Hazánk, 1900. március (7. évfolyam, 51-77. szám)
1900-03-16 / 64. szám
HAZÁNK. 64. szám. ünnepi közönséggel. A közönség hangulata lelkes volt s az ünnepélyek színhelyén mindenütt nagy néptömegek verődtek össze. A főváros iskoláiban ünnepélyeket tartottak, amelyeken a növendékeken kívül nagy közönség vett részt. A Petőfi-Társaság szabadságünnepe. Óriási közönség gyűlt össze a Vigadó nagytermében, hogy a Petőfi Társasággal megünnepelje szabadságharcunk legdicsőbb napjának évfordulóját, Március idusát. A Jókai Mór elnöklete alatt lefolyt ülés első pontja Bartók Lajosnak Világszabadság című felolvasása volt. Felolvasásában Petőfit dicsérte le és a világszabadság eszméjének zengett hozsannát. Gyönyörű felolvasása végén Petőfit aposztrofálta a következőképp : Már más fegyvernemeink vannak, de mind tiszta, homálytalan s a miért te estél el, azért harcol haláláig: a nemzeti szellemért! Ez volt a te szellemed, utolsó lehelleted, e szent lelket leheld szivünkbe, ihless vele. Add vissza költészetét e mai világnak, azt vesztette el, egyedül azt, add vissza s azzal mindent visszanyer: hitet, eszményiséget, lelkesedést, bátor erőt, küzdelemvágyat, nagyratörést, reményt és boldogságot. «Szent világszabadság», legszebb szó költészetedben. Ez ragyog legmagasabban, mint észak csillaga. És evezvén a költészet, a nemzeti irodalom végtelen árjain, felé tekintünk, mint a tengerész, mindig csillagára néz, nem azért, hogy azt hajójával elérje, hanem mert csak így haladhat előre. Üdvözlégy, te fényes, vezérlő égi sugár! Óriási lelkes taps zúgott fel a felolvasás végeztével, mire Ábrányi Emil lépett a pódiumra és elszavalta nagy hatást keltve «Március 15.» című költeményét, melynek utolsó strófáját itt adjuk: Ahányszor eljön márciusnak napja, Hadd ünnepeljük mindig e napot, De szívből, nem divatból! Ünnepeljük, Mint a hivő a szent nagyszombatot. E nap, mely a feltámadást jelenti, Támassza fel bennünk is a hitet, Hogy élni fog örökké a szabadság, Mely a tavaszszal együtt született! A szép költeményt sokáig tapsolták, melynek elhangzása után egyszerre csak a karzat egy részén felhangzott a munkás-Marsailles dala. Az ünnepélynek ily tüntetésszerű megzavarását a szocialisták vnszcenirozták, de a közönség hangos tiltakozására elhallgattak. Most Vészi József orsz. képviselő, az Újságírók Egyesületének elnöke tartotta meg «Bilincs nélkül» című lelkes felolvasását. Az ünnep, melyet ma ülünk — mondta — a legmagasztosabb forradalom zászlóbontásának emlékünnepe. Ezen a napon rázta le igáját az ige. S ezen a napon építette évszázados ösvény felé a törvény szilárd hídját a szabadság. És micsoda egyszerű művelettel volt megoldható a nehéz feladat. Csupán egy bilincsnek kellett lehullania valamiről: egy nyomdagépről. A többi aztán magától jött. Rabszijra fűzött fejedelem, járomba fogott oroszlán : ez volt a cenzúra idején a magyar gondolat. A fejedelemről le kellett venni a rabszijat és büszkén, méltóságosan foglalta el trónját, ahonnan azóta bölcsen intézi sorsát a millióknak. Az oroszlánról le kellett szedni a a jármot és hatalmát nem meri azóta érinteni sem az irigyek gőgje, sem a gőgnek irigysége. A szónak szabadsága szabaddá tett mindent a hazában. Szabaddá a népet, szabaddá magát a királyt is. Jól megsejtette az a két poéta, hogy mihelyt kibonthatja szárnyait az eszme, ledől azonnal a nemzetről minden bilincs. A hatalomnak is vasból és ólomból van a fegyvere. Ágyu- és puskagolyó tartja féken a népnek gyávaságát. Az a két poéta is, aki szerzője lett március 15-ikének, vassal és ólommal dolgozott tehát