Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-03-08 / 10. szám (62.)
Folytatás a 3. oldalról Érzékei épp akkor tompulnak el, amikor én messze erőfeszítéseim szintje fölött lebegek, hogy bebizonyíthassam: én is hazaérkeztem; jogom van tehát úgy viselkedni, mint aki számára ez több mint jó. Egészen természetes. Megérezte, hogy bámulom, mert nagy, nedves szemével rám nézett, s azon nyomban el is fordult. Az átalvetőjével bajlódott, s amikor segítettem visszahelyezni a feje fölé, szinte észrevétlen kis mosollyal köszönte meg. Tud tehát rólam. Jelezte, hogy észrevett. — Tudja, hol van Chile? — kérdeztem hát hirtelen buzgósággal, úgy helyezkedve az ülésen, hogy szemközt kerülhessek vele. Alina nem lepődött meg, csak ismét rám emelte tekintetét. Megfigyelhettem húsos ajkát, s azt a leheletnyi rándulást a sima homlokon, mely riadt csodálkozásról árulkodott. Tagadólag ingatta a fejét. — Onnan származom —• folytattam. — Vagyis hát onnan jött valamelyik ősöm — tettem hozzá. Alina bólintott. Megértett, mert az ő nyelvén szóltam hozzá, s azon igyekeztem, hogy kiejtésemen se érződjék az idegen akcentus. Udvariasan figyelt, várta a folytatást. Én pedig kifordítottam volna a lelkem, lázasan kutattam emlékezetemben olyan izgalmas részletek és adalékok után, amelyek egy ideig számára is kalandosaknak s ugyanakkor ismerőseknek tűnhetnek. Különös lelkesedésemben egy nagyszerű folyót szerettem volna elképzeltetni vele, mint a Duna. Egy hatalmas és erős családot, mondjuk úgy a XVII. század közepéről, mely nem ismeri a veszteséget, s az időben duzzadva, gyarapodva hatalmas áradatként morajlik tova. S aztán e monumentális folyam déltorkolatáról szerettem volna mesélni neki, a villanyszerelők, izabellák, jól kereső taxisofőrök, és unitárius kivándorlók hadáról, mely épp itt, Alina hazájában osztódik oly észrevehetetlenné, hogy végül magatehetetlen és erőtlen magányban, a hajdani dicsőségről mit sem tudva tűnik el a tengerben, mely egybemossa a különbségeket. De azt akartam, hogy Alina a dicsőségről is tudomást szerezzen, Monoszlóy Lőrinc haditetteiről legalább, a monoszlói uradalomról s a csillagvizsgálóról. A fennmaradt fotográfiák tanúsága szerint is oly kétségbevonhatatlanul heves karoló mozdulatról, mellyel Lőrinc úr magához láncolta, majd később beteges őrülettel élete végéig fogva tartotta a bögyös iparos-ivadék Török Terkát. No persze, a Chile meg miegymás mese volt. De azért nem annyira, hogy ne mesélhettem volna Alinának például George-ról, aki rég nem jön már, s akinek immár mi küldözgetjük hálát rebegő karácsonyi jókívánságainkat, köszönet a dezodor-illatú kekszcsomagokért, s a kávéillatú szappanért: Isten fizesse jóságotokat. S még miről mesélhetnék? Mihelyt hazaérek, apám elém tálalja főztjét, s én a hús és a puhára párolt zöldség gőzébe rejtve arcom válaszolom a kérdésére: megjöttem. — S apám már nem is tudja, hol van Chile — tódítottam tovább Alinának tűnődve, aki igyekezetemet egy újabb főbólintással nyugtázta: — Záu? — Épp a nyakkendőmet bogoztam valamelyik reggelen, készülődtem az egyetemre — magyaráztam —, apám is ott sürgölődött a szobában, hallgattuk a rádiót. — Hallod, Apa? — kérdeztem rá egy riport után. — Hallod? Ez a chilei krapek még soha nem hallott rólunk. Azt mondja, nem tudta, hogy van ilyen ország. — A barom! — mondta felháborodva apám. Majd rövid gondolkodás után engem kérdezett: — Chile ... hol is van az? Alina nem értette. Jelentéktelen volt számára a történet, s kissé nevetségesnek is tarthatott a fölösleges buzgólkodás miatt. — Van egy nővérem — mondtam ekkor sietősen. — Tudja, mivel foglalkozik? Ez hatott rá. Érdeklődve pillantott rám, s én hatalmasat lódítottam, mintha sebtében hasist adagolnék. — Utcalány, mondtam. — Azzal