Hazanéző, 1996 (7. évfolyam, 1-2. szám)
1996 / 1. szám
Kereső Attila Tanítottál... Vállamra ülsz, mint pajkos kisgyerek, Elémbe állsz, ha menni akarok, Kapumba vársz, ha megtérít az este, Elszomorodsz, ha szomorú vagyok. Nyakamba zúdul hóhideg havad, Jeget simítasz lábaim alá, Míg fogódzókért kalimpál kezem, A kuncogásod ki más hallaná. Okítottál a csapást elviselni, Alázattal fogadni a napot, Búzaföldön áhítattal járni, Simogatni a csirázó magot. Feketét a piros mellé varrni, Viselni gyászt és adni életet, Késő tavaszt a koraőszbe hullni, Megjósolni, ha vihar közeleg. Tanítottál félszájjal nevetni, Tapló szívében őrizni tüzet, Gyökereket repedésbe fúrni, Mohát faggatni: az út hol lehet? Fűzfasípba faragni a májust, Fenyő sebére szurkos könny csepeg, Hűvös vizét bújkáló pataknak A pettyes pisztráng vére festi meg. Ráneveltél a fukar beszédre, Széles járásra, ha sáros az út, Forrás vizét hosszan ízlelgetni És tulipánból fonni a kaput. Míg latolgatok réveteg szemével Már azt is látjuk, ami nem jön el, Napszítta kendőt lobogtat a kéz, Sok lett a távol, kevés a közel. Lázadás Túl végtelen a világ minden perchez, ami múló hitünkön átdobog, túl végtelen ahhoz, hogy a szerelmet fölégethessék bolygócsillagok, mert minden érzés több a néma rendnél, ami fényével pörgeti a kört, büszkén arra, hogy az égre több nem fér, mint amit tágas rabsága kitölt, míg mi, a dacosan lázadó élet nem rostálhatjuk meg a mindenséget, bárhogyan hull a világ szerteszét szerelmünk kegyetlen ítéletében: kijátszott harmóniánk lett az éden, mi értünk áldozta föl rendszerét. Gál Éva Emese Kusztos Endre szénrajza