Hazánk, 1900. március (7. évfolyam, 51-77. szám)

1900-03-16 / 64. szám

HAZÁNK. 64. szám. ünnepi közönséggel. A közönség hangulata lel­kes volt s az ünnepélyek színhelyén mindenütt nagy néptömegek verődtek össze. A főváros iskoláiban ünnepélyeket tartottak, amelyeken a növendékeken kívül nagy közönség vett részt. A Petőfi-Társaság szabadsá­günnepe. Óriási közönség gyűlt össze a Vigadó nagytermé­ben, hogy a Petőfi­ Társasággal megünnepelje szabad­ságharcunk legdicsőbb napjának évfordulóját, Már­cius idusát. A Jókai Mór elnöklete alatt lefolyt ülés első pontja Bartók Lajosnak Világszabadság című felolvasása volt. Felolvasásában Petőfit dicsérte­ le és a világ­­szabadság eszméjének zengett hozsannát. Gyö­nyörű felolvasása végén Petőfit aposztrofálta a követ­kezőképp : Már más fegyvernemeink vannak, de mind tiszta, homályt­alan s a miért te estél el, azért har­col haláláig: a nemzeti szellemért! Ez volt a te szellemed, utolsó lehelleted, e szent lelket leheld szivünkbe, ihless vele. Add vissza költészetét e mai világnak, azt vesztette el, egyedül azt, add vissza s azzal mindent visszanyer: hitet, eszményiséget, lel­kesedést, bátor erőt, küzdelemvágyat, nagyratörést, reményt és boldogságot. «Szent világszabadság», leg­szebb szó költészetedben. Ez ragyog legmagasabban, mint észak csillaga. És evezvén a költészet, a nem­zeti irodalom végtelen árjain, felé tekintünk, mint a tengerész, mindig csillagára néz, nem azért, hogy azt hajójával elérje, hanem mert csak így haladhat előre. Üdvözlégy, te fényes, vezérlő égi sugár! Óriási lelkes taps zúgott fel a felolvasás végeztével, mire Ábrányi Emil lépett a pódiumra és elszavalta nagy hatást keltve «Március 15.» című költemé­nyét, melynek utolsó strófáját itt adjuk: Ahányszor eljön márciusnak napja, Hadd ünnepeljük mindig e napot, De szívből, nem divatból! Ünnepeljük, Mint a hivő a szent nagyszombatot. E nap, mely a feltámadást jelenti, Támassza fel bennünk is a hitet, Hogy élni fog örökké a szabadság, Mely a tavaszszal együtt született! A szép költeményt sokáig tapsolták, melynek el­hangzása után egyszerre csak a karzat egy ré­szén felhangzott a munkás-Marsailles dala. Az ünne­pélynek ily tüntetésszerű megzavarását a szocialisták vnszcenirozták, de a közönség­­ hangos tiltakozására elhallgattak. Most Vészi József orsz. képviselő, az Újságírók Egyesületének elnöke tartotta meg «Bilincs nélkül» című lelkes felolvasását. Az ünnep, melyet ma ülünk — mondta — a leg­­magasztosabb forradalom zászlóbontásának emlék­ünnepe. Ezen a napon rázta le igáját az ige. S ezen a napon építette évszázados ösvény felé a törvény szilárd hídját a szabadság. És micsoda egyszerű művelettel volt megoldható a nehéz feladat. Csupán egy bilincsnek kellett lehullania valamiről: egy nyomdagépről. A többi aztán magától jött. Rabszijra fűzött fejedelem, járomba fogott orosz­lán : ez volt a cenzúra idején a magyar gondolat. A fejedelemről le kellett venni a rabszijat és büszkén, méltóságosan foglalta el trónját, ahonnan azóta bölcsen intézi sorsát a millióknak. Az oroszlánról le kellett szedni a a jármot és hatalmát nem meri azóta érinteni sem az irigyek gőgje, sem a­ gőgnek irigysége. A szónak szabadsága szabaddá tett min­dent a hazában. Szabaddá a népet, szabaddá magát a királyt is. Jól megsejtette az a két poéta, hogy mihelyt kibonthatja szárnyait az eszme, ledől azon­nal a nemzetről minden bilincs. A hatalomnak is vas­ból és ólomból van a fegyvere. Ágy­u- és puskagolyó tartja féken a népnek gyáva­ságát. Az a két poéta is, aki szerzője lett március 15-ikének, vassal és ólommal dolgozott tehát