Hazánk, 1905. április (12. évfolyam, 79-103. szám)
1905-04-15 / 91. szám
8 Szombat, 1905. április 15/ H&2&93/ 91. szám. ; IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. «A gyermek» és «Oroszlánbőr.» A Nemzeti Színház igazgatójának bizonyítási kísérlete a magyar drámairodalom sterilitását illetőleg két újabb egyfelvonásos bemutatásával folytatódik. Ezek egyike dramolet és szerzője dr. Hűvös Károly, a másik vígjáték és Erdélyi Zoltán írta. Az előbbi ismeretlen eddigelé a drámairodalom terén; Erdélyi azonban «Meg, jött a papa» című kis ó divatú vígjátékával bebizonyítá, hogy a hatvanas évek vígjáttékirói színvonalát megölék 1904-ben. Írói működésének zöme azonban az elbeszélő költészetre esik . «Elvesztett boldogság» című művével Nádasdy-díjat is nyert az Akadémián. Dr. Hűvös dramolettjének, A gyermeknek alapját egy szentimentális nő érzelmei képezik, ki az utcán egy unatkozó gavallért felcsípvén Sylvester éjjelén, haza hozza magával s ott mulattatásul elbeszélvén annak saját keserves élettörténetét, kisül, hogy e gavallér miatt vált el hat év ellött gazdag, vén férjétől, majd a gavallér is a faképnél hagyta — gyermekével együtt, kiröl azonban György ur mit sem tudott. A nő aztát letért a tisztesség útjáról és gyermekét a bűn keresményén nevelte föl. György úr megrendül, amint megtudja, hogy neki gyermeke van, öt éves leánya, ki e bűntanyán nevekedik s ezért rábeszéli az anyát, hogy engedje át neki a közös gyermeket, majd ő becsületes lányt nevel belőle s ne hallja többé hirét sem az anyjának. Az anya sok kényhullatás, között átadja gyermekét, a derék gavallér elviszi a lányt és ott hagyja az anyát továbbra is, hogy éji lepke életével fogdosson magának kitartókat továbbra is; ahelyett, hogy gyermeke anyját visszatérítené a tisztesség útjára. A szentimentális utcanő könnyen hivése megható, hogy oly emberben bízik meg, ki még most is felcsipeti magát az utcán s erre bízza rá saját féltett gyermekét. Részünkről egy pincsi kutyuska erényét se biznók rá. Ezenkívül e bácsi kissé fukar is, ki az atyasági kereset nélkül szabadulván meg öt évig a gyermeke eltartási költségétől, most egyszerre egy kész, öt éves és elegánsul ruházott lánykát kap ingyen. Van lelke rá, hogy az anyától elszakítsa gyermekét, ahelyett, hogy az anyát vonná ki a mocsárból s küldené esetleg vidékre, hol szégyenét senki sem ismeri s ott az anya csak gondosabban nevelhetné gyermekét, mint az idegenek. Hiszen műveit nő, ki Madáchot idézi s ki előkelő ember neje volt. A szentimentális utcanő tehát tisztességesebb, mint a rokonszenves gavallér — de ketten együttvéve nem képeznek oly társaságot, mely előtt a Nemzeti Színházat szabad lenne , megnyitni. Még csak gondolkozásra sem ad anyagot a kis dramolette, összesen Hegyesi Mari asszonynak ad eljátszható szerepeiket — az «Yvette» mamája stílusából. ( ' ' A második «eredeti» szintén vígjáték-irodalmunk vaskorszakából való. Jávorka Tóbiás irodatiszt egy végrehajtó barátjának segélyével megvesz 10 írton egy grófi hagyatékból származó letelt ruhát s azt felöltvén, igen rangos embernek képzeli magát s Rideg Matyi számsegéddel, kinek e ruha felvétele előtt lánya kezét odaígérte, most már igen magas paripáról beszél. Az eddigi, rendkívül pipogya vén fráter egyszerre franciául kezd beszélni («entre - presse-place!» stb., mondja Matyinak) és lánya kezét megtagadja tőle. Midőn azonban kisül, hogy e zöld ruha nem a grófé, de a gróf lakásáé volt, vége a rang-gőgnek s ismét a régi alázatos Jávorka Tóbiás lesz belőle. E vígjáték tagadhatlanul nagy hatású lenne a népligeti színkörben, a Nemzeti azonban igazán kinőtt már az ilyen ártatlan darabocskákból. Az oroszlánbőrbe bujt irodatisztet Gál adja, feleségét Vizvdrítté, lányukat Ligeti Juliska, Matyit az örök- Matyi Rózsahegyi s az iszákos végrehajtót Horváth Jenő növendék. A két «eredeti» között „Dandin György» megy, hogy az ellentét a