megy el, aki többet ígér. Többnyire vonatokon tölti az idejét. — Záu? — fordult ismét hitetlenkedve felém. — Meddig utazik? — próbálkoztam most másképp. — Hová való? — Ciresu-beli — válaszolta. — Cire?u ... hol is van az? — Fenn, a hegyek között. Váralja felől kell megközelíteni. Majd kis szünet után hozzátette: — De gyalogolni is kell ám ... Leszállsz a váralji buszról, s a hegyek között, a víz mentén mászni kell még vagy két órát. — Mit szólnál, ha veled mennék? — kérdeztem. Alina kíváncsian rám nézett, nevetesen megrázva a fejét. Rám figyelt. Én pedig esélyimről is megfeledkezve, suttogóra fogott hangon, színpadiasan kérlelni kezdtem. — Hallod, mit szólnál, ha veled mennék? — Viccelsz — mondta Alina. Ez pedig az ő nyelvén annyit jelentett, hogy legénykedem, hogy nem vagyok eszemnél, hogy megjátszom a felnőttet, s ráadásul illetlen is vagyok. — Várnak odahaza — figyelmeztetett. * Azt hittem, szem elől tévesztem Alinát a tülekedésben. Mihelyt megérkeztünk s kiszálltunk a vonatból, ő előresietett átülvetőjével, s félszeg határozottságával utat törve magának a tömegben. Igyekeztem lépést tartani vele, de hamarosan félrelökdöstek, éreztem hogy sajog az oldalam, s a szembejövő utasok közönyössége a földre dönt, ha nem vagyok eléggé óvatos. Mintha mind menekültek volna, vakok és bűzösek, harsányak és riadtak, mind a kijárat vagy a pályaudvarra érkező vonatok felé tolongva, magukban, Alina tartásával s Alina indulataival vérükben. Sodortattam magam az alkalmi áramlatokra hagyatkozva, lábam szolgaian követte az utasításokat, elmémmel pedig célpont után kutattam, kis idő múltán már csak az állomásépületet akartam elérni. Arra is gondoltam, hogy Alina, felhasználva a tolongást, szántszándékkal lógott meg előlem. S az is eszembe jutott, hogy itt maradok, vagy a következő vonattal hazamegyek, ha addigra nem akad jobb megoldás. Elhaladtunk a büfé előtt, nekiütköztem a poggyászkocsinak, majd az oszlopból kiszakadva végre az állomásépület nyirkos falának dőlhettem. Az öszszesűrűsödött ködben a közeli arcokon kívül csak a körvonalak voltak élesek. Kifújtam magam s körülnéztem. A sarokban egy utcai lámpa alatt ekkor pillantottam meg ismét Alinát, vagy valakit, aki szakasztott olyan volt, mint ő, felém integetett, kis ideig várt, majd újra intett, türelmetlenebbül. Hát utána siettem. Alinát szekérrel várták. Szótlanul ültem be mellé egy kényszeredett biccentés után, melyet a szekeret hajtó csontos paraszt figyelemre sem méltatott vagy észre sem vett talán. A lovak közé csapott, a gyors rándulással azon nyomban megindultunk, előbb az úton haladva, majd a völgynek kanyarodva, ahol a hegyek felől korhadó fa kesernyés szagával keveredő levegő és köd áramlott lefele, a sziklatömbök közé szorulva, szinte érzékelhető sebességgel. Fáztam. Az iramból alig vesztettünk, pedig a lovak nyaka fölött ki-kitekintve láthattam, hogy meredek kaptatok emelkednek előttünk, helyenként a völgy mintha összezárult volna fölöttünk, majdnem teljesen sötét lett, s a szekér tengelye köveket súrolt. Az öreg pokrócot terített magára, Alina ujjatlan bekecsbe bújt, s a szekér mélyére húzódott, messzi tőlem, úgyhogy a sűrűsödő homályban s majd az éjszakában csupán sejthettem, hogy merre van, sejthettem, hogy bóbiskol, alszik, vagy csak kifele bámul, úgy, ahogyan azt megfigyelhettem, tudomásul sem véve, mi történik körülötte. Később alábbhagyott a hajsza. A ködöt fölitta az éjszaka, s mire a lovak egyenletes, nyugodt ügetéséből következtetve, tágasabb, nyílt területre értünk, a fák is megritkultak, a bükköst csenevész vörös fenyőkből és borsikabokrokból álló szigetek váltották fel, s az előbukkanó hold fényében fölsejlett a hegyek közt hátranyúló út fehér