s eszükbe jutott, hogy a könyvnyomtatógép is vasból van s ólomból a betűk. Beszédét a következő szavakkal végezte be: És teszünk egy szent fogadalmat, hogy megőriz­zük mindenben híven és elszántan ama szent ta­vasznak szent vívmányait. úgy fogja Isten megáldani ezt a népet, ahogy az megbecsülni tudja az 1848. március 15-ének örökké sugárzó dicsőségű hagyatékát. A gyönyörű beszédet a közönség lelkes éljenzés­sel és tapssal fogadta. Ezután Koroda Pál olvasta fel «Eskü» című köl­teményét, melynek egyik strófája így hangzik: A szabadságért égő szomj azóta Még le nem csillapodhatott, Ugy érezzük mi is, mint érezék ők A régi honfibánatot. Hihetünk szentül elismert jogunkban, Sarkalhat minket akarat, Még minden léptünk újabb gát akasztja, A mi utunk még nem szabad. Lelkes éljenzés hangzott föl, amikor Bartók Lajos bejelentette az utolsó felolvasót, Jókai Mórt. Jókai a következő beszédet mondotta: «A mustármagból cédrusfa nő fel. A biblia mondja: tehát hinnünk kell, hogy igaz. Előttünk, szemeink láttára történt meg, tehát tud­nunk kell, hogy igaz. Mi volt a mustármag? Egy szózat, mely 1848. március 15-én elhangzott, s mmi az a terebély cédrus ? A mai Magyarország, a szabad Magyarország. Anélkül az elvetett mustármag nélkül bizony nem volna itt ez a mai cédrusfa. Talán a mennyei Gondviselés azért nyújtotta oly hosszúra az én földi életemet, hogy legyen egy élő tanúja a korszakoknak, aki a változatos múltat, an­nak forgandó ellentéteit a jelennel összeölelni képes, aki átélte, átszenvedte, átküzdötte a félszázadot, aki osztozott annak kétségbeejtő balsorsában é­s dicsősé­gében és most bizonyságot tud róla tenni ép ész­szel, élénk emlékezettel, hogy mi volt a hajdani Magyarország és mi lett belőle máig? (Éljenzés és taps.) 1848-ig Magyarország nem volt más, mint egy térképi fogalom: Ausztriának egy gyarmata, amely a valóságban egy darab Ázsiát jelképez. Fővárosa a koronások, a diéták székhelye az ország nyugati ha­tárán , az is német. Alkotmánya türelemjáték, önkor­mányzata mákony, amivel a nyugtalan gyermekét álomra csillapítják; nemzetisége gúnytárgy, vagyona értéktelen, értelmisége idegen, még az ősi vitézsége is el van már temetve a nemesi inturrekció gyalázó emlékei alá. Az a magyar nemesség ! Harmincadrésze az ország lakosságának. Fegyverrel sem volt képes hazáját megvédeni. De hiszen nem is adtak a kezébe fegy­vert. A munka eszközeivel, a szellem fegyvereivel még kevésbé. A polgár és a jobbágy se jogokkal, se kötelességekkel nem bírt. A haza áldott földje nem azé volt, aki szántotta, kapálta, robotot szol­gált, dézsmát fizetett, botokat kapott. Pénze, hitele nem volt se urnak, se nép­nek, se az egész országnak. Királyát nem látta az ország soha. Kormánya Bécsben is volt, Budán is volt, Kolozs­váron is volt, mikor tenni kellett, sehol sem volt. Mily tespedésbe volt süllyedve az egész nemzet. Alkotmányunk a megfordított lengyel alkotmány volt. A liberum veto a hatalom szájában. Akármi üdvöset határoztak a rendek, a hatalom azt mondta rá ■ «nyepozvolim.» Gondolkozó hazafiak nyiló törekvéseit elfojtották; a század elején még véres, pallossal, közepén már kisebb fegyver is elég volt hozzá, a cenzúra ollója és véres plajbásza. Minden törekvése az előre látó észnek, a nemzeti szellemnek csak egy kínos vergődés volt­­ Laokoon­­nak és fiainak küzdelme az óriás­logyókkal. Gondoljatok rá ifjú honfitársaim, hogy ha ez az ősi tespedés korszaka a század végéig eltarthatott volna, mint ahogy végig tengett háromszázadon át, mit látnátok most itt magatok kihűl? Járom alatt nyögő buta népet, hátulmaradt­ polgárságot, székes­városok helyett falvakat s az alkotmánynak gúnyolt bálvány fején nem babér, hanem szalmakoszoru gyanánt a régi rendi ékeskednék. Egy gőzös járna a Dunán, egy vasút vezetne Pesttől Szolno­kig, egy takarékpénztár képviselné a pénzvilágot,, egy színház a művészetet, három­ hírlap az irodalmat, polgárőrség a haderőt, füstölő pipánk a nemzeti büszkeséget. Ez volt Magyarország előírt sorsa a század második felében. Ámde mi nem hoztuk magunkkal keletről a fata­lizmust, nem nyugodtunk meg a «Kizmet»-ben, szembeszálltunk a «fálums-n­ál s elvetettük a bib­liai mustármagot. Ez volt az 1848-iki március 15-én kihirdetett pesti 12 pont: «Mit kíván a magyar nemzet?» első nyom­tatott lapja az erőhatalommal felszabadított sajtónak. És ebből a mustármagból nőtt­­ fel a mai Magyar­­ország büszke cédrusfája. Hogy ebből ily terebélyes fa nőtt fel, az bizonyára az egész magyar nemzet érdeme. Ahogy az«Új világ» ős talaja toronymagasságra nevelte fel a Welling­­tonia giganteát, úgy nevelte fel gyümölcstermő óriássá a felszabadított, az egyegvé lett magyar nép ős­­teremtő ereje az új Magyarországot. Nézzétek végig az uj hazán: lássátok annak viruló mezőit, kincsontó földkeblét, vasúthálózatát, a dí­szes városokat, a jólétet hirdető falvakat, a sürgő közlekedést vaspályán, folyókon, tengereken s aztán pihenjen meg a lelketek a királyi várpalota tornácán, onnan bámuljatok végig a mesem­ondásig tündér!­fővároson, a Duna hidjain, a palotasorokon és a gyárkéményeken, melyek folyvást írják füstsoraikkal az égre az új­kor jelszavát: a «munkában az élet.» Aztán lássátok handrendbe sorakozni a hatalmas honvéd dandárt, amely nemzeti himnuszszal üdvözli fővezérét, a koronás királyt, hirdetve az újkor jel­szavát : honszeretetben az erő. Azzal járjátok sorba a szobrokat, amiket a király és a nemzet kegyelete emelt köztereinken s meghall­játok tőlük az uj kor jelszavát: érdeme a dicsőség. Vizsgáljátok végig iparkiállitásainkat, pénzintéze­teinket s azoknak könyveiből megtudjátok az uj kor jelszavát: becsületé és szorgalomé a gazdagság. Figyeljetek végig szellemi munkásságunkon s min­den írott betűt, minden ecsetvonás, minden föl­hangzó szó, minden kalapácsütés azt fogja mondani, hogy: a szabad szellemé a népszabadság. Ezeket a jelszavakat szórta el a nép szivébe már­cius 15-ike, mint a bibliai mustármagot. Dicsőség legyen annak a népnek, amely ezeket szivébe fogadta s tettekben örökité meg és nagyra növelte. Dicsőség legyen ennek a fővárosnak, amely ezeket legelső órájában a kimondott szónak magévá tette! De legyen szabad a nagyra nőtt cédrusfától egy-egy zöld ágat kölcsön kérnünk azok számára is, akik a korszakkezdő jelszavakat kimondták. Bizonyára, ha a magyar nemzet az ő hívó szavukra, mint egy em­ber, talpra nem áll: ezek a fiatal apostolok vagy a budai Vérmezőn, vagy a bécsi bolondok házában végezték volna életüket. Most már alusznak vala­mennyien. Megérdemlik, hogy sírjukra a nemzet nagy életfájáról egy ágacskát letörjünk. Csak magam maradtam itt közölük. Akinek nincs egyéb kívánságom, minthogy a cédrusfa árnyékában meghúzódva nézhessem tovább fejlődését, felvirág­zását ennek a szép hazának, akit az Isten tartson meg, erősítsen meg, örökítsen meg «in secula secu­­lorum. Amen!» A beszédet zugó éljenzés követte, amely nem szűnt meg, áruig Jókai kocsiba nem szállott. A Petőfi-Társaság tagjai az ünnepség után a nagy költő szobra elé vonultak, a­hol Bartók Lajos né­hány szó kíséretében letette a szobor talapzatára a társaság koszorúját. Az egyetemi ifjúság díszgyű­lése. Az egyetemi ifjúság ünnepélyeinek sorát ma dél­előtt tíz