Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1996-11-01 / 11. szám
SZÍNHÁZ A magyar színházi hagyományok nemzeti hordereje * Évekig foglalkoztam azzal a témával, mi volt a magyar kultúrának a Szent István megkoronázásával lezáruló ősi állaga, lehetséges-e ezt kapcsolatba hozni a színházzal. Ma már végleg túlhaladott az a nézet, amelyet az 1930-as, Németh Antal szerkesztette Színházi Lexikon képvisel, állítván, hogy a magyar színház „ pogánykori formáiról még csak sejtéseink sincsenek." (1.) Mégis, erre a pogánykorra fordított kutatói törekvés térfogata igen-igen szerény; ha a dolog mélyére nézünk, meg kell valljuk, még ma sem sikerült istenigazában a magyar színház prehistorikuma körüli kétséget eloszlatni. Az anyaggyűjtés, rendberakás, koncepciószövés évei alatt gyakran tettem fel a kérdést magamnak, volt-e ennek az ősinek a továbbiakban hordereje? Még élesebben: volt-e ennek a roppant erős népi, majd nemzeti egyéniséggel rendelkező magyarságnak hagyományteremtő ereje? Olyan, amely megállja a helyét, mint előzmény évszázadok múltán is, színészre, drámára, szcenikai ábrázolásra vonatkozóan? Mert minden, ami valódi hagyomány, mindig egész. Annak a nemzeti történelem térfogatának egésze a kifutási ideje. Csak akkor jogosult színházi hagyományról beszélni, ha az egy nép kialakulásából és nyelvéből, mentalitásából és történelméből keletkezett. Szemben az ősi magyar színházi állaggal, szemben annak fél szívvel történő kutatásával, teljesen más a helyzet abban a történelmi közegben, amely a kereszténység felvételétől a barokkig terjedő periódus. Ez a régi magyar színház időszaka. E terület kutatásának elmélyült jellege - például egy Kardos Tibor munkássága és eredményei rendkívül számottevőek. Ebből a kutatásból támadt a legdöntőbb eredmény, mert feltárta a folyamatosságot. Több mint hat évtized kutatói fáradozása szó szerint napfényre hozta azt, amiről korábban legfeljebb a valószínűség halvány lángja pislogott, a régi magyar színház létezésének konkrét, adatok, tények és szövegek együtteséből támadt szövevényét. A középkort és a reneszánszot cenzúra követte. A magyar színháztörténetben a barokk és az iskoladráma: átmenet, az, ahol a régi lezárult, a fordulat, ahol az újkori előkészül. Egy másféle periodizálás aligha képzelhető el, ha azt kifejezetten a kutatások eredményeire akarjuk építeni, mint ez a négyes tagoltság: az ősi, a régi, az átmeneti barokk és a máig terjedő modern. Az 1930-as lexikon koncepciója arra épült, hogy „a magyar lélek erősen antitheatrális hajlandóságú..." (2.) E tekintetben alapvető szemlélet hiúsult meg, mert nyilvánvalóvá lett a magyarság ősi és régi színházi mentalitása, fény derült színházteremtő folyamatosságára. Ha mind a négy tételben világosan körvonalazódik a magyar mentalitás sajátos, penetráns, egész történelmét átfogó színháztörténeti egysége. E színház létezése, emlékei, műfajai és képviselői nemcsak a korábbi felfogást döntötték meg, de egy újhoz teremtettek alapvetést. Mindebből nyilvánvaló lehet: egyáltalán nem becsülöm le a részletkutatások forradalmasító értékét. Mégis az a kutatás, amely további részletek, adatok és szövegek feltárását tartja elsőrendű feladatának, számomra zsákutcának tűnik. Elsősorban azért, mert aligha remélhető egy új kutatói reneszánsz. Olyan, amely az eddigieket felülmúlóan még nagyobb számban tár fel adatokat és szövegeket, tárgyi adalékokat és analógiás következtetésekből származó valószínűségeket, amelyek akár számszerűen, akár horderejükben megrendítenék a négyarcú magyar színház mibenlétének mai állását. Az, ami a gazdag kutatói eredmények alapján megvalósítás után kiált, abban artikulálható: szintézist teremteni. Igen - de hogyan? Eleddig két szintézis jött létre: 1962-ben és 1990-ben. Az 1962-es magyar színháztörténettel való érintkezésben a legnehezebb a higgadt hozzáállás. A tárgyilagosság kárára történt marxista egyneműsítés indulatot vált ki, mert ezt a Hont Ferenc-féle Magyar Színháztörténetet akkor definiálom igaz valója szerint, ha azt mondom: a magyar színház története marxista-leninista világszemléletre egyértelműsítve. (3.) Az 1990-es kiadvány a Hont-féle ellentétének tűnik, mi több: jóvátételnek. (4.) Mindenekelőtt balzsamos nagyszerűség hogy végre a tényeket állítja előtérbe. Úgy is megfogalmazhatom, ez a publikáció kritika azért, ami az 1962-esben a tények önmagukért beszélő voltát megakadályozta érvényre jutásukban. Arra a kérdésre, mi legyen egy új magyar színháztörténet koncepciójának alapgondolata, azt válaszolom: Legyen európai! Mutassa fel azt az arculatát, amelyre a korábbi kutatási eredmények még nem jogosítottak, de amire ma már teljes értékű jussa van. Legyen résztvevője az európai nemzetek együtte- 86 Novemberi Magyar Fórum, 1996.