Határőr, 2006 (61. évfolyam, 1-12. szám)

2006-07-01 / 7. szám

ÍA I6.)­­ Már az égi szerkesztőségben vannak Akikkel együtt dolgozhattam (3.) Néhányan maradtak még e rövid sorozat végére: Regös László, Varga László, Váradi Imre, Várkonyi Gyula és Vásáry János. Regös alezredes (rövid ö-vel) főszerkesz­tő-helyettesként úgy maradt meg emlékeze­temben, mint aki a kompromisszumok híve. Rendszerint amolyan villámhárító volt főnök és beosztott között. De elvhű, még akkor is, ha fehéren-feketén látszott a valóság, ami sok­szor nem egyezett a hivatalos véleménnyel. Nagy szó volt, amikor a szerkesztőségben elsőként (a 70-es években), többévi várakozás után vett egy Zsigulit. Négyen mentünk Cse­pelre, ahol megkapta az autót. Alapos mustrá­nak tettük ki azt a két kocsit, amelyből választ­hatott. Szőröztünk, mint ha értenénk hozzá, azután ő egy homokszínű mellett döntött. Büszkén autóztunk hazafelé, úgy gondoltuk, mindenki minket néz az úton. Nézhették is a ritka jószágot, el lehetett volna adni 80 ezer forint helyett még százért is. Az akkoriban egy őrnagy éves fizetése volt. Másnap reggel a szerkesztőség minden tagja a Stollár Béla utcában állta körül a Zsi­gát. Regös Laci beröffentette a motort, tolatni akart, hogy kiálljon és vigye egy kört a kollé­gákat. Ám az új autó csak előre araszolt. Nem lehetett hátramenetbe kapcsolni. Adtuk a jobb­nál rosszabb tanácsokat, a végén szervizt kel­lett hívni. Tréfásan tettünk néhány csípős megjegyzést, említettük, hogy Kádár elvtárs is megmondta, Togliattiban kellett volna az autó gyermekbetegségeit orvosolni. A tulaj nem bírta cérnával és kifakadt: „aki a Zsigulira rosszat mond, az a Szovjetunió ellensége!” * * * Varga László újságíró, olvasószerkesztő és alapos, mindenre odafigyelő „robotos” volt. Műveltsége, széles látása jó iskolát teremtett azoknak, akik szívesen vették tanácsait. Egyszer ebédelni mentünk a Jászai Mari térre, a BM éttermébe. Ünnepi egyenruha volt rajtunk, a kitüntetések eredeti formában csilin­Varga László alezredes Tóth Imre vezérőrnagy, országos parancsnoktól elismerést vett át dél­előtt. Az ebédnél pedig leöntötték geltek zubbonyainkon. A konyhából termetes felszolgáló hölgy viharzott ki, magasra tartot­ta a gőzölgő levesestálat. El akart suhanni a határőrtisztek között, még mosolygott is ránk. Ám a táltól nem láthatta a legalacsonyabb fő­tisztet és zutty, a zubbonyára löttyintette a gu­lyást. A felszolgáló sírt, Varga Laci szó szerint leforrázva állt, nem csak a paprikától vörösö­dön a feje. Segítségére siettek, lehúzták a zub­bonyát és a Patyolat gyorstisztítójába vitték. Amíg az egyenruha viselhető állapotba nem került, asztalunkhoz hordták a jobbnál jobb falatokat. Még abból a süteményből is kaptunk, amilyet csak a pártközpontosok asz­talán láttunk. (Érthető, ők voltak a vendégek a BM-konyhán, nekik dukált a sok finomság!) Nagy bocsánatkérés közepette felsegítet­ték Lacira a tisztított zubbonyt, és elköszön­tünk. Akkor nem is gondoltuk, milyen megkü­lönböztetésben lesz részük azoknak, akik a le­­löttyintett alezredessel együtt ebédelnek. Re­petát kínáltak, sőt törött borsot is kaptunk a grenadírmarshoz, ami akkor valóban csak a kiváltságosok asztalán volt. * * * Váradi Imre hivatalsegédként intézte ügyes-bajos dolgainkat. Összekötő volt a szerkesztőség és a Belügyminisztérium, az or­szágos parancsnokság, a posta, az MTI, a MOKÉP és minden olyan intézmény között, amelyhez bármi munkakapcsolat fűzött ben­nünket. Hetilap lévén rendszeresen közöltünk tudósításokat friss belpolitikai eseményekről. Ezek szerkesztésével az utolsó pillanatig vár­tunk, hogy ne „szakállas” anyagokat adjunk nyomdába. Ha gondot okozott egy-egy újság­oldal megtöltése, elhangzott a bűvös mondat: Majd a Váradi elvtárs hoz valamit. Néha vár­tunk rá, mint a messiásra, mert a lapzárta vé­szesen közelgett. Eközben a szerkesztőségben mindenki