órakor díszgyűlés nyitotta meg az új város­háza dísztermében. Délelőtt féltíz órakor az Egyetem­téren gyülekezett az ifjúság, ahonnan mintegy három­ezren az Egyetemi Kör zászlaja alatt vonultak az új városházára. A díszterem zsúfolásig megtelt kö­zönséggel. A terem első padsorait a hölgyek foglal­ták el, az ifjúság a karzatokat töltötte meg, az elnöki emelvényen a szónokok ültek. Pontban tíz órakor Köpösdy Dezső, az Egyetemi Kör elnöke megnyitotta a díszgyű­lést. Lelkes beszédében utalt­­ az ifjúság szerepére a magyar nemzet mozgalmaiban. A zajo­san m­egéljenzett­­beszéd után Ábrányi Emil elmon­dotta Március 15. című költeményét. Most Polónyi Géza országgyűlési képviselő mon­dotta el beszédét: — Mint az Isten ünnepein — úgymond — úgy a mai napon is, a magyar nemzet ünnepén, az evangéliumból tett idézetekkel kell megvilágítani a nap fontosságát. Van nekünk is evangéliumunk. A megyar szabadságharc története, a magyar nemzet élő és igazi evangéliuma. Ennek a megteremtője most az Isten jobbján ott ül a magyar nemzet szentjei között s ez Kossuth Lajos. Ezután röviden ismertette március 15-ike eseményeit és előzményeit, ismertette a 12 pontot, mely nagyban és egészben törvényerőre emelkedett, de fájdalom csak részben valósult meg. Nem egyéb az most, mint egy szent politikai végrendelet, melynek végre­hajtása az igazi magyar ifjúság számára, van fenn­tartva. Azok közül, akik a 12 pontot szerkesztették, már csak egy ember él. Tisztelve, becsülve az egész nemzet, az egész világ által, mint egy élő mértföld­­jelzője egy jobb kornak: Jókai Mór. A munka, melynek megkezdésében ő is tevékeny részt vett, még nincs bevégezve. A sajtószabadság kivivatott, de a gondolatszabadság még nincs meg. Bilincsbe­­került újra a sajtó, a tőke hatalmának bilincsébe. Az igazi szabadsajtót ezután kell még kivívni, hogy ne nyomdaszabadság, hanem gondolatszabadság legyen. Nemzeti őrsereget kívánt a 12 pont. Nincs nemzeti őrség. (Közbekiáltások: Abzug a közös vezérkar!) A halni induló magyar fiú feketesárga zászló alatt vonul a harcba és német szó vezényli. A közös had­sereg rossz intézmény. A közös hadsereg meg sem esküszik a magyar alkotmányra, így hát­ nem is vár­hatjuk attól annak védelmét. Egyenlőséget követel a 12. pont polgári és vallási tekintetben. De nincs egyenlőség. Sokat lehetne erről beszélni, de a szó­nok csak egy tényre akar rámutatni — a főrendi­házra, mely egy élő anakroizmus. A szabad nemze­tek között egyedül minálunk van ilyen intézmény, amely csodálatos vegyüléke a születés, rang, a pénz és a kinevezés előjogainak. Magyarország az egyetlen állam, melyben 1848 óta a politikai jogosultság tábora egyre fogy és csökken. Míg 1848-ban 1.000.00­1 volt a választók száma, addig a legutóbbi választásoknál csak 800.000 volt. Az igazi vármegyei önkormány­zatot kellene visszahódítani. Jogot kell adni­ azok­nak, akik a munka és szorgalom bajnokai. Amikor Horn Ede visszatért egy emigrációból az ifjúsághoz, amely a határon fogadta, így szólott: «Ahol az ifjú­ság, ott az erő, ahol az erő, ott a győzelem!» Ebben bízik ő is. .Percekig tartó tapsvihar és éljen­zés követte a szép beszédet, amely után Sántha Mihály elszavalta a Talpra magyart. Utána Horváth Zoltán mondta el a magyar szabadságharc, különö­sen pedig a szabadság napjának történetét. Amíg magyar szív lesz, amíg egy magyar ifjú lesz, mindig meg fogjuk ünnpelni március 15-ét, amely a mi sza­badságunk talpköve. Lelkes éljenzés követte a be­szédet, mely után Köpösdy Dezső igéretetet tett az ifjúság nevében, hogy szent célja lesz az ifjúságnak . Péntek, 1900. március 16.

Next