, txti éve nem csinálunk EKG- t, mert nincsen. Az ötvenes években történt. Nyugathoz képest most is óriási tema Egy kis kórháztörténet — Közben a kórházat kibővítették, többszörös kapacitásnövekedés következett be. — Mi újnak azt az épületet neveztük, melyet a magyarok kezdtek építeni, fel is szerelték, de befejezése a háború miatt abbamaradt. Azt kiürítették a hatóságok '44— 45-ben, német sebesültek voltak benne. Utóbb Strömpel doktor rendezte be és költözött bele ’50-ben. És ott nyílt meg az új kórház, mégpedig felül a sebészet, vele szemben a gyerekosztály, alul a szülészet, a nőgyógyászat, vele szemben a belgyógyászat, lent raktárok voltak. Azóta lebontották, helyén a főépület áll. A fertőző a kis Kós-féle épületben működött, amit azóta szintén lebontottak, a bőrgyógyászat és a fül-orrgége pedig az úti, régi-régi kórházban. Azt én kezdtem átalakíttatni, hogy megfelelő legyen szívbetegek részére, kisebb kórtermeket, minden. Persze felvittek Bukarestbe tanfolyamra mint igazgatót egy hónapra, s mikor hazajöttem, mondtam: itt jó poliklinika lesz. A bőrgyógyász orvos meg is haragudott rám érte. Addig a poliklinika itt volt a Csíki utca sarkán, ahol a számvevőszék. Közben megszereztük a mostani tébécé épületét, ami valamikor árvaház volt, a magyar négy év alatt rendőrség, és a minisztérium elvette. Aztán Péter Zoltán jogtanácsosunk intézte el a minisztériumban és itt, a rajoni néptanácsnál, hogy nekünk adják azt az épületet. Megkaptuk, de abban volt egy csomó lakó. Katonák. Hogy a poliklinikát áthozzam ide a régi épületbe, a lakókat oda költöztettem a Csíki utca sarkára, s akkor ide betettem a túl-orr-gégét és a bőrgyógyászatot. Hát mostoha körülmények közé. Hatalmas termek stb. Igaz, később felkerült a kis-orr-gége a manzárdra, és a bőrgyógyászat ugyanannak az épületnek az alagsorába. S akkor alakítottuk átábécének, mert a lébécé eredetileg lenn volt, a textilgyárral szemben, a klub mellett. Persze, a textilgyáriak fel voltak háborodva, hogy ott a bölcsődéjük mellette. S akkor elhoztuk ide, ahol most a vérközpont van, az sem volt jó hely, s utóbb felköltözött a mai helyére. A mai központi épület a hetvenes években készült. Akkoriban sokat költözködtünk. Épülethiány miatt. Fazakas János KB-titkár egy év végén idejött, s mondtuk, kórház kellene stb. — Renden van, pénzt kaptok. A terv az volt, hogy az említett épületet, amit utóbb lebontottak, azt befejezzük. Ahol pedig most a tébécé van, azt modernizáljuk. Itt lenn volt egy kovácsolt vas kapu, onnan egy aszfaltút fel, megkerüli ezt a téglaépületet, eljön a Kós-féle épület eloltás úgy vissza. No de az utolsó hónapra adta ide a pénzt. Költsétek el. Karácsony volt. Mit csináljunk? Vegyetek valami anyagot! — Valamit költöttem, de január elején elvették a pénzt. Fazakas azt mondta, nem baj, visszaadja. Igen ám, de leváltották, a pénzt akkor nem kaptuk meg. Lejegyezte: B. Kovács András radás van, ne gondolja. Az orvosi műszerek rettentő drágák, három-négy év alatt amortizálódnak. Itt most kaptak új röntgengépet, de a régit vagy 30 évig használták. Nekünk a hallgatónk, a kalapácsunk volt — és kész. Röntgenre reggelenként lementünk a beteggel. — Szóval a keleti orvos a fantáziájára van utalva, a megérzéseire? — Állítom magának, hogy igenis képzelt orvosok voltak, akik megállták a helyüket a világon bárhol. Mert meg tudták vizsgálni, ki tudták kérdezni a beteget. — Azaz többet kellett beszélgetniük vele... Persze, ez óriási dolog, hogy a beteg elmondja, mit érez, hol érez. Már abból következtetek Hiszen az EKG-t én úgy tanultam egy bécsi kardiológus könyvéből: először kérdezd ki a beteget, vizsgáld meg, nézd meg az EKG-jál, de még ne dönts. Vizsgáld meg még egyszer, és azután dönts. Hogy az EKG megfelel, nem felel meg. Van infarktus negatív EKG-val. Azaz rendben van, de kimegy a kapun, összeesik és meghal. 7 Túlterheltség — De Önök túl voltak terhelve, doktor úr. Mintha ezt tekintené természetesnek... — Ezzel járt. Akkoriban sok munkánk volt, kevesen voltunk. Képzelje el, hazajöttem, és itthon várt öt-hat cím. Egész Szeniorját én rendeztem, a kórházi munkám mellett. Önkéntesen. Mert nem volt orvos. Aztán fel a Debren utcára s a Borvíz utcára hívtak. Ritka volt az az éjszaka, hogy engem ne vigyenek el. Csakhogy bírtam. Fokozatosan lettek meg a körorvosi rendelők. Amikor én hazakerültem ide, a poliklinikán rendeltem a fél városnak. Mert a másik felének Nagy Károly rendelt. Az reggeltől estig és estétől reggelig tartott. De ’56- ban nősültem meg, addig legényember voltam, s vihettem. Volt úgy, hogy a feleségemmel elindultunk színházba vagy moziba, s engem lekapcsoltak. Ő ezt megértette, hazajött, átöltözött, s kész. Nem bántam meg, szép szakma az enyém. Pedig én nem akartam orvosnak menni, mert amikor ’44-ben mint diákokat elvittek munkaszolgálatra Görgénysóaknára repülőteret építeni akkor érettségiztem, százvalahányan voltunk, és engem kijelöltek parancsnoknak , Szászrégenben vért vettek tőlünk, megvizsgáltak. S én is odatartom a karomat. Egyszer magamhoz térek, s két baka fogja a karomat. Összeestem, amikor vért vettek. Egy sebet megláttam, irtóztam. Aztán később nem irtóztam semmitől.