s eszükbe jutott, hogy a könyvnyomtatógép is vasból van s ólomból a betűk. Beszédét a következő szavakkal végezte be: És teszünk egy szent fogadalmat, hogy megőrizzük mindenben híven és elszántan ama szent tavasznak szent vívmányait. úgy fogja Isten megáldani ezt a népet, ahogy az megbecsülni tudja az 1848. március 15-ének örökké sugárzó dicsőségű hagyatékát. A gyönyörű beszédet a közönség lelkes éljenzéssel és tapssal fogadta. Ezután Koroda Pál olvasta fel «Eskü» című költeményét, melynek egyik strófája így hangzik: A szabadságért égő szomj azóta Még le nem csillapodhatott, Ugy érezzük mi is, mint érezék ők A régi honfibánatot. Hihetünk szentül elismert jogunkban, Sarkalhat minket akarat, Még minden léptünk újabb gát akasztja, A mi utunk még nem szabad. Lelkes éljenzés hangzott föl, amikor Bartók Lajos bejelentette az utolsó felolvasót, Jókai Mórt. Jókai a következő beszédet mondotta: «A mustármagból cédrusfa nő fel. A biblia mondja: tehát hinnünk kell, hogy igaz. Előttünk, szemeink láttára történt meg, tehát tudnunk kell, hogy igaz. Mi volt a mustármag? Egy szózat, mely 1848. március 15-én elhangzott, s mmi az a terebély cédrus ? A mai Magyarország, a szabad Magyarország. Anélkül az elvetett mustármag nélkül bizony nem volna itt ez a mai cédrusfa. Talán a mennyei Gondviselés azért nyújtotta oly hosszúra az én földi életemet, hogy legyen egy élő tanúja a korszakoknak, aki a változatos múltat, annak forgandó ellentéteit a jelennel összeölelni képes, aki átélte, átszenvedte, átküzdötte a félszázadot, aki osztozott annak kétségbeejtő balsorsában és dicsőségében és most bizonyságot tud róla tenni ép észszel, élénk emlékezettel, hogy mi volt a hajdani Magyarország és mi lett belőle máig? (Éljenzés és taps.) 1848-ig Magyarország nem volt más, mint egy térképi fogalom: Ausztriának egy gyarmata, amely a valóságban egy darab Ázsiát jelképez. Fővárosa a koronások, a diéták székhelye az ország nyugati határán , az is német. Alkotmánya türelemjáték, önkormányzata mákony, amivel a nyugtalan gyermekét álomra csillapítják; nemzetisége gúnytárgy, vagyona értéktelen, értelmisége idegen, még az ősi vitézsége is el van már temetve a nemesi inturrekció gyalázó emlékei alá. Az a magyar nemesség ! Harmincadrésze az ország lakosságának. Fegyverrel sem volt képes hazáját megvédeni. De hiszen nem is adtak a kezébe fegyvert. A munka eszközeivel, a szellem fegyvereivel még kevésbé. A polgár és a jobbágy se jogokkal, se kötelességekkel nem bírt. A haza áldott földje nem azé volt, aki szántotta, kapálta, robotot szolgált, dézsmát fizetett, botokat kapott. Pénze, hitele nem volt se urnak, se népnek, se az egész országnak. Királyát nem látta az ország soha. Kormánya Bécsben is volt, Budán is volt, Kolozsváron is volt, mikor tenni kellett, sehol sem volt. Mily tespedésbe volt süllyedve az egész nemzet. Alkotmányunk a megfordított lengyel alkotmány volt. A liberum veto a hatalom szájában. Akármi üdvöset határoztak a rendek, a hatalom azt mondta rá ■ «nyepozvolim.» Gondolkozó hazafiak nyiló törekvéseit elfojtották; a század elején még véres, pallossal, közepén már kisebb fegyver is elég volt hozzá, a cenzúra ollója és véres plajbásza. Minden törekvése az előre látó észnek, a nemzeti szellemnek csak egy kínos vergődés volt Laokoonnak és fiainak küzdelme az óriáslogyókkal. Gondoljatok rá ifjú honfitársaim, hogy ha ez az ősi tespedés korszaka a század végéig eltarthatott volna, mint ahogy végig tengett háromszázadon át, mit látnátok most itt magatok kihűl? Járom alatt nyögő buta népet, hátulmaradt