sávja. Nem tudtam, mennyi van még hátra, mint ahogy a megtett útról is csak homályos tapasztalataim voltak. A köves kapaszkodó után a kerekek lápos, süppedős talajt szántva vitték előre a szekeret, a lovak dobogása alig hallatszott, s a kiszáradt kátyúk mélyéből állott víz és iszap szaga csapott meg. — Kér egy bagót? — kérdezte váratlanul az öreg. Újságszélből sodort, vastag szivarat nyújtott felém, s mivel ő is rágyújtott, megjegyezte: — Erős. Bólintottam. Mélyre szívtam a csípős dohányfüstöt, amelyen érezni lehetett a törökmenta és a még szinte friss kanizsgyökér ízét, s lassan, vissza-visszatartva kieregettem a füstöt, szinte a lélegzés ütemét próbálgatva. A következő völgyszűkületben lakóház tűnt fel. Ablakai már sötétek voltak, s a nyírfából ácsolt kerítés mögött szembe dobált rönkök s méteres huzalkötegek torlaszolták el a bejárati utat. A ház mögül korcs vadászkutya rohant felénk, könnyedén átbújt a kerítés alatt, s a lovak falánál táncolva jó ideig követett. — Jónás! — mordult rá az öreg. — Jónás! A lovak változatlan ütemben haladtak tovább, gondosan megkerülve a csúszós talaj mélyedéseibe szórt lombot és a martomlásokat. Az öreg lámpát gyújtott, hosszasan bajlódva a kanóccal. A tenyerével ügyeskedett, fedezéket tartva a lángnak a völgyben újult erővel lefele áramló huzat miatt. — Csak türelem, Jónás — mondta a nyomunkban csendesen ügető kutyának. Mihelyt fény gyúlt, abban a pillanatban a szemközti hegyoldalon is tűzfény lobbant, imbolygoit egy percig, majd kialudt. Az öreg feje fölé emelte a lámpást, s párszor meglengette válaszul. — Megérkeztünk — szólt hátra. Alina ébredezett. *Van valami különlegesebb nálad? from.) ** Rendben van? — Igen, rendben, from.) *** Tényleg, valóban? (rom.) Öböl - dosszié 5. SZEMIRÁMISZTÓL SZADDÁMIG Mohamed azzal alapított birodalmat, hogy gyilkolt. Krisztus azzal, hogy meggyilkoltatta magát. Mohamed úgy választotta meg módszereit és eszközeit, hogy emberi számítás szerint győzzön, Krisztus pedig úgy, hogy emberi számítás szerint legyőzzék. (Pascal! * * * Sok muszlim nagy súlyt fektet arra, hogy Mohamed nem alkotott új vallást, hanem legmagasabbrendű és végleges formát adott az Ádám kora óta létező ősvallásnak. A Korán szerint ugyanis Ádám, Noé, Lót, Ábrahám, Ismáel, Jób, Jónás, Zakariás, János és Jézus valamennyien helyes úton jártak, az igaz hitet vallották és Mohamed tanításait készítették elő. Különösen nagy jelentőségű közülük Ábrahám, a tiszta monoteizmus képviselője . .. Hágár révén ő lett Ismael atyja, akitől az arabok származnak. Izsák révén pedig a zsidók ősapja. Ismael számára szentélyként létrehozta a mekkai Kábát, Izsák számára megalapította a jeruzsálemi templomot. (Az iszlám megalapítása, 1963.) Négy századon át az izlám népek a világ legintellektuálisabb népei. Nyugat-Európa az araboktól kapja tudományos fegyvereit. A muzulmán civilizáció tudo-mánya és filozófiája azonban mégsem arab vagy izlám eredetű. Nem sajátlagos termék, csak folytatása és továbbfejlesztése a görög hagyományoknak, amelyeket arameus és perzsa származású férfiak kebeleztek be az izlám kultúrába . .. „Mi a pogányságnak vagyunk az utódai és örökösei — hirdeti Thabit ibn Kurra — Ki művelte meg a világot? Ki építette fel a városokat, ha nem a pogányok vezérei és királyai? Ki építette a csatornákat és kikötőket?