szellemtől duzzadó francia darab s a magyarok között még élesebb legyen. Ez is egy neme az «Erős és gyöngék»-nek. k. g. I 4 . Zsazsa subája. /Nyílt levél Fedák Sárihoz,) Kedves Kukorica Jancsi! Ha én most az ön helyében volnék, fognék egy jófajta bicskát, kicsenném a színház ruhatárából a subámat, amelyen másfél százszor hancúroztam estéről-estére a szegény árvával, azután jókorákat nyisszantanék a bicskával a színházi ruhakellék eme nem tudom én hányadik leltári száma gúnyáján és még azon nap haza ruccannék — Beregszászra. Ki se mozdulnék onnét se szinházdirektor kunyerálására, vagy fenyegetésére, se Vanderbilt kincséért, amelyről csak annyit tudok, hogy igen sok lehet. Olyan paraszti módon élnék a kastélyomban (mert ugye már van Önnek kastélya is, fogata, négyes, meg jukker-kocsi, cab, sandläufer, hátas paripája, falkája, nyája ? ez ugyan a nótája szerint bitangba került), hogy ha véletlenül valamelyik überspenceriánus kritikus betalálna kukkantani a portámra, rögtön utazna vissza Budapestre s kuma rólam, hogy olyanabb vagyok a gonosz mostohaboszorkánynál, mert úgy adom itthon (Beregszászon) a parasztit, mintha csak a Király-színház deszkáján játszanék, ha egyáltalában játszani tudnék. De ha a magam helyén volnék, nem engedném a portámra a gyanús szándékú szimatot, mert kitalálnák, hogy itthon k über-paraszti vagyok, mint ahogy megállapították, hogy a színjátszók között afféle artistáskodó műparaszt vagyok. De hogy az elejére térjek a szavaimnak, melyeket önhöz intézek, meg kell az okát mondanom a subamegsemmisítési szándékomnak. Hát én az ön helyében azért cibálnám rongyokká az agyonhancúrozott subát, hogy soha eszembe ne jusson valaha azon cicázni, mert ez a suba, amelyet ön annyiszor kanyarintott a válla köré, tele volt szőrrel amelyet szálonkint hasogattak ki — a szőrszálhasogatók. Ez pedig öreg hiba! Ez az ördöngős suba valahogy megbabonázta az ön lelkét. Amikor reáhajolt nótázó jókedvében szinte ritmusokra ringó testével erre a paraszti gúnyára, az a ruhatári darab telelopta az ön nótázó jókedvét, szíve melegét valami különös érzéssel, amelyet egy szóval meg se tudnék mondani. Ha megkérdezném az Alföldről feljött embert, megesküdne rá, hogy ez az érzésösszeség a magyar róna szilaj lelke, a tuladunas hej dehogy engedné elvitatni, hogy ön csak az ő szívéhez tud odalopózkodni, a vágvidékitől meg sem merném kérdezni, hogy mekkora részt foglal le a saját érzésvilága számára ebből az érzéskomplexumból. Hát lehet más az ön kedve, mint a vágvidéki hetyke rátartósság, tud más vidékbéli ilyen megátolkodottan beregiesen duhajkodni ?! No most azután próbálja meg valaki ennek a sok embernek a szájaizéből az igazságot kihámozni-Talán csak az Ön subája tudná az igazat megmondani, ha beszélni tudna. Talán ilyenformán tenne igazságot, hogy: «Neked is igazad van, neked is, neked is, meg valamennyiőtöknek, csakhogy a ti igasságtok csak akkor igazság, ha valamennyien összerakjátok. Egyiőtöknek annyi része van benne, mint a másiknak, sem több, sem kevesebb.» Már pedig olyan dolog, amiben mindenkinek igaza van, vagy csalafintaság, szemfényvesztés, vagy sainarany tisztaság. Ez a suba volt ezeknek a különvéleményeknek az összefoglaló interpretátora. Ez hozta el magával az ország minden részéből a magyar föld hangulatát, a minás mis módon duhajkodó, szomorkodó, vagy vigadó lélek nyilatkozatait, amelyből mindannyiunkban van valami s amelyben mindannyiunkból van valami. És ezt a nagy érzésfoglalatot úgy oda tudta adni estéről-estére az Ön játékába ez az egyszerű suba, hogy talán egészen észre se vette, hogy ez volt az ön szive sugallatának a színpadi súgója. A szőrszálhasogatók pedig időről-időre bevetődtek, hogy kicibálják a subát ön aló.Nézték, forgatták, de nem értettek belőle sokat, mert ennek az átkozott subának az volt a természete, hogy olyan egyszerű közvetlenséggeludta csak magát megértetni, hogy az