Hazánk, 1904. július (11. évfolyam, 155-181. szám)

1904-07-01 / 155. szám

HAZÁNK. 155. szám.­ __________________3 ___________­ nisztrációjához tartozik, sőt az illető állásánál fogva a királyi bíróságnak van alárendelve Tisza István­­ gróf, mint belügyminiszter fog dönteni ebben az ügyben. A következő esetet pedig az egyik reggeli lapban olvassák: A városházán módunkban volt egy olyan aktába bepillantani, amelyben a német írást sérelmes, jog­talan alkalmazásában láthattuk. A szegedi kaszár­nyák tudvalévően a város tulajdonában vannak és azok fentartásáról a törvényhatóság gondoskodik. Ha javítási munkálatok szüksége merül fel, az a gya­korlat, hogy a katonai mérnökség értesíti a város mérnöki hivatalát, amelylyel egyetértőleg állapítják meg aztán a szükséges tatarozási munkálatokat. A jelen esetben is így történt. A Mars-téri kaszárnyán és a csapatkórházon merült fel a tatarozás szüksége, mire a hibákról szóló helyszíni jegyzőkönyvet a katonai mérnökség vette fel —német nyel­ven és ezt a német nyelvű jegyzőkönyvet Szeged város mérnöke aláírta. Ezzel azonban még nincs ki­merítve a sérelem. Van a dolognak pikánsabb oldala is és ez az, hogy a városi tanács az iratokhoz csa­tolt német nyelvű jegyzőkönyvet, amelyet a városi mérnökség mutatott be neki, elfogadta, és a német nyelvű jegyzőkönyv alapján hagyta meg a mér­nökségnek végzésileg a tatarozási munkálatok foganatosítását. A mérnökség azonban visszaküldte az iratokat a tanácshoz azzal, hogy a német nyelvű jegyzőkönyvet fordíttassa le magyarra, mert ő — úgymond — nem ért németül, íme, így közigazgat­nak a szegedi városházán. Beszterce és Szeged talán még­sem a galaci kon­zulátus, ahol szabad a magyar közigazgatás ügy­darabjait németül is elintézni, vonatkozó törvények betartására. Egyben elhatá­rozták azt is, hogy hasonértelmű feliratok küldésére felkérik az ország valamennyi törvényhatóságát. Péntek, 1904. július 1. A helyzet. Budapest, június 30. A képviselőházban ma gróf Tisza István mon­dott hosszabb beszédet, válaszolván az egyes szónokok felszólalásaira, melyre azután ismét ellenzéki beszédek következnek, hogy meddig, azt még kiszámítani is alig lehet. A költségve­téssel együtt tárgyalandó civillistaemelési javas­lathoz magához huszonnyolc Kossuth-párti szó­nok van feliratkozva a többi ellenzékieken kívül, akik szintén kiveszik részüket az udvartartás költségei emelése körül kifejtendő vitából. Azt már tudjuk, hogy a civillistaemelést meg fogja szavazni a kormánypárttal együtt a néppárt is, ellenezni fogja a nemzeti párt, a függetlenségi párt mind a két tagozata, de hogy a Bánffy-féle új párt e tekintetben milyen álláspontot foglal el, arról még nincs felvilágosítás. A helyzet ma olyan, hogy a nyári szünet mikori megkezdésé­ről még korai beszélni, ami nagyon fájón esik a pihenőre vágyó képviselő uraknak. Egyéb, nagyobb hullámverések nincsenek a politikában. Tegnap a néppárt elnöke, gróf Zichy Aladár mondta el beszámolóbeszédét, Szentpéterúron, erről azonban az alábbiakban szólunk: Gróf Zichy Aladár beszámolója. Béla, Zmeskál Zoltán és Szüllő Géza országgyűlési képviselők kísérték el. A néppárti választók kép­viselőiket bandériummal és zenével fogadták. A gyű­lés nagy közönség előtt délelőtt tizenegy órakor folyt le a községtéren és Zichy Aladár gróf beszédével kezdődött. Gróf Zichy Aladár mindjárt beszéde elöljárójában rátért, az egyházpolitikai revízió kérdésére a követ­kező nyilatkozattal: Felvetem a kérdést, miként lett általunk a néppárt eredeti programmja megvalósítva, mennyiben küzdött programm megvalósításáért a néppárt s miként áll a párt ma e programmal szemben ?! Mindenekelőtt a pártprogrammnak azon pontjáról nyilatkozom, mely magát a pártot megteremtette. A megteremtő eszme a megtámadott keresztény Magyar­ország eszméje volt, az eszmét pedig az egyházpoli­tikai törvények támadták meg. Most, hogy az egy­házpolitikai törvényalkotások ellen való küzdelem néhány esztendeje elmúlt, kérdés, megfelelt-e