“ ... Tény, hogy a görögök világképében, amely szerint a világegyetemet emberi észszel is felfogható örök törvények tartják fenn, nem volt helye a személyes istenben való szemita hiedelemnek, mely isten a keleti zsarnok kérlelhetetlenségével és önkényességével intézkedik a világok és az emberek sorsa felett. E hit azzal a következéssel jár arra, aki magáévá teszi, hogy kételkednie kell az okozatiság törvényében ... Az Abbászidák korának civilizációját képtelenség megértenünk, ha nem ismerjük fel, hogy nem kifejezetten arab termék, hanem egy több mint háromezer évre visszanyúló intellektuális fejlődés utolsó szakasza ... Tudománytalan dolog tehát a kereszténységet a Nyugattal, az izlámot a Kelettel azonosítani oly korban, amelyben Kis-Ázsia még keresztény volt, de Spanyolországban, Portugáliában, Szicíliában virágkorát élte a muzulmán civilizáció. Márpedig a X. században ez volt a helyzet, aminek mélységes hatása volt a középkor világának kialakulására. Abban a korban, amikor a kereszténységet a legnagyobb veszedelem fenyegette, a szaracénok, a vikingek és a magyarok egyidejű betörése, a Földközi-tenger nyugati partvidékének muzulmán civilizációja fejlődésének legszebb virágzását érte el. Városai palotáikkal, egyetemeikkel, közfürdőikkel közelebb állottak a római világbirodalom városaihoz, mint azok a nyomorult viskók, amelyek Franciaországban vagy Németországban szomorkodtak holmi apátság vagy főúri vár falai alatt. Akkoriban Cordova volt Európa legnagyobb városa Konstantinápoly után. Állítólag húszezer háza volt. A muzulmán fejedelmek és tudósok vetélkedtek a költők és zenészek támogatásában ... A nyugati kultúra a fejlettebb izlám kultúra árnyékában hajtott ki s a középkori kereszténység nem Bizáncnak, hanem az izlámnak köszönhette, hogy a görög tudomány és filozófia örökségébe léphetett. Ez azonban csak a XIII. században következett be, a keresztes háborúk és a mongolok betörésének nagy katasztrófája után. Ebben az időben a keresztény világ eljutott a fejlettségnek arra a viszonylagos fokára, amelyen az izlám állt. (Európa születése, 1935.) 4 TOLLAS TIBOR BEBADOGOZNAK MINDEN ABLAKOT Az életből csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk nap-nap, homályos fala Üregéből esténként délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot. Bebádogozták minden ablakot. Tágult szemekkel kék tenyerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek. Látjátok? Éjben élünk, mint vakok, Bebádogozták minden ablakot. Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba’ A szánk kapkodja be a levegőt, Mint partra vetett halak kopoltyúja Tátogunk némán és érzed, nincs erős Szívni az étel s ürülék szagot, Bebádogozták minden ablakot. Az Alpeseknek fenyves illatából Míg csokrot küld a hűs nyugati szél És lelket öblít fenn a tiszta távoli mosolygó hegyek hószaga kisér. Itt tegnap társam tüdőbajt kapott. Bebádogozták minden ablakot. Csendet hasit a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe S az ezersípú nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott, Bebádogoztak minden ablakot. Túl Barcelona kertjein szitálva Egy barna asszony meleg hangja búg És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncolóktól tarka még az út, S fülünkbe folynak az ólmos napok... Bebádogoznak minden ablakot. Tapintanánk a bársonyos egekbe, Ujjunk hegyéből kiserken a vér. Mint koporsóba, be vagyunk szegezve Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. Simogatnánk a sugaras napot — S bebádogozták minden ablakot. Londonban bál van, sima termén siklik A sok selyembe öltözött leány. Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncolatán végképp eladott?! ... S bebádogozták minden ablakot. Nyelvünket most a friss tavasz zamatja Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordulna itt. De lenyeljük e végső falatot: Bebádogoztak minden ablakot. Az éhség marta testünket telt álom Lakatja jól — és ínyenc ételek ízét kínálja Páris — szinte látom, Hogy kúszik el a neonfény felett A Néma Rém — s nem lesz több hajnalod . . . Bebádogoznak minden ablakot! A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! —