fidemitesehei és főfőspenceri szemlélődés nem tudott a nyitjára akadni, Úgy voltak vele, mint azokkal a furfangos ördöglakatokkal, melyeket naphosszat csűrhetünk, csavarhatunk anélkül, hogy ki tudnék egymásból kapcsolni. De a fortélyával ismerős gyerek egyetlen mozdulattal kiakasztja. Ekkor egy néhány hüvelyknyivel feljebb irányultak a látcsövek. A suba nagyon közvetlen volt nekik. Beállították tehát az ön játékát a színpadi alak szépséghatásának szemlélődésébe. Itt azután egyértelműleg véleményegységen voltak s lerakták az ön subája mellé az elismerés babérjait. De hát ennyivel nem lehetett beérni. Ekkor kisütötték, hogy az ön játékművészete 10. — Ön egy cseppet sem közvetlen (miután játékának a közvetlenségét nem tudták kiérezni), ön rutinhodott brettli-művésznő, aki a café chantant-ok és orfeumok játékstilusát beletregyitette az operettestilus szabványaiba s hogy trükkökből élősködik, hogy magyar subán hancúrozik, mert ebből valami rusztikusan érdekes hatást tud kihozni, hogy önben egyáltalában nem is a színművészet nemesebb játékösztöne dolgozik, hanem ön cselekszi a játékot ! Már most nézzük egy kissé, micsoda atyafiságban van az ön játéka az orfeumisták játékával ? Az orfeumi equilibristák, excentriquek, jongleurök és egyéb kéz-láb művészek produkálása bizonyos egyoldalú képességnek virtuózitásig való tökéletesítése. Aki a lábával «dolgozik», a kezenyjárát talán annyi ügyességet sem tud kifejteni, mint a legbelsőbb afrikai pávián. Aki meg a keze és karja mutatványaival keresi a kenyerét, annak akár akimlába lehet a járása. Ha mind a kettőhöz ért, az kettős Szerencse. Az egyik képesség azonban nincs — hogy úgy mondjam — artisztikusan szerves összefüggésben a másikkal. Az egyik nem zárja ki a másikat, de nem is involválja a másik képességet A jongleur mutatványaiban csak a jongleurség virtuozitását látom; az excentrikus produkcióknál a mutatványok sajátossága, bizarrsága érdekel csupán, semmi más. Ezeknél a mutatványoknál tehát a priori és mondhatjuk kizárólagosan azok karaktertulajdonságának minél virtuózabb fejlettséggel interpretált tökéletessége a lényeg, az artisztikus érték.Kutatom, keresem az emlékezetemben, vájjon láttam-e Önt valaha félelmetesen vagy letompítottan hajmeresztő virtuóz momentumokban a színpadon? Egyre sem emlékezem. Hanem igenis minden egyes szerepében meg tudnám körvonalazni azt a harmóniát, amely egy decensebb játékstílussá tudta összeolvasztani a fent elsorolt tulajdonságok bizonyos vonatkozásos jelenségeit. Ha pikítvallak akarnám magamat kifejezni, azt mondanám, hogy ezek a tulajdonságok csapatalérértékben simulnak egymáshoz és egymásra, amelynek a szintézisét a tudás éles szeme, szorgalma, igyekezete, a részletekből való tanulmányozása, ambíciója hozta össze, de amely a legtisztább gukker előtt is egységes tónusban jelenik meg. Ezt a különbözetet látom én az orfeumisták és az ön játéka között. Ami ezenkívül az hn egyéniségen művészetében, ahhoz meg semmi köze az összehasonlítgatásnak. Arról ön igazán nem tehet, hogy mindezeken felül művészi kvalitásokkal is felruházta a teremtő, mint ahogy néhai Herbert Spencer és Nietache sem tehetnek arról, hogy a malicia a magyar kritikai tolforgatók egynéhányát a megboldogultak szellemi örököseinek nevezte ki—nagyképű előnévvel. Mindezek után pedig kipihenném magamat a beregszászi portámon, mert azt vélem, mégis csak testet-lelket fárasztó valami az, mikor vagy másfélszázezer embert százhetven estén keresztül belecsatogat egy lény abba a nagy érzéstisztaságba, amelyet a Petőfiüzletke szőtt ki a magyar szív és lélek romantikájából! Bagó. * Fodor Ernő zeneiskolája fiatal műintézet, melynek igazgató-tulajdonosa még maga is alig 26— 27 éves ember s máris majd háromszáz növendék zenei kiképzéséről gondoskodik. Intézetének legelső nyilvános föllépte tegnap volt a Royal nagytermében, hArropwutny ekkora közönség esőn. ,mklfc«UUeteot*a