polgárságot, székesvárosok helyett falvakat s az alkotmánynak gúnyolt bálvány fején nem babér, hanem szalmakoszoru gyanánt a régi rendi ékeskednék. Egy gőzös járna a Dunán, egy vasút vezetne Pesttől Szolnokig, egy takarékpénztár képviselné a pénzvilágot,, egy színház a művészetet, három hírlap az irodalmat, polgárőrség a haderőt, füstölő pipánk a nemzeti büszkeséget. Ez volt Magyarország előírt sorsa a század második felében. Ámde mi nem hoztuk magunkkal keletről a fatalizmust, nem nyugodtunk meg a «Kizmet»-ben, szembeszálltunk a «fálums-nál s elvetettük a bibliai mustármagot. Ez volt az 1848-iki március 15-én kihirdetett pesti 12 pont: «Mit kíván a magyar nemzet?» első nyomtatott lapja az erőhatalommal felszabadított sajtónak. És ebből a mustármagból nőtt fel a mai Magyarország büszke cédrusfája. Hogy ebből ily terebélyes fa nőtt fel, az bizonyára az egész magyar nemzet érdeme. Ahogy az«Új világ» ős talaja toronymagasságra nevelte fel a Wellingtonia giganteát, úgy nevelte fel gyümölcstermő óriássá a felszabadított, az egyegvé lett magyar nép ősteremtő ereje az új Magyarországot. Nézzétek végig az uj hazán: lássátok annak viruló mezőit, kincsontó földkeblét, vasúthálózatát, a díszes városokat, a jólétet hirdető falvakat, a sürgő közlekedést vaspályán, folyókon, tengereken s aztán pihenjen meg a lelketek a királyi várpalota tornácán, onnan bámuljatok végig a mesemondásig tündér!fővároson, a Duna hidjain, a palotasorokon és a gyárkéményeken, melyek folyvást írják füstsoraikkal az égre az újkor jelszavát: a «munkában az élet.» Aztán lássátok handrendbe sorakozni a hatalmas honvéd dandárt, amely nemzeti himnuszszal üdvözli fővezérét, a koronás királyt, hirdetve az újkor jelszavát : honszeretetben az erő. Azzal járjátok sorba a szobrokat, amiket a király és a nemzet kegyelete emelt köztereinken s meghalljátok tőlük az uj kor jelszavát: érdeme a dicsőség. Vizsgáljátok végig iparkiállitásainkat, pénzintézeteinket s azoknak könyveiből megtudjátok az uj kor jelszavát: becsületé és szorgalomé a gazdagság. Figyeljetek végig szellemi munkásságunkon s minden írott betűt, minden ecsetvonás, minden fölhangzó szó, minden kalapácsütés azt fogja mondani, hogy: a szabad szellemé a népszabadság. Ezeket a jelszavakat szórta el a nép szivébe március 15-ike, mint a bibliai mustármagot. Dicsőség legyen annak a népnek, amely ezeket szivébe fogadta s tettekben örökité meg és nagyra növelte. Dicsőség legyen ennek a fővárosnak, amely ezeket legelső órájában a kimondott szónak magévá tette! De legyen szabad a nagyra nőtt cédrusfától egy-egy zöld ágat kölcsön kérnünk azok számára is, akik a korszakkezdő jelszavakat kimondták. Bizonyára, ha a magyar nemzet az ő hívó szavukra, mint egy ember, talpra nem áll: ezek a fiatal apostolok vagy a budai Vérmezőn, vagy a bécsi bolondok házában végezték volna életüket. Most már alusznak valamennyien. Megérdemlik, hogy sírjukra a nemzet nagy életfájáról egy ágacskát letörjünk. Csak magam maradtam itt közölük. Akinek nincs egyéb kívánságom, minthogy a cédrusfa árnyékában meghúzódva nézhessem tovább fejlődését, felvirágzását ennek a szép hazának, akit az Isten tartson meg, erősítsen meg, örökítsen meg «in secula seculorum. Amen!» A beszédet zugó éljenzés követte, amely nem szűnt meg, áruig Jókai kocsiba nem szállott. A Petőfi-Társaság tagjai az ünnepség után a nagy költő szobra elé vonultak, ahol Bartók Lajos néhány szó kíséretében letette a szobor talapzatára a társaság koszorúját. Az egyetemi ifjúság díszgyűlése. Az egyetemi ifjúság ünnepélyeinek sorát ma délelőtt