be­letemetkezett a kéziratokba, amikor jött Né­meti Lajos bácsi. A veterán sokszor elmesélte 1919-es élményeit, hogyan őrizte Lenin álmát vöröskatonaként. Ha felriadtunk, Németi La­jos veterán históriái kísértettek. Váradi elvtárs végre megjött egy keretes kisanyaggal. Tudósítást hozott a Magyar Rendőr szerkesztőségéből arról, hogy Németi József belügyminiszter-helyettes valahol, va­lakinek, valamit ünnepélyesen átadott. A gép­írónő beírta, a tördelő betördelte, a korrektor korrigálta - és mi hárman jól elírtuk. Németi miniszterhelyettest lelajosoztuk az újságban, mert frazeológiai kötöttségként a Németi név­hez nekünk a Lajos párosult, írhattuk szorgal­masan az igazoló jelentést... * * * Várkonyi Gyula bácsi korrektor volt. A korrektorok korrektora. Tudni kell, hogy az a feladat nem felületes gyorsolvasóknak való. Az újság- és könyvlevonatok javítása, korrigá­lása, a nyomdai szedési hibák észrevétele, ja­vítása nagy figyelmet kíván. Nem sorokat, szóképeket kell áttekinteni, hanem betűről be­tűre haladva olvasni. Szinte olyan lassan, szó­tagolva, mint az elemibe járó nebulók. Gyula bácsi a mellettem álló asztalnál igyekezett la­punkat megvédeni a nyomda ördögétől­­ és a gépelési tévedésektől. Csendet igényelt, ha bejött valaki az iro­dába, tüntetően letette a golyóstollát, jelezve, hogy így nem tud koncentrálni. Komótosan igazgatta a piros és a fekete tollát. A feketét vagy a kéket akkor használta, ha nyomdai hi­bát látott, a piros tinta arra kellett, ha szerzői, szerkesztőségi javítást jelzett. Az utóbbiakat forintokban felszámította a nyomda. Szemléltetésképpen idézek néhány elírást, amely bizonyítja, mennyire fontos a jó korrek­tori szem. Mondanom sem kell, ezek más la­pokban jelentek meg. Miniszteri fogadáson pohárköszöntő hangzott el, a fotón megörökí­tették a résztvevők egy csoportját. A képalá­írás pedig így jelent meg: Benkei András bel­ügyminiszter és a meghízott vendégek. Ez részben igaz volt, de bizonyára meghívottakat akartak írni. Más! A moziműsorban a szovjet A SZOVJET FILMEK MŰSOR­A 1972. NOVEMBER 3-TÓL 8-1 HURRÁ, NYALUNK: 3—8 Tisza du. A moziműsort összegyűjtötték és gyorsan bezúzták filmhét egyik ismert alkotását emígy haran­gozták be 1972-ben: Hurrá, nyalunk(!) Ez igaz volt, de nyaralunk-ot kellett volna szedni a nyomdában. Hogy vétlen hiba történt-e vagy szándékos politikai fricska, nem derült ki, pe­dig alaposan nyomoztak a Zrínyi Nyomdában. Az újságárusoktól összegyűjtötték a mozimű­sort és bezúzták. Egy példányát azóta is őr­zöm. Megint más - ami nem csak korrektori figyelmetlenség, hanem fogalmazási hiba is. Egy nagyváros tanácselnökének és egy szovjet főhadnagynak a kézfogása volt látható a napi­lap címoldalán. Az aláírás: Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok tisztje átveszi az öröklakás­!) kulcsát. * * * Vásáry János laboráns a hetilap három fo­tóriporterének filmjeit hívta elő és nagyította a képeket. Ahogy mondta, az újság hangos csámcsogással falja fel a rengeteg fotót. Sokat fényképezett, jó szeme volt a komponáláshoz, és igénye a maradandó pillanatok megörökíté­séhez. Emlékszem, az 1953-ban felavatott Népstadion gigászi építését díjnyertes fotóso­rozaton örökítette meg. Rendszeresen küldött képeket hazai és külföldi kiállításokra, büsz­kén mutatta a prospektusokat, amelyekben szerepelt. Tulajdonképpen az ő biztatására kezdtem én is kiállítási képeket nagyítani. A válogatásnál hallgattam rá, jó érzékkel mutat­ta, mit, milyen képkivágásban készítsek el. Több tárlaton együtt is „falra kerültünk” ide­haza és külhonban egyaránt. * * * Tudom, nem mindig a legfontosabb ese­mények, villanások, emberi tulajdonságok jut­nak az emlékező eszébe, amikor visszatekint. E háromrészes sorozatban azokat az emléke­ket idéztem a rengetegből (hiszen a 44 év bő­velkedik bennük), amelyekre mindig derűsen gondolok. Vége! TAKÁCS ISTVÁN

Next