a nép­párt a keresztény Magyarország várakozásának ? Megvallom, nem felelt meg, mert hiszen ezen ádáz törvények megváltoztatása nem sikerült még, noha úgy vallásos, mint hazatias indokokból kellett küzdeni ellene. Gyakran éri az a szemrehányás a néppártot, hogy a néppárti képviselők nem sürgetik eléggé gyakran és eléggé nagy nyomatékkal az egyházpolitikai­­törvé­nyek revízióját. Ám mit értett a néppárt revízió alatt ? Nem azt, hogy visszaállíttassák a maga hibáival együtt az az állapot,mely az egyházpolitikai törvények megalkotása előtt létezett. Akkori egyházjogi viszo­nyaink méltán keverték rossz hírbe Magyarországot a külföld előtt: aki például válni akart, csak magyar állampolgárságért folyamodott. Ezek dísztelen álla­potok voltak s ezeket senki sem kívánhatja vissza, legkevésbbé néppárti ember. De azokra a dolgokra nézve, melyekben az egyháznak rendelkezési joga van, katholikus ember­­ csak katholikus álláspon­tot foglalhat el. A jogok visszaszerzéséről, a revízióról le nem mondhatunk s hiába is akar­nánk lemondani, maga az egyház sem mondhat le. Vannak az egyházpolitikai alkotásokban is foko­zatok ; ezek közül első­sorban a felekezetnélküli törvény ellen kell küzdeni, amivel nemcsak az egyháznak, hanem az országnak is szolgálunk. A mi programmunk, a néppárt programmja ma is fennáll, ugyanaz, ami volt s mellette megmaradunk. A nép­párt jövőre is ezen az úton halad, két főirányban munkálkodott: az egyik az egyházpolitikai revízió fentartása , itt minden erejével meg fogja aka­dályozni a néppárt az egyházpolitikai törvények folytatását és minden erejével visszaveri a ke­resztény gyermeknevelés ellen esetleg felkelő tá-Pártszervezkedés. A szabolcsvármegyei szabad­elvű párt közgyűlést tartott. Elnökké újra gróf Polt-S­rácz Jenőt, alelnökökké Jármy Miklóst, Martiny J­ózsefet, Bogáthy Józsefet, gróf Vay Tibort és dr. Kállay Rezsőt választották meg. A párt elhatá­rozta, hogy kerületenként újra szervezkedni fog. Debrecen és a galaci átirat. A debreceni újpárt gróf Degen­feld József elnöklete alatt értekezletet tartott, melyen a galaci konzulátus átiratáról volt szó. Az értekezleten elhatározták, hogy Debrecen város közgyűlése elé javaslatot terjesztenek és fel­kérik, hogy írjon fel­­ a város nevében a képviselő­­házhoz, hogy az utasítsa a kormányt a magyar nyelv jogainak megvédésére és a külképviseletre nálam. S tessék elhinni, pompás társulat volt. Azt én mondom, pedig nem vagyok már gyerek.­­ — S miket adtak? ! Felnézett a mestergerendára, hogy gondol­kozzék. — Biz’ én hirteleneken nem is emlékszem már. Tetszik tudni, az üzlet ... a sok gond . . . ! Az utóbbi szavaknál mindazonáltal a homlo­kához kapott és diadalmasan szólt: — Othellora, a szerecsen hercegre mégis ,tisztán emlékszem.­­ — Mit? Azt is adták? —­ Igen, de megbukott a darab. Csúfosan í megbukott! A mi kényes intelligenciánk váloga­tós nagyon! Csupán a primadonna «Is, is» nótá­ját újrázta meg a közönség az egész darabban,­­ amit akkor fújt, mikor le akart fekülni... Különben azt én is szerettem. Kővé dermedve hallgattam a kis ember sza­gait, aki lelkesülten fűzte tovább a beszédet: — Egyébiránt vannak itt, könyörgöm, még­­más mulatságok is. A járásbiróné­k méltósága a minap is gyönyörű est­élyt rendezett a község­házánál! A végrehajtó úr felolvasott, a Katica leányom pedig egy felséges szép költeményt szavalt — Mit? — «Az örült»-et, ha je emlékezem : Petőfi Sándortól. Elmosolyodtam, mire a vendéglős úrból is kimosolygott az édesapai szeretet. Egy kék habos zsebkendővel a szemét törülgetve, ára­dozott : — Oh, milyen taps volt, könyörgöm alásan, mikor az a fruska gyermek azt a verset elvé­gezte! A járásbiróné ő méltósága kétszer is megcsókolta Katicámat és a verset is elkérte, hogy leirja magának. S amint hallom , később az egész intelligencia lemásolta e méltóságáról. Tegnap gróf Zichy Aladár, a néppárt elnöke nagykanizsai választói előtt beszámolót mond­ván, melyben a legutóbb felmerült hírekkel szem­ben a néppárt nevében a legnyomatékosabban hangoztatta az egyházpolitikai törvények re­víziójának szükségességét, kifejtve, hogy katho­­likus politikai párt más álláspontot nem foglal­hat el s hogy a néppárt programmja a régi ma­rad. A beszámolóról a következőket jelentik Nagykanizsáról: Zichy Aladár gróf, a nagykanizsai választókerület országgyűlési képviselője, tegnap szentpéterúri vá­lasztóinak meghívására Szentpéterúr községben be­számoló beszédet mondott. A néppárt elnökét erre az útjára Zboray Miklós, Ernszt Sándor, Darányi Ferenc, Kovács Pál, Farkas József, Jankovich Vége-hossza nem volt az emlékezetes szép «estvély» részletezésének! Ezalatt künn az étkezőben valószínűleg meg­gyérült a mulató társaság, mert a dinom-dánom ujjongása megszűnt és a muzsikaszó végképpen elrekedt. Magam is jó éjszakát kívántam a ven­déglős urnák és nyugalomra dűltem. Az ágy nem volt valami kényelmes; minden tulajdonsága elárulta, hogy károsi ipar. A hosz­­szusága ellen még nem lehetett lényeges kifogás, hanem aztán oly keskenyre volt szabva, hogy egy kövérebb ember számára koporsónak sem lett volna elég. Az ember csak úgy fekhetett benne, mint ahogy a katonák szoktak haptákban állani, ellenkező esetben, hol erről, hol arról sértett a két széle. No de, gondoltam, így is csak elalszom vala­hogy, mivel megtört az út. Igen ám, ha nem tapasztalom kevés idő múlva, hogy az ágyban benszülött törzslakók is vannak, akik előtt a vendégszeretet legelemibb követelménye is isme­retlen dolog. Nosza, átcihelődtem szaporán az ágyból a divánra, hogy próbáljam meg ott is a szeren­csét. Ott már tetemesen jobban találtam maga­mat s lassan kint kezdett az álom kerülgetni. Azonban alig hunytam le a szemem, hát egy­szerre csak valami éktelen, pokoli koncert riaszt fel félszendergésemből. Tisztába jöttem rögtön a helyzettel. A vendéglős ur macskái ugyanis közvetlen fölöttem a padláson szűkebb körű csa­ládi ünnepélyt tartottak s mivel ilyenkor ezek a kedves állatok éppen nem szoktak zsákban macs­kát árulni, zajos őszinteséggel adták tudtára a nyilvánosságnak, hogy Cirmos urfi és Mici kisasszony jegyesek. És ez a mulatság, kevés megszakítással, elhú­zódott úgy tizenegy óráig, mikor az­­ érdemes társaság a padláson nagy bajjal eloszlott. No valahára! — gondolom magamban és befelé fordultam, hogy komolyan lássak az alváshoz. Végtelen örömömre szolgált, hogy a vékony köz­falon át a szomszéd szobában a vendéglős urat is lefeküdni haltam, amit kezességnek hittem az általános nyugalom biztosítására. De a vendéglős úr bár le se feküdt volna! Mert tapasztalásom szerint ébren fél akkora lár­mát sem csinált a háznál, mint aminőt álmában rögtönzött. A szerencsétlen azok közé az embe­rek közé tartozott, akiknek még akkor is van mondani­valójuk, amikor alusznak. Valami há­rom órán keresztül teljes ambícióval horkolt a fülembe, hogy rengett belé a ház. Először csak reptiben fogott a munkához, mint a csárdás tán­cos, hanem a vége felé annyira sfelé melegedett, hogy az egyik kutya az ajtó előtt keservesen kezdett vonítani­­a különös lármától. Na még csak ez kellett! Kínosan hánykolódtam vánkosomon s azon tépelődtem: nem volna-e jobb befogatni s kihaj­tatni a «nagyközség» végére,­ hol a­ kocsiban leg­alább békességesen szundíthatnék egyet, amed­dig megvirrad. De fizetés nélkül csak nem állha­tok odébb ! Most pedig alszik az egész ház s biztosan kidobnak, ha felzaklatom őket. Hajnaltájban megemberelte magát a kutya is, a vendéglős úr is: mind a ketten elhallgattak szépen. De már sokkal izgatottabb valók, hogy­­sem el tudtam volna hirtelen aludni. Végre is inkább csak valami ködös kábulat fogott el, mintsem jótékony, nyugasztaló álom. Hogy ká­bulatom ilyen álomba átmenjen, arra hosszas csendességre lett volna szükségem. Ámde Káro­son az éjszakák is tele vannak friss, eleven élettel, Pitymallat körül a ház végétől nem messze fekvő disznóólban serkent fel az élet. Felébred­tek a hízó jószágok és diskurálni kezdtek azon

Next