tíz órakor díszgyűlés nyitotta meg az új városháza dísztermében. Délelőtt féltíz órakor az Egyetemtéren gyülekezett az ifjúság, ahonnan mintegy háromezren az Egyetemi Kör zászlaja alatt vonultak az új városházára. A díszterem zsúfolásig megtelt közönséggel. A terem első padsorait a hölgyek foglalták el, az ifjúság a karzatokat töltötte meg, az elnöki emelvényen a szónokok ültek. Pontban tíz órakor Köpösdy Dezső, az Egyetemi Kör elnöke megnyitotta a díszgyűlést. Lelkes beszédében utalt az ifjúság szerepére a magyar nemzet mozgalmaiban. A zajosan megéljenzettbeszéd után Ábrányi Emil elmondotta Március 15. című költeményét. Most Polónyi Géza országgyűlési képviselő mondotta el beszédét: — Mint az Isten ünnepein — úgymond — úgy a mai napon is, a magyar nemzet ünnepén, az evangéliumból tett idézetekkel kell megvilágítani a nap fontosságát. Van nekünk is evangéliumunk. A megyar szabadságharc története, a magyar nemzet élő és igazi evangéliuma. Ennek a megteremtője most az Isten jobbján ott ül a magyar nemzet szentjei között s ez Kossuth Lajos. Ezután röviden ismertette március 15-ike eseményeit és előzményeit, ismertette a 12 pontot, mely nagyban és egészben törvényerőre emelkedett, de fájdalom csak részben valósult meg. Nem egyéb az most, mint egy szent politikai végrendelet, melynek végrehajtása az igazi magyar ifjúság számára, van fenntartva. Azok közül, akik a 12 pontot szerkesztették, már csak egy ember él. Tisztelve, becsülve az egész nemzet, az egész világ által, mint egy élő mértföldjelzője egy jobb kornak: Jókai Mór. A munka, melynek megkezdésében ő is tevékeny részt vett, még nincs bevégezve. A sajtószabadság kivivatott, de a gondolatszabadság még nincs meg. Bilincsbekerült újra a sajtó, a tőke hatalmának bilincsébe. Az igazi szabadsajtót ezután kell még kivívni, hogy ne nyomdaszabadság, hanem gondolatszabadság legyen. Nemzeti őrsereget kívánt a 12 pont. Nincs nemzeti őrség. (Közbekiáltások: Abzug a közös vezérkar!) A halni induló magyar fiú feketesárga zászló alatt vonul a harcba és német szó vezényli. A közös hadsereg rossz intézmény. A közös hadsereg meg sem esküszik a magyar alkotmányra, így hát nem is várhatjuk attól annak védelmét. Egyenlőséget követel a 12. pont polgári és vallási tekintetben. De nincs egyenlőség. Sokat lehetne erről beszélni, de a szónok csak egy tényre akar rámutatni — a főrendiházra, mely egy élő anakroizmus. A szabad nemzetek között egyedül minálunk van ilyen intézmény, amely csodálatos vegyüléke a születés, rang, a pénz és a kinevezés előjogainak. Magyarország az egyetlen állam, melyben 1848 óta a politikai jogosultság tábora egyre fogy és csökken. Míg 1848-ban 1.000.001 volt a választók száma, addig a legutóbbi választásoknál csak 800.000 volt. Az igazi vármegyei önkormányzatot kellene visszahódítani. Jogot kell adni azoknak, akik a munka és szorgalom bajnokai. Amikor Horn Ede visszatért egy emigrációból az ifjúsághoz, amely a határon fogadta, így szólott: «Ahol az ifjúság, ott az erő, ahol az erő, ott a győzelem!» Ebben bízik ő is. .Percekig tartó tapsvihar és éljenzés követte a szép beszédet, amely után Sántha Mihály elszavalta a Talpra magyart. Utána Horváth Zoltán mondta el a magyar szabadságharc, különösen pedig a szabadság napjának történetét. Amíg magyar szív lesz, amíg egy magyar ifjú lesz, mindig meg fogjuk ünnpelni március 15-ét, amely a mi szabadságunk talpköve. Lelkes éljenzés követte a beszédet, mely után Köpösdy Dezső igéretetet tett az ifjúság nevében, hogy szent célja lesz az ifjúságnak . Péntek, 1900. március 16.