Hazánk, 1898. november (5. évfolyam, 262-287. szám)
1898-11-01 / 262. szám
1393. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 262. SZÁM. BUDAPEST, KEDD, NOVEMBER 1.wife'EJ HAZANK 8.«rk«MteaAg: ó-atosa 12. as. ELŐFIZETÉSI AB. Ej/ írre 14 Irt. Félévre 7 Irt. Negyedévre 3 (rt bt) kr. Egykori I irt 20 kr. Kiadóhivatal: ó-utosa 12. ■. ügyes számára 4 kr. — Kéziratok nem adatnak vissza. Két beszéd. Budapest, október 31. Ketten szóltak választóikhoz az utolsó vasárnapon. Gróf Tisza István és Polónyi Géza. Ugra és Hajdu Szoboszló választói hallották választottjaik megnyilatkozását. Gróf Tisza István beszéde általános érdeklődésre tartott számot a pozicziónál fogva, melyet a beszámoló barátai a parlamentben a legifjabb grófnak tulajdonítanak, Polónyi beszámolója figyelmet érdemelt annál a helyheztetésnél fogva, melyet a kormánypárti sajtó a parlament ezen kiváló agilis tagjának éppen az ellenzéki akczió meggyanusitása okából enged. Az ugrai követ beszéde nem egyéb, mint tanítás a nemzetnek arra, hogy miképp ugorjék a sötétbe. Az ugrai beszéd körülbelül annyit jelent a kormánypárti politikának, mint amennyit jelentett Perczel Mórnak Moór. Csakhogy abból a temetőből, melyet minden nemzeti törekvésnek, minden parlamenti és alkotmányos önállóságnak az ugrai beszéd készített, nincs feltámadás, ha éber és erős ellenzék nem áll résen s meg nem szűnő erélyes akcziójának hevével nem ébresztgeti a szörnyű elalvásból, mibe gróf Tisza István a nemzetet bele akarja szenderiteni. Gróf Tisza István olyan mezőkön köt képet a mai rendszernek, a melyen soha sem telin mást, mint a nemzeti párt vetését akadályozta. A magyar katonai nevelés alapvetésének dicsőségét akarja learatni a mai rendszernek s a szövetkezeti eszme diadalra vergődéséből kötött ékes bokrétát prezentálja a mai rendszernek. Mélyen tisztelt gróf úr, nem támadnak-e lelkiismeretbeli furdalásai, mikor ott akar aratni, ahol önök soha sem vetettek? sőt a mások szántását éppen önök dúlták fel az opportunizmus ekéjével. A katonai neveléssel, a szövetkezeti eszmével az önök dicsekedése a politikai perfidia szuperlativusa, e kettő rendes, becsületes politikai viszonyok között elég volna arra, hogy önöket megszégyenítve örök időkre elűzze a parlament fórumáról. Gróf Tisza István sem magánjogi, sem pedig kriminalisztikus utón nem üldözhető hódítás útján megtámadja az ellenzéket, mert az a sajtóvitában, az új provizórium tárgyalásánál s most az indemnitás kérdésében jogával élve nehézzé teszi a kormány helyzetét. Kirohanásaival kényszeríti az ellenzéket, hogy igazán komolyan támadja a kormányt az összes hozzátartozókkal együtt, de mikor felveszi a harczot, egyetlen egy fegyvere sincs, ami komolyan foglalkoztathatná az ellenzéket. Legfeljebb boszant az a hányaveti hang, amelylyel ítélkezik az ugrai választók előtt elevenek és holtak felett, krokodil könyekkel siratván el a magyar parlamentarizmust, amelyet éppen a sokat emlegetett „apáink“ állítottak a sír szélére. Nem káromkodás, nem vénasszonyos sirás rehabilitálja a magyar parlamentarizmust — ha ugyan veszedelemben van, amit mi teljes joggal tagadunk — de erős, önérzetes politika, aminek a paránya sincs gróf Tisza István beszédében. Nem kérdi, miként és hogy lesz a kiegyezés Ausztriával ; impozáns épületet emel az akármilyen kiegyezés dicsőítésére, beleértve ebbe a szabad rendelkezést, szintén akármiféle irányban és módokkal, és ez az épület nem egyéb, mint a hátulsó ajtók elhelyezése a fronton. Ugrán tetszhetett ez a beszéd, az ellen nem őrizhető félhivatalos teleszórhatta azt helyeslésekkel a saját ízlése szerint, de kérdjük, vájjon az önérzetes, a czéltudatos politikus megnyilatkozása volt-e ez ? Nem, így beszélnek az „apáik“ nyomdokain járó opportunisták, akiknek első gondjuk az, hogy az ellenzék akczióját gyengítsék meg. Ez nem sikerült gróf Tisza Istvánnak, aki semmi mást nem ért el kirohanásával, mint azt, hogy semmitmondására, kitérésére ráolvastassék az, hogy ő ment legtovább a szabad rendelkezés eshetőségében, mert követelte az önálló rendelkezést a vámsorompókkal. Miért hallgat most ezzel a nagy követeléssel? A másik beszéd, Polónyi Gézáé, több hatással kell hogy legyen a többségre. Értse meg a többség ebből az egyenes, világos nyilatkozatból, hogy nem a parlamentarizmust akarja letörni az ellenzék, hanem Bánffyt s a vele kapcsolatos erkölcstelenséget, a politikai períitát akarja kitörölni a létezők sorából. Éppen mert a Hatonak estéjén. — A Hazánk eredeti tárczája. - Irta: Geöcze Sarolta. A mauzóleum. A méltóságos asszony ideges volt. — Mégse volt itt az a szobrász ? Ezzel a művésznépséggel nem lehet boldogulni. Csöngetnek. A postás ajánlott levelet ad át. Benne a számla s a szobrász jelentése, hogy az emlékmű kész és fel van állítva. Portaoszlopokon nyugvó, aranyozott mennyezet, rajta térdeplő angyal fehér márványból; alatta fekete márvány szarkofág az elhunyt képmásával; a szarkofág oldalán aranyozott felírás. A költség potom ötvenezer forint. A méltóságos asszony idegesen gyűri össze a jelentést. „Jó, jó.“ Azzal odafordul a háttérben álló kopottruhás alakhoz. Anna asszony volt a társalkodónő. — Menjen ki azonnal a temetőbe, nézze meg, rendben van-e minden. Szóljon be Szelnárhoz a koszorúk végett is. A szalag hosszú legyen. Szélére valódi aranyrojt. El ne felejtse ,a^fehrest: „Feledhetetlen férjének, örökké gyászoló hitvese.“ A varrónőnek is itt kellene már lennie. Tízre ígérte a ruhát, már fél tizenegy, még sincs itt. Türelmetlenül járt fel s alá a vastag szőnyegen. „Mégse jó az a varrónő.“ Végre. Hozza a ruhát. Felpróbálja. Elégedetten mosolyog a tükör előtt. A törökös, bő pongyolában már kissé elhízottnak látszott. Most azonban a feszes derékban szinte karcsúnak tűnik fel. „Hol a kalapom?“ A kopott, sápadt nő szótlanul nyújtja oda a piczi fekete gyászkalapot. A fénytelen krepp úgy illik dús szőke hajához. Még arczszíne is mintha üdébb lenne. A varrónő elragadtatva csókol neki kezet. — Méltóságos aszszonyom, napról-napra szebb. Az a sápadt arcza, kopott nő tűnődve nézi. „Nincs szíve ennek az asszonynak.“ A maga sorsára gondolt, ő is elvesztette férjét, ki rá milliókat nem hagyott, kívül együtt szegénykedtek, nélkülöztek sok-sok éven át, mig az a gyilkos betegség el nem vitte. Ő nem állíthat neki fényes sírkövet, de siratja most is. Most eszébe jut minden — a kis szegényes szoba az ötödik emeleten; a festett nyoszolyán a kiaszott, sínylődő beteg; a házbért sürgető házmester; a gazdag rokonok rideg levele. Aztán az az utolsó nap. Látja kiterítve s újra érzi azt az emésztő gondot: miből temettesse el ? Hallja a fiatal orvos nyájas szavát, amint a temetési költséget elvállalja. S átéli újra a temetést. Csak ő megy a koporsó után, meg az orvos meg a viczéék s egy-két öreg lakó. Az orvos aztán megkérte, de ő nem ment hozzá; pedig ha akkor igent mond, most a maga otthonáb*1 kényelemben élhetne; nem enné az idegen nyeret. De mikor az urát úgy szerette* ^s eszébe jut a sír, tövében az egyszerű főrészt ott, messze idegenben. A hová ő mér egY sz^ gyertyát se tűzhet ma este. Se egy szál virágot. A méltóságos asszony sürgeti. Mert a síri Pompát elrendezni. A méltóságos asszony nem üti le a gyászruhát. Abban fogadja vendégét. Kopaszodó, elegáns férfi lép be. Valaha szerették egymást, de mikor a gazdag kérő jött, annak nyújtotta a kezét. .Köszönöm, hogy eljött, édes barátom. ve-Arra akartam kérni, kisérne ki ma este ^ aranmezőbe. Tudja, oly nagy a tolongás^tott szecsoljon velem.“ Hosszan, mélyenotta finom méhe: „Köszönöm.“ Csókra tapadt a finom ujja hegyét. A férfi ajka hosszú tusát akarta kis kézre Mintha egy élet s érzett melegség volna eloltani. Régesrég a'Kálmán most se ' jártaást’ í rReáf.Kraj?ierűen sóhajtott. „Késő, bocsát meg? A férfi ^ hogy oka volt rám ne- Emnika. »Tudom, géönge voltam, nem bírtam heztelni. De Nélkülözésnek. Meg anyám is TM te^ne,zom.nentem. Férjem gyöngéd volt, unszolt. Férjhez ennep irigyeltek. Anyám is bennem voltam boldog soha. Én magát elfelejtem.“ Kezével simatodni lehajtott fejét. Az küzdött magával. gííhart. „Nem, ne szóljon. Úgyis tudom, V aar mondani. Azt akarja mondani, hát aki-f miért fogadtam el férjem vagyonát ? Elfogytam, mert nem akartam megbántani, hisz mindig jó volt hozzám. De lássa, most nem kell, most lemondok róla. És leszünk szegények, de boldogok. Kálmán, édes Kálmán, megbocsát ?‘ Ott állt előtte, összekulcsolt kézzel. Szeme aggódva leste vonásait. A mi büszkeség, ami keménység volt e szemben, elenyészett mind. Csupa megbánás, csupa szelíd megadás, csupa aggódó félelem , a törékeny, gyarló, gyönge asszony. A férfi hosszan nézett rá. „Hát nem felel? Nem szólt, csak kitárta karját és kebelére ölelte hosszan, szótlanul és csókolgatta, mint a gyermeket. És a büszke asszony fejét mint a félénk gyermek a férfi keblébe rejtette és eleredt a könnye és sirt, mint a gyermek. Anna asszony azalatt eljárt a megbizásban.