Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
Csurka István Az MDF-ből való 1993-as kizárásomnak nem maradtak titkosszolgálati dokumentumai. Ebből az a hamis látszat keletkezett, hogy ilyenek nem is születtek, és az új és a régi belső elhárítás nem is vett részt ennek a pártügynek a megoldásában, lebonyolításában. Ekkor a Nemzetbiztonsági Hivatal, és minden állambiztonsági szolgálat már hivatalosan az MDF irányítása alatt állt, és törvény tiltotta az állampolgárok életébe való beavatkozást, politikai nézeteik miatti ellenőrzésüket. Látszólag megszűntek a beszervezések, és az egyes szervezetek titkosszolgálati ellenőrzései. A szervekben azonban továbbra is ottmaradtak a régi emberek, sőt vezető állásokat töltöttek be, és a kormány elsősorban Antall és a liberálisok számára, az SZDSZ számára veszélyt jelentő emberek, tömörülések megfigyelése tovább folyt, és a beépülések is folytatódtak. Most azonban többnyire ultrajobboldali, igen harcias nézetű, nagyhangú embereket építettek be mindenüvé, s létrehoztak nyilascsoportokat is, amelyeket a titkosszolgálat tartott a kezében. Sem nyíltan, sem titkosan semmivel nem foglalkoztak többet, mint az ügynökkérdéssel, de ezt már titkolni kellett. A cél a nemzeti szellemű középréteg és értelmiség meggyengítése, elbátortalanítása volt, s ezen belül is - ezt szerénytelenség nélkül állíthatom - az én félretételem, lehetőleg ügynökváddal való kiszorításom. Amikor létrehoztuk a Magyar Út Körök Mozgalmat és utána megszerveztük a MIÉP-et, az ellenem irányuló rágalomhadjárat a liberális sajtóban tovább folytatódott. Mivel én a Magyar Út Körök Országos alakuló ülésén teljes világossággal feltártam a múltam, beismertem, hogy 1957-ben aláírtam a beszervezési nyilatkozatot, de soha egy percig nem végeztem ügynöki munkát, nem írtam és nem mondtam tollba jelentéseket, magam lettem Magyarország egyetlen nyilvántartott ügynöke. A Magyar Út Körök Mozgalom megalakulása előtt, majd azt követően több, visszaemlékezésnek álcázott írás jelent meg a lapokban, elsősorban a Népszavában, amelyben volt titkosszolgálati tisztek emlékeztek vissza rám, én is emlékeztem rájuk, még ha álnevet használtak is, és azóta vezető újságírók vagy tájékoztatási szakemberek lettek is. Egyik másik még a választott álnevemre is emlékezni vélt, természetesen rosszul. Meglehet szándékosan. Az egész hecckampány a gyors lejáratásom szolgálta és teljesen törvénytelen volt. Nemcsak vallatóim, hanem a politikai élet számos neves (SZDSZ-es és MDF-es) személyisége is egyre bőszebben ügynöközött le engem, aki pontosan tudtam, hogy ő, a vádló kinek és hová dolgozott évtizedekig, milyen magasrangú pártállami családból származott, milyen privilégiumokat élvezett akkor, amikor én célszemély voltam, s hogyan lett belőle az, ami. Egyetlen könnyebbségem volt mindössze: a magyar társadalom gondolkodó része, a velem, velünk együtt kiszorítottak és a már megbélyegzettek, a megbélyegzésre várók, a most is ellenőrzöttek hamar átláttak a szitán és a liberális szándékok ellenére elkezdtek tisztelettel nézni rám erkölcsi bátorságomért. Ez azokban az években életem legnagyobb elégtétele lett. Azt hiszem, ha van csekély keresztényi vonás jellememben, magatartásomban, ez az volt: a életet teljesen, a bűnnel együtt be kell vallani. Most, amikor ennek a dokumentumregénynek az utolsó fejezetét írom, úgy érzem, köszönetet kell mondanom sok-sok embernek, közeli barátnak, ismerősnek és ismeretlennek, fiatalnak és idősebbnek, sokszor könnybelábadó szemű idősebb asszonynak, aki a bizalomnak ezzel a fényével tekintett rám, és ha szerét ejti most is megérinti a felkaromat amikor elhalad mellettem, vagy amikor érdeklődők gyűrűjében állok a téren. Nem bizonyos, hogy maradéktalanul érdemes vagyok erre a bizalomra, de azt igen, hogy nincs tőbb törekvésem mint megfelelni neki. Az utolsó fejezet tulajdonképpen 1998-as átvilágításom lefolyásának, tárgyalásainak története. Mint megválasztott országgyűlési képviselőt erre a törvény kötelezett. Amikor összeraktam az anyagom a frakció alkalmazásában álló Az esztéta - száraz regény - XXXVI. Havi Magyar Fórum, 2006. január 2