Havi Magyar Fórum, 2000 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
Csurka István Az 1956. október huszonkilencedikéről harmincadikára virradó éjszakát ismét a diákszállóban töltöttem, a Vorosilov út 96-ban. Az előző napokban nem minden este jutottam haza. Ennek három oka volt: először is olthatatlan vágyat éreztem a forradalom pezsgése közben beteljesült és beteljesületlen szerelmeimmel együtt lenni, szeretni. Másodszor a harcok állása is megakadályozott. Mindennap messzire elbarangoltam. Mindent látni akartam. Kibontakozófélben lévő írói ösztönöm és szomjam ösztönzött erre. A városban ezekben a napokban estére ki-kialakultak olyan éles frontvonalak, amelyeken csak nagy kockázattal lehetett áttörni, vagy olyan óriási gyalogos kerülőutat kellett tenni, ami nem érte meg. Egy-egy útkereszteződésbe, hosszan belátható főútra beállt a szovjet tank és lőtt minden mozdulatra. Más csomópontokat pedig a felkelők tartottak tűz alatt és ők is lőttek válogatás nélkül. Anélkül, hogy valamilyen hazafiúi vagy szabadságharcosi glóriát akarnék vonni a saját fejem köré, vagy a velem egyivású, a forradalomban szívvel és ésszel résztvevő fiatalemberek feje köré, meg kell állapítanom, hogy a halálhoz, a hősi halálhoz hirtelenjében békeidőben ismeretlen és a harcok után gyorsan elmúló viszonyba kerültünk. Senki sem akart meghalni, természetesen. Attól azonban, hogy az értelmes küzdelemben, s mindezen felül a győztes magyar forradalomban, a szovjeteket kiverve, Rákosiékat elűzve és megsemmisítve akár el is essünk, nem féltünk annyira, amennyire normális ember, különösen fiatal korában, amikor még előtte van az élet, tart a haláltól, ami egyébként egyszerűen nincs benne a gondolkodásában. Huszonéves korában minden azt súgja az embernek, hogy örökké fog élni. Amitől azonban nagyon féltünk, az az értelmetlen halál volt. Vak golyó által eltalálva összerogyni az utca kövezetén, esetleg éppen egy felkelő által leadott lövésnek esve áldozatul. Ettől az értelmetlen haláltól nemcsak menekültünk, hanem szerettük volna kiküszöbölni az előfordulásait. A vak halál gyakorisága a szervezetlenség bélyegét nyomta rá a forradalomra. Ettől még az irányt sem lehetett látni tisztán, ami felé a forradalom halad. Az ávósok, a lesből tüzelők és a szovjet elhárító alakulatok, amelyeknek mozgásáról csak jóval később, a forradalom leverése után lehetett valami keveset megtudni, gyalázatosan orvlövészkedtek. A civilek elleni támadásaikkal félelmet, zűrzavart akartak kelteni, és éppen azt az előbb említett benyomást akarták megerősíteni az emberekben, hogy az egésznek nincs semmi értelme. Az általuk meglőttek halálát is a felkelőkre fogták. Gyilkosságaikkal igyekeztek a felkelők ellen bizalmatlanságot, ellenszenvet kelteni. Sikertelenül. A csőcselék fogalmát Gerő Ernő dobta bele a köztudatba, még október 23-án este elmondott rádióbeszédében. Emiatt mindenki szemében gyűlöletessé vált és ez a bukását jelentette, az ávósok azonban beleakaszkodtak a forradalom során óhatatlanul, sőt természetes módon előálló zűrzavarba, abba a ténybe, hogy a golyók minden irányból érhették az embert, és természetesen sok fegyvermániás ember is fegyverhez jutott és harcolt, pontosabban lőtt, lövöldözött. A napok múlásával, a harcok hullámzásával, az áldozatok számával együtt nőtt az igény a forradalom harcainak központi, katonai, vagy katonai jellegű irányítására. Budapestnek katonai vezetőre lett volna szüksége és egy alakulatra, amely szervezi a harcot. Jómagam éjjel-nappal az utcákat járva erről erősen meggyőződtem, és ezért töltött el elégedettséggel, hogy október 26-án megkezdődött - valahol - a Nemzetőrség szervezése és október 28-án este meg is érkezett a meghívás telefonon a diákszállóba, hogy a Színművészeti Főiskola és a Diákszálló is küldjön valakit a Nemzetőrség alakuló összejövetelére. A később keletkezett száraz rendőrségi akták bizonyítják, hogy a Diákszálló népe engem jelölt ki, s én el is mentem a Kilián laktanyába, reggel nyolcra, kilencre vagy tízre. Ezt már nem tudom. Alább két szigorúan titkos rendőrségi aktából idézek. Először a később keletkezettből. Ezt 1965-ben írták, akkor, amikor már megírtam a Moór és Padi című kisregényemet, és már bemutatták az Az idő vasfoga című vígjátékomat, aminek igen nagy sikere volt. A másolat nagyon halvány. Tárgy: Csurka István nyilvántartási anyagának felülvizsgálásáról Az esztéta - száraz regény - III. Havi Magyar